Földrajzi környezet Településtörténet Hagyományok Intézmény-rendszer Látnivalók Források Hírek  

Pápa - Településtörténet

 

A település nevének eredete

Pápa város neve puszta személynévi eredetű, valószínűleg egy bajor lovagról kapta a nevét, aki az államalapítás korában a mai város helyén kialakult udvarház elöljárója lehetett.
A pápai főtér
A legelfogadottabb feltevés szerint Gizella királyné kíséretével érkezett Magyarországra, de van olyan nézet, amely szerint a lovag a honfoglalás előtt, még a Frank Őrgrófság korában élt itt. Valószínűleg tőle származott a Pápa nemzetség, melynek a későbbi századokban a város környékén voltak birtokai. A német eredet mellett szól, hogy középkori német nyelvű metszeteken Poppo vagy Poppa néven jelzik a várost.
Az elmúlt századokban a helytörténészek több, a néphagyományban élő mondát feljegyeztek a város nevéről, amelyek általában a hasonló hangzás miatt a katolikus egyházfővel hozzák kapcsolatba a névadást és az államalapítás korába nyúlnak vissza. A legismertebb történet szerint, melyet már Bél Mátyás is feljegyzett 1735-ben, I. István király ezen a helyen találkozott a Rómából visszatérő Asztrik püspökkel, aki átadta neki a II. Szilveszter pápától hozott koronát. Ekkor a király így kiáltott fel: „Ecce papa misit mihi coronam”, vagyis „Íme, a pápa koronát küldött nekem”, a nép pedig az egyházfő iránti tiszteletből és hálából nevezte el Pápának a frissen alapított várost. Pongrátz Gáspár plébános ugyanezt a mondát más formában jegyezte fel 1733-ban: szerinte a város a római pápa legátusáról nyerte a nevét, aki a királyhoz jövet itt pihent meg.
Egy másik monda szerint a névadó Géza fejedelem volt. Fia, a későbbi István király még csecsemőként ezen a helyen mondta ki először, hogy papa, és Géza atyai szíve örömében adta volna a nevet a városnak.
Enessey György 1799-ben megjelent munkájában a púp szóból eredeztette Pápa nevét, mivel a város egy dombon épült.
 

Pápa a középkorban 

Pápa mezőváros az Árpád-korban udvarnokispánság, ennek megfelelően egy nagyobb terület központja volt. Már ekkor állt itt egy királyi udvarház, ennek helye azonban bizonytalan, talán a mai Várkastély helyén kell keresni. A város gazdasági jelentőségét a közelben lévő értékes, nemesfémmel, drágakővel dolgozó iparosok jelenléte is emelte. Ezt bizonyítja a Tapolca patakon meglévő malmok nagy száma, gyakori adományozása egyházi testületeknek. Első okleveles említése, 1363-ból való.
A 15. században valamiféle erősség biztosan állt már itt, ugyanis 1401-ben Pápán tartották azt a főúri gyűlést, amelyen Luxemburgi Zsigmond bántatlanságot ígért az őt fogságban tartó uraknak. Ekkor Pápa a Zsigmond-párti Garai Miklós birtoka volt, akit a király 1402-ben nádori rangra emelt. Valószínűleg a Garai család építtetett a század első harmadában egy megerősített udvarházat a mai Várkastély helyén. Ez már nem lehetett jelentéktelen erődítmény, hiszen az Albert király halálát követő trónviszályban 1442-ben visszaverte a Habsburg-párt cseh zsoldosainak ostromát. A 15. századtól az oklevelek rendszeresen említik a pápai vár várnagyait.
 
Pápa nevének első okleveles említése



A pápai vár a török hódoltság korában 

A várost körülölelő külső várat valószínűleg a mohácsi csatát követő években, talán éppen a várost 1529-ben ért török támadás után kezdték felépíteni, a sebtében felhúzott gyenge palánk azonban – amely a későbbi várnál bizonyára valamivel nagyobb területet fogott közre – aligha állhatott volna ellen egy komoly ostromnak.
Pápa vára egy 1664-ben készült metszeten
A várnak a török hódoltság terjeszkedése, Buda (1541) és Székesfehérvár (1543) eleste után nőtt meg a jelentősége. A vár tényleges építtetője Martonfalvay Imre deák, a Pápát birtokló enyingi Török család számtartója volt, aki 1543-ban érkezett a városba.
Martonfalvay vezetésével két török ostromot vert vissza 1543-ban és 1555-ben. Martonfalvay a török fenyegetettség miatti sietségben tehát a városnak csak egy részét kerítette körül.
Pápa bel- és külterületének térképe 1771-ben
A falak felhúzásával kijelölte a későbbi belváros területét, ezzel évszázadokra meghatározva a város további fejlődését.
A század közepétől Pápa önálló főkapitányság, a vidék egyik meghatározó végvára volt, a Bécs előtti védvonal részeként az Udvari Haditanács védelmi terveiben kiemelt helyet kapott. A helyőrség létszámát tekintve a győri végvidék harmadik legnagyobb vára volt Győr és Veszprém után (az előírt létszám 459 fő volt, ténylegesen azonban 500–1000 fő között ingadozott). Híres kapitányai között találjuk Török Jánost, Majthényi Lászlót, Huszár Pétert, Török Istvánt.
A biztonságot nyújtó falakon belül nagyszámú népesség gyűlt össze, a területet sűrűn beépítették, a 17. századra kialakult utcahálózat lényegében máig változatlan. A falakon kívül maradt részek – jobbára kertek, gazdasági épületek, úgynevezett majorok –, melyek a török támadások során elnéptelenedtek, még jóval a törökök kiűzése után is megőrizték különállásukat: a nyugati Felső-, a déli Alsómajornak 1842-ig saját tanácsa volt. 
A pápai vár utoljára a Rákóczi-szabadságharcban töltött be katonai funkciót, viszont ez a néhány év hozta a legnagyobb megpróbáltatást a lakosság számára: 1704 és 1709 között a vár és a város nyolcszor cserélt gazdát. 1704 januárjában elfoglalta Károlyi Sándor kuruc vezér, márciusban azonban már újra császári kézen volt, Sigbert Heirter tábornagy pedig felgyújttatta a várost. Májusban visszatértek a kurucok, ekkor Esterházy Antal földesúr, a vár főkapitánya is átállt hozzájuk. Valahányszor a császári seregek elfoglalták a várat, nem mulasztották el kirabolni és felégetni (az 1707. augusztusi tűzvészben csak két ház maradt épségben), a szabadságharc leverése után pedig, mint a lázadók egyik központját, lerombolták.
 

Pápa mezőváros az Esterházy-család birtokában

Az Esterházy család 1642-ben Esterházy Miklós és Nyári Krisztina házassága révén szerezte meg a pápai várkastély uradalmát.
Az ősök galériája pápai Eszterházy Kastélyban
Az Esterházy-család a 17. században emelkedett az országos jelentőségű közjogi méltóságokat betöltő, magas egyházi rangokat viselő, katolikus főnemesi családok sorába. A 17. század első felében szerezték meg Veszprém megyei birtokaikat is, ezzel a megye legnagyobb birtokosai közé emelkedve. Az Esterházy család két ágának négy uradalmában a 18. század közepén az úrbéres népesség egynegyede élt. A 17. század közepétől Veszprém megye legnagyobb birtokosa lett az Esterházy-család. Négy uradalmat birtokolt: a pápait, a devecserit, az ugodit és a csesznekit. Az első hármat Pápáról igazgatták, amelyhez Pápa és Devecser mezőváros, valamint 19 lakott falu és számos puszta tartozott. 
Az 1740-es években kezdetét vette a belső vár átalakítása főúri rezidenciává, melynek során a század végére létrejött az Esterházy-kastély. 1752-ben Mária Terézia Esterházy Ferenc földesúr kérésére pedig elrendelte a külső vár még álló falainak lebontását. Egy 1783-ban készült térkép még jelöli a romok – néhol már beépített – helyét, egy 1808-as térkép viszont már csak a délnyugati bástya sáncait tünteti fel; az utolsó falmaradványokat tehát a 18. század végén bonthatták el.
Az 1760-as évek közepére az Esterházy-család uradalmi magánigazgatás teljes hierarchiája is kiépült. Pápa volt az uradalom központja, ahonnan a központi tisztviselők: a prefektus, a tiszti ügyészek, a levéltáros, a számvevő irányították a birtoktesteket. Pápán s Devecserben is a tiszttartó (provisor) gondoskodott a központi utasítások végrehajtásáról.
 
A pápai Eszterházy Kastély



Pápa mezőváros társadalma és a pápai németség múltja 

Pápa vára és a hozzá tartozó uradalom egymást követően négy nemesi család birtokában volt (Thurzó, Enyingi Török, Nyáry, Esterházy). Az Esterházy család birtokolta legtovább, háromszáz évig. Polgárai a 16–17. században mindazokat a jogokat gyakorolták, melyek őket régebbi privilégiumaik alapján megillették.
A pápai Fő tér és lakosága az 1750-es években

(Harmincad alóli menteség, városi magistratus bíráskodási és közigazgatási joga, birtokszerzési jog, ingatlan adás-vétel, szabad végrendelkezés, végvár lévén a 16. századtól a rovásadó alóli mentesség).
A lakosságnak, mely többségében mesteremberekből és kereskedőkből állt, nem volt semmiféle jobbágyi szolgáltatása, csupán házai után fizetett adót. Az a két úrbérpótló szerződés, mely 1730-ban és 1732-ben kelt, a communitas jogait a földesúrhoz szabályozta. Hosszas úrbéri harc után a város végül is 1786-ban érte el, jelentős anyagi áldozatokkal, az említett kontraktusokban foglalt jogokat.
A Pápán élő németségnek két csoportját lehet elkülöníteni. Egy (a korában) jelentős számú német katonaság, amely 1651 és 1655 között volt jelen a város társadalmában, majd nyomtalanul eltűnt, valamint a német anyanyelvű polgárság.
A német reguláris katonaság feltételezhetően a harmincéves háború végeztével került a városba, amikor a nyugati hadszíntéren feleslegessé vált katonaság egy részét magyarországi erődítményekben helyezték el a Habsburgok.
A német polgárság első generációjának Pápára kerülése a várőrség létszámának növeléséhez, „fegyvernemei” korszerűsítéséhez köthető, erre utalnak az anyakönyvben megjelölt pattantyús, hajdú foglalkozásnevek. A német polgárság 1660-as évektől letelepülő második generációjának foglalkozásai között olyan iparágakat találunk, mint kőműves, asztalos, takács, gyertyaöntő, cséplő és fürdős. A német kézművesek mestergenerációja zömmel osztrák eredetű volt, akik beilleszkedtek a város életébe, családi kapcsolatokat létesítettek a helyi polgársággal.
A pápai németek harmadik jelentős csoportja az 1730-as években érkezett a városba, földesúri telepítés jóvoltából. Többségük az Alsóvárosban élt. 1787-ben a külvárosi Sörfőző utca és, Újváros és alsó majorok bírái a teljes városi lakosságnak csaknem a felét képviselték s ezek nagyrészt németek voltak. Míg a belső városnak nem volt terjeszkedési lehetősége, addig a külső város Borsosgyőr és Kéttornyúlak felé terjeszkedett, s így az ide települő németek száma egyre nőtt.
Pápa városa a 17. századtól a Nyugat-Dunántúl egyik legjelentősebb ipari-kereskedelmi központja volt. Az Esterházy uradalom szisztematikusan fejlesztett és támogatott egyes céheket és foglalkoztatottságukat is biztosította. Ez különösen jelentős volt a kőműves-, kőfaragó- és ács céhek esetében, amelyekben többségben voltak a német anyanyelvű iparosok. A céhbeliek a település vezetésének is aktív, meghatározó részesei voltak. A 17. században ismert városbírók több mint 83%-a céhbeli iparos volt. Jelentős volt Pápa külkereskedelemben játszott szerepe, különösen Bécs, Gratz, Salzburg és Pozsony városaival tartott szoros kapcsolatot.
 

Pápa iparának fejlődése a 19–20. században 

A kézműipar mellett jelentős ipari üzemek létesültek a városban. A 19. század elején alapította Steingut európai porcelángyárát, volt posztó és gyapjúszövet üzem, egy kőedény- és pipagyára, nagy forgalmú szivargyár, papírmalom és enyvgyár. Műtakácsai jeles damasztszöveteket, a Kluge család kékfestőüzeme pedig évenként 5200 vég kelmét gyártott elsősorban a környék német lakosainak.
A Kluge család ősei a szászországi Sorauból (Zary, Lengyelország) vándoroltak Magyarországra. Johann Friedrich Kluge Sárváron telepedett meg, majd fia, Carl Friedrich Kluge telepedett le családjával 1786-ban Pápán.
A pápai dohánygyár
A 19. század közepének, második felének gazdasági, ipari fellendülése, kereskedelmének növekedése a pápai Kluge céget is a kapacitás növelésére, a modernizálás megkezdésére serkentette. Így került sor a régi festőszoba, a küpa-szoba bővítésére – 12 festőmedence beépítésével –, az új üzemépület megvalósítására a Tapolca-patak partján 1880-ban. Az üzem 100 éves jubileumára, 1883-ban, olyan szintre emelkedett a termelés, hogy azt 1884-ben "Blaudruck-Färberei" címen a dunántúli üzemek közül a vezető cégek közé sorolták. Az üzem további bővítésére a patakon túl került sor a 19–20. század fordulóján. Hosszú, földszintes épület fogadta be a 23 lóerős gőzgépet, a vele meghajtott mángorlót, keményítőgépeket, szárító cilindereket, gőzzel felfűtött hengersort, amelyen a puha áru is kikészítést nyert. Külön szobában végezték az úgynevezett fényezést. Teljes kapacitással az első világháborúig dolgoztak. Ebben az időben készült egy csoportkép a személyzetről, közöttük 22 férfit, 3 inasgyereket, 24 eladót, valamint Kluge Károlyt és családját láthatjuk (1912). A fellendülést a második világháború vetette vissza, a termelés visszaesett a kézi technikára. A mesterséget hét generáció vitte végig a családban és műhelyként egészen 1956-ig működött. 
1895-ben létesítették a dohánygyárat, 1899-ben a Perutz-féle szövőgyárat. A pápai Perutz gyár igazgatója Leipnik Ábrahám az első világháború után önállósította magát, és 1921-ben megalapította a Dunántúli Textilipari és Kereskedelmi Vállalatot. Szövőgépeinek száma 10-ről 140-re szaporodott, s főként a színes szövést honosította meg. A háborús megrendelések fellendítették a termelést. A nyerspamut-import hiányát lennel és kenderrel, tehát természetes pótanyagokkal helyettesítették. A gyár nagy számban alkalmazta a Pápa környéki német települések lakosságát, értelmiségi dolgozói között is több német anyanyelvűt foglalkoztatott.
A pápai textilgyárat 1901-ben alapították a Perutz testvérek (Róbert, Frigyes, Richárd és Artúr szövő, fehérítő és festő gyárosok), akik a textilgyártásban főként az Osztrák-Magyar Monarchia cseh területén több évtizedes sikeres múltra tekinthettek már vissza. Modern gépeket és technológiai eljárásokat honosítottak meg Pápán (pamutfonás és szövés, valamint cérnakészítés). A munkáslétszám az indításkor 250 körül mozgott, 1914-re elérte a 450 főt. Saját szövőiskolában folyt a szakképzés. A folyamatosan bővülő Pápai Pamutfonó Rt. 1939-ben átalakult Pápai Textilgyár néven. Az 1930-as években bevezették a 48 órás munkaidőt, a gyár 1928-ban napközi gyermekotthont alapított, a nők részére főző- és varrótanfolyamokat szervezett, művelődési ház épült. A gyár termékei között megtalálhatók voltak a pamut- és textiláruk, minőségi fonal, műrost és műselyem, melyek exportra készültek. Az 1948-as államosításkor 1300-an dolgoztak a gyárban.
1910-ben létesült a Pápai Húsfeldolgozó Üzem, amely a Pápa környéki német falvak lakosságának is adott munka és felvásárlási lehetőséget.
 
Kluge-család késfestő üzeme
A pápai Perutz-féle szövőgyár















Pápa a 20. században

A város nem csak gazdasági, hanem igazgatási központ is volt. Jelentős járási székhely, melyhez 8 nagyközség és 42 kisközséget magába foglaló 11 körjegyzőség tartozott.
Az 1941. évi népszámláláskor Pápa 23 736 fős lakosból csak 304 (1,3%) vallotta magát német anyanyelvűnek, a német polgárság nagy része ekkorra elmagyarosodott, de mentalitásukban, kapcsolatrendszerükben jóval többen voltak németek.
A II. világháborúban a katonai repülőtér és a műtrágyagyár elpusztításán túl nagyobb rombolások nem történtek, az igazi tragédiát a kioltott emberéletek jelezték.
Pápa Főtere
1945 áprilisára 15 387 főre esett vissza a lakosság száma, amelyben különösen a felnőtt férfiak számának visszaesése (60%-os) volt a legnagyobb. Sokan estek hadifogságba, mások elmenekültek és a város közel 2500 fős zsidóságának elhurcolása és pusztulása is súlyos sebet hagyott a város társadalmi és szellemi életén. 1945 decemberére több ezer szovjet katona költözött a városba, akik lefoglalták az üzemképes gyárakat, lakóépületeket, többek között az Esterházy kastélyt. 
Pápán a megyeszékhellyel, Veszprémmel ellentétben nem történtek olyan építészeti átalakítások, amely a város arculatát megváltoztatta volna. Az újjáépítés lelassult, ennek köszönhető, hogy épületállománya nagyon rossz állapotba került, de legalább a városszerkezet és a nagy múltú épület-együttesek megmaradtak, amely napjainkban újul meg, visszaszerezve régi kisugárzását.
 




Pápai munkaszolgálatosok csoportja 1942.














Készítette: Márkusné Vörös Hajnalka levéltáros, Veszprém Megyei Levéltár
 
   © 2009-2012 schwaben.hu