Földrajzi környezet

Területe 9,82 km². Környező települések: Márkó, Veszprém, Nemesvámos, Szentgál, Herend. Közigazgatási határa a Bakonyvidék középtáj két kistájcsoportjának három kistája területére esik. Az Északi Bakony kistájcsoporthoz tartozó Veszprém–Devecseri árok kistájba tartozik a belterület környéki művelt terület. A Déli-Bakony kistájcsoportba tartozó Kab-hegy–Agártető-csoporba soroljuk a déli erdős vidék nagy részét, míg a határ legdélibb felszíne már az ugyanezen kistájcsoportba tartozó Veszprém–Nagyvázsonyi-medence kistájba tartozik.

       Határának észak-déli kiterjedése 5,3, a kelet-nyugati 5,7 km. Legmagasabb pontja a Malom-hegy 412 m, tőle alig 300 m-re északra, a tövében futó Veszprémi-séd mentén találjuk legalacsonyabbat 260 m-rel a tengerszint felett. Belterületének központja 290 m magasságban fekszik, a település fölé emelkedő Essegvár egy 318 m-es magaslaton áll.

       Felszíni borításában a vízfolyásokat kísérő jelenkori üledékek, negyedidőszaki lösz és a földtörténeti középidő triász időszakának mésztartalmú tengeri üledékei vesznek részt. Főleg lösz borítja a Veszprémi-sédtől északra fekvő határrészt, ez a közigazgatási terület déli részén – az erdős területen – is megjelenik. Triász kőzetek alkotják a séd jobb partján kiemelkedő, a patakot kísérő hegyek vonulatát. A lösz alatt többnyire az általa lefedett triász kőzeteket találjuk, a belterülettől északra eső határrészen viszont miocén törmelékes összlet van.

       Éghajlata mérsékelten hűvös – mérsékelten nedves, éves középhőmérséklete 9 ºC, az éves csapadék mennyisége 700 mm.

       A Herend határában eredő Veszprémi-séd Bánd területén éri el a Veszprém–Devecseri-árok alját, s fordul keletre, Veszprém irányába.

       Őshonos növényzete illír jellegű molyhos tölgyes volt, de délnyugat felé területe eléri a bükkös szubmontán bükkösök zónáját is.

       A községből jól megközelíthető a szentgáli határba eső Miklós-Pál-hegy, amely Európa egyik jelentős tiszafás területe, országos jelentőségű természetvédelmi terület.

       A település a 8-as főúton közelíthető meg. A legközelebbi vasútállomás Herend (3 km).

Településtörténet

A település nevének eredete
 

        A falu neve egy magyar személynév (Bánd) helynévvé kövesedéséből alakult ki. Bánd nevű személyeket a kora középkorból (1138-ból és a 13. század elejéről) ismerünk. Többek között az Ajka nemzetség egyik tagját is Bándnak nevezték.

 

Bánd középkori és koraújkori története
 

A falu közigazgatási területén több helyen találtak ókorból származó pénzeket, használati tárgyakat. Az első írásos említés egy 1233-ból kiadott oklevélben olvasható. Az Atyusz nemzetség ekkor több birtokot adott el az Igmánd nemzetségnek, többek között a Bánd fölötti dombot is („Terra Seg sive Band”).
 

Essegvár rekonstrukciós rajza

A 13. században több oklevélben is olvasható a település neve. 1309-ben már állt a vár is, hiszen annak eladásáról is olvashatunk, ezért feltételezhető, hogy 1279 és 1309 között épült. A tulajdonosok a várról nevezték el magukat Essegvárinak. A családnak számos konfliktusa volt a környező tulajdonosokkal, erről is sok dokumentum tájékoztat.

A 15. században az Essegvári család több nagybirtokos familiárisa lett, így a tulajdonosok között szerepel a Rozgonyi, az Újlaki család, sőt a század végén Kinizsi Pál is.

1552-ben a törökök elfoglalták Veszprémet, ekkor valószínűleg a vár is elpusztult, és a környékén levő település is lakatlanná vált.

Újratelepítés a 18. században
 

Bánd puszta használói majd birtokosai Tótvázsonyban élő nemesek lettek, akik a kor többi nemeséhez hasonlóan benépesítették tulajdonukat. A 18. század derekán német telepeseket hívtak a faluba, akik nem közvetlenül Németországból érkeztek, hanem a szomszéd településről költöztek ide. Ennek több oka volt. Egyrészt a második harmadik generáció már nem kapott több területet szülei lakóhelyén, tehát tovább kellett állniuk, vagy a lejárt adómentességet szerették volna ismét élvezni. Így érkeztek Bándra Márkóról, Városlődről, sőt Nagytevelről is.
 

Bánd község pecsétje

A község területe a 18. század közepe táján számos kis- és középnemesi magyar család tulajdonában volt. Mintegy 12 család birtokát (ezek a következők: Tallián, Felsõõri Fábián, Torkos, Illés, Horváth, Peczavicz, Rohonczy, Siskey [Semsey] Oroszi, Abai Tördös, Medgyesi Somogyi, Thorma és Kazay családok) lehet írásos adatokkal alátámasztani, ennél bizonyára többnek volt birtokrésze Bándon. Az első írásos bizonyíték telepesek bándi jelenlétére 1754-bõl származik, mely szerint az ott lakók a tótvázsonyi Tallián családnak adót fizettek. További adatokkal szolgálnak a telepítési szerződések. Bár ezek a betelepítés későbbi korszakában, az 1760-as években születtek, mégis néhány érdekesebb adatot tartalmaznak a községbe érkezőkről. Összesen 28 család helyzetét szabályozta a megkötött 6 szerződés. Ez az 1760 körül a faluban élt családok több mint 50 százalékát jelentette.

A telepítési szerződések végét jelentette a községben kiadott Urbárium 1769-ben. Az úrbéri rendezés Mária Terézia rendelete alapján az ország jobbágyainak jogait volt hivatott egységesíteni, és ezt a célt szolgálta községünkben is. Tételesen megadta a telepesek jogait és kötelességeit, valamint szabályozta a földesurak által kivethető adót. Érdekes szociális helyzete volt a telepeseknek: Tulajdonosai voltak az általuk épített házaknak, de a szántó már nem az övék volt, a használatért “bérleti díjat” kellett fizetniük. Talán ez az oka annak, hogy zselléreknek nevezték községünk első lakóit, holott ezek a zsellérek rendelkeztek némi vagyonnal magyar nincstelen társaikkal szemben. Említsünk még meg néhány létszámadatot is: 1769-ben 60, 1771-ben 73 családot regisztráltak, 1771-ben a lakosok száma 379, 1785-ben 518. A lakók számának gyors növekedése semmiképpen sem tulajdonítható a természetes szaporulatnak, újabb telepesek bevándorlásáról van szó, és ez a folyamat még a 19. század első felében is folytatódott. Végpontként az 1829-es esztendőt lehet megjelölni, amikor a község lakóinak száma elérte a 758-at, több volt tehát, mint a mai lakosok száma.

Megélhetési lehetőségek, gazdálkodás
 

A település lakosai nagyon szorgalmasan művelték meg a község határában található gyenge minőségű földeket, sőt sok esetben a szomszédos falvak közigazgatási határában is béreltek földet, vagy vettek tulajdonjogot. A szentgáli határ jelentős részét bándi lakosok művelték, de a herendi határban is sok bándi dolgozott.

Bánd község térképe 1867. VeML T-294

A lakosság jelentős része a második világháborúig a mezőgazdaságból élt, télen a környező erdőkben vállaltak munkát. A városban tudták értékesíteni a mezőgazdasági termelésből származó felesleget, és vásárolták meg a szükséges cikkeket. Érdemes megjegyezni, hogy az asszonyok általában gyalog tették meg az utat, és az árut egy kosárban a fejükön vitték. A községben csak néhány vállalkozó volt, akik elsősorban a településen elvégzendő munkára szakosodtak. Kőműves, cipész, vendéglős, bognár, takács, kovács, fakereskedő egyaránt élt itt. A Séd patak mentén több malom is működött, kihasználva a víz erejét. Ezekben a malmokban nem csak gabonát őröltek, de az egyik metszőként üzemelt, ahol fát fűrészeltek.

A másik megélhetési forrás a környező települések ipara volt. Veszprémben illetve Herenden dolgoztak a férfiak. A herendi (porcelángyár) és veszprémi iparosítás hatására a lakosság egyre nagyobb számban talált az iparban munkaalkalmat. A Porcelángyárban nagy szakmai tekintélynek örvendett a három aranyérmes mesterfestő, Édl István, Pichner Mihály, Schindler Antal. Az 1920-as években a gyár dolgozóinak negyede származott Bándról.

 

Bánd története a 20. században
 

A második világháború majd minden eseménye nyomot hagyott a falu történetében. A háborús sikerek hatására a környező sváb településeken sorra alakultak meg a Volksbund helyi szervezetei. A faluban egy 1948-ból származó földhivatali adat szerint ez minimum 47 főből állt. 1942-ben ők szervezték meg a bándi gyerekek nyaralását Dunacsébre, valamint 1943-ban Bándon rendezték meg a szervezet országos díszközgyűlését is. Az 1941-es népszámlálás adatai is bizonyítják a német nemzetiségi öntudat erősödését. A falu lakosaiból 30% vallotta magát német nemzetiségűnek, és 88% német anyanyelvűnek, bár a lakosság 91,6%-a tudott magyarul is.

A háborúban is részt kellett venni a férfiaknak. Először a magyar honvédség tagjaként, később a német sorozások következtében már a Wehrmacht kötelékében harcoltak. A temetőben található emlékművön 18 bándi katonai áldozat neve olvasható.

1944-ben a Délvidékről menekülő lakosság elszállásolása, majd a szovjet csapatok elől való evakuálás jelentett nagy változást a település életében.

1945 márciusában a front áthaladt a településen, polgári áldozatokat nem követelt, mert a lakosság nagy része a Miklóspál-hegy erdeibe menekült, de a bombázások következtében több ház súlyos sérüléseket szenvedett.

A második világháború után a jogfosztás évei következtek, amikor a bándi németek is végigjárták a kor kálváriáját. 100 embernek kellett elhagynia Magyarországot, de voltak olyan családok is, akiknek Márkóra kellett átköltözniük, vagy a bándi tulajdonukat kellett átadni a Felvidékről áttelepítetett magyaroknak. Őket aztán a falubeli rokonok fogadták be.

Az ötvenes évek az együttélés új formáinak „megtanulásával” folytak, ahol a közös feladatok, a sport és a szerelem voltak a legfontosabb katalizátorok. A termelőszövetkezet megalakítása is felfordította a korábbi gazdasági struktúrát.

Az 1990 óta eltelt időben a település látványos fellendülésen ment át. Infrastrukturális területen minden szolgáltatást sikerült bevezetni. A víz- és áramszolgáltatás mellett megvalósult a szennyvízrendszer, a gázhálózat, a telefon- és kábeltévé-szolgáltatás is. Ezekkel a változásokkal Bánd egy összkomfortos településsé vált.   

A község demográfiai összetétele kedvező. Viszonylag sok a gyerek, 141 18 éven aluli él a faluban. Magas a diplomások aránya, és nagyon sokan tanulnak felsőoktatási intézményekben.

Intézményrendszer

Közigazgatás

1872-ben az ország közigazgatási rendezése során Márkó Bánddal és Herenddel egy körjegyzőségbe került, a körjegyzőség első központja Bánd volt, de hamarost Herend lett a központ.

1950. október 22-től 1969. június 30-ig Bándon ismét önálló tanács és hivatali szervezet működött.

1969-ben a Népköztársaság Elnöki Tanácsa Herend székhellyel Bánd, Hárskút, és Márkó községek területén községi közös tanács szervezését határozta el. 1969–1990 között a település önállósága is megszűnt.   

1990 óta rendelkezik Bánd ismét önálló képviselőtestülettel. 1991-ben Herenddel alkotott körjegyzőség végezte a falu ügyeinek intézését, majd egy hosszabb önállóság után 2007-től Márkóval működtetett körjegyzőség látja el a falu ügyes-bajos dolgait. A faluban a régi Polgármesteri Hivatal épületében található a Posta, az orvosi rendelő és a könyvtár.

Német Nemzetiségi Óvoda

       A település nem rendelkezik széles intézményhálózattal. A legfontosabb a Német Nemzetiségi Óvoda, amely évről-évre gyarapodik. A forrásokat a pályázatok mellett az önkormányzat biztosítja. Örvendetes módon a településen nő a gyerekek száma, így az óvoda bezárásának a gondolata fel sem merült, sőt napjainkban egy újabb óvodai csoport megnyitásának a gondolata vált aktuálissá.

Iskola, oktatás

A település rendelkezett önálló iskolával, amely a megye kis iskolái közé tartozott. A gyereklétszám fokozatos csökkenése miatt 1960 őszén szűnt meg a felső tagozat, majd 1973-tól a harmadik és negyedik osztályosok is Herendre jártak. 1975-től a legkisebbek is bejárók lettek, és azóta Bándon nem működik iskola. A gyerekek zöme Herenden vesz részt a nemzetiségi oktatást is nyújtó általános iskolában.

       A 2008–2009-es tanévben 12 bándi diák tanult a Lovassy László Gimnázium német nemzetiségi tagozatán. Ez a közel 10%-os jelenlét is mutatja, hogy a település történetében nagy szerepet játszik a német nemzetiségi gyökerek ápolása.

Német Nemzetiségi Önkormányzat

1995 óta működik a településen német nemzetiségi önkormányzat. A helyi és a kisebbségi önkormányzat rendkívül jól működik együtt. Sok közös rendezvény bizonyítja ezt az állítást.

Nagy hangsúlyt fektet a település közössége a közösségformálásra, a hagyományok ápolására. Ebben nagy szerepet játszanak a civil szervezetek (Schröck Ferenc Német Nemzetiségi Kultúregyesület, a „Bándért Közalapítvány”, Német Nemzetiségi Iparegyesület, a Magtárskör, Bándi Német Nemzetiségi Dalkör)

       A falunapok, a karácsonyi rendezvények mellett fontos szerepe van az ősi magyar hitvilág hagyományaiból eredő napfordulós rendezvényeknek. Mindenki nagy hangsúlyt fektet szűkebb környezetének alakítására. Ezt szolgálja a „Virágos Bándért” mozgalom.

       A Magyarországi Németek Országos Önkormányzata által alapított Valeria-Koch Díjat 2004-ben Feith Ágnes, 2006-ban Schindler Péter érdemelte ki. 2006-ban a az Aranytű-kitüntetésben Mádl Antal professzor úr részesült.

Bándon működő civil szervezetek:
 

Schröck Ferenc Kultúregyesület

A kultúregyesületet 1993. november 19-én alapították. Az alakuló ülésen vette fel az egyesület a Schröck Ferenc Kultúregyesület nevet, Schröck Ferenc bándi származású piarista rendfőnök tiszteletére. A kultúregyesület célja a gazdag bándi néphagyományok feldolgozása, továbbadása, és ezáltal a nemzetiségi identitástudat erősítése. Az egyesületen belül működik a Német Nemzetiségi Dalkör.

Német Nemzetiségi Dalkör

       A Bándi Német Nemzetiségi Dalkör hivatalosan 1993-ban alakult azzal a céllal, hogy a még fellelhető népdalkincset megtanulja, és megőrzésre továbbadja.

       1992-ben a hősi emlékmű avatása előtt próbálkozott először a dalkör közös énekléssel. Azután felmerült a folytatás gondolata, hisz gazdag a falu néprajza és népdalkincse is.
 

A bándi Német Nemzetiségi Dalkör

A tagok kötelességüknek érezték az örökséget ápolni, megőrizni, és míg van kitől, megtanulni. Ekkor 40 tagból állt a dalkör, a legfiatalabb tagja 7 éves, a legidősebb 75 volt. Hagyományokkal is büszkélkedik az egyesület: megünneplik minden tag névnapját a régi ismert bándi dallal: „Heut Nacht bin ich vom Schlafen erwacht”

       Minden év farsang utolsó szombatján fehér asztal mellett családtagjaik bevonásával együtt ünnepelnek a tagok. Színpadra kerülnek az elmúlt év vidám pillanatai. Ilyenkor kimondatlanul is mindenkiben ott motoszkál, hogy jó együtt lenni, jó a családon kívül máshová is tartozni. Már szinte szállóigévé, jelmondatukká vált:

„Wo man singt, dort laß dich nieder, böse Menschen haben keine Lieder”

(„ahol énekelnek, ott nyugodtan letelepedhetsz, mert gonosz embereknek nincsenek dalaik”)

Iparos Egyesület

"A község iparosai – takács, kádár, bognár, kovács, cipész, asztalos stb. – már a múlt században egy testületbe tömörültek, amelyet céhnek („Zech”) neveztek. Vezetője a köztiszteletben álló „Zechmasta”, a céhmester, aki idősebb, tapasztaltabb mesterember volt, helyettese pedig a „Jungmasta”, az ifjúmester. E közösségbe tartozni rangot jelentett."

Polgárőr Egyesület

1997 óta működik községünkben Polgárőrség. 27 alapító taggal alakult a Bándi Német Nemzetiségi Egyesület kezdeményezésére. Nagy Tibor és az időközben fiatalon elhunyt Pichner János az 1996-ban történt 9 betörés hatására fogtak hozzá a szervezéshez. Kezdetben a herendi polgárőrséggel, majd 2000-től önállóan végzik feladatukat.

Magtárskör

"A Magtárskör Bándon - ami bár kicsiny falu a Bakony lábánál, nekünk mégiscsak a világ közepe - működik. Célunk őseink szellemi és kulturális hagyatékának megismerése, ápolása és megőrzése, ebbéli szerzett ismereteink bővítése és továbbadása."

Kultúrház

       A település rendelkezik egy szép Kultúrházzal is. Bár az épület már közel 50 éves, de különböző anyagi források és pályázatok révén számos tekintetben megújult. A különböző civil egyesületek, kulturális csoportok itt tartják rendezvényeiket. Itt kerülnek sorra azok a községi programok is, amelyek a falu életében nagy szerepet játszanak. Ebben az épületben található a Német Nemzetiségi Önkormányzat irodája is.

Hagyományok

Településkép, utcaszerkezet
 

         Bánd tipikus egyutcás település. A Nagy utcához (Petőfi utca) tartozik még a Kis utca (Kossuth utca) és a Neustift (Rákóczi utca).

A kép, amit az utcára merőlegesen épített házak mutattak egységes volt, a jellege még a régi hazából származott.
 

Bánd településképe 2006

Az utca felöli oldalon állt a lakóház, mögötte az istállók a pajtával. A pajta az utcával párhuzamosan állt, és ez zárta le az udvart. A néha összeépített pajták így egy védőfalat képeztek a falu köré. A ház mögött általában volt még egy veteményeskert és gyümölcsös. A házak kőből épültek, a fal meglehetősen vastag volt (60 cm), a tető szalmával fedett. 1870-től a jómódúak az építkezésnél már tetőcserepet használtak.

Kilátás a várhegyről Nyugat felől

Az oromzat elölről virágfüzérrel, évszámmal, a magyar címerrel, vagy a ház urának monogramjával volt díszítve. Korábban minden helyiség a tornácról nyílt, később fejlődött ki egy másik építkezési mód, amelynél a konyhából jobbra illetve balra lehet a szobákba jutni.
 

Régi bándi lakóház az 1960-as években

Az utóbbi évtizedekben ez a korábban egységes kép (ház, udvar, utcák) meglehetősen megváltozott, sajnos nem mindig előnyére.  

Szakrális környezet
 

A lakosság vallási hovatartozása: 
         A második világháborúig a falu szinte mindegyik lakója római katolikus volt. Ez a tény határozta meg a vallási ünnepeket, a hagyományokat. Az 1941-es népszámlálás alkalmával a Bándon lakó 705 személyől 616 (87%) volt német nemzetiségű. A 20. század közepén, a lakosság egy részének kitelepítése és a magyarok betelepülésével és a bevándorlással ez a helyzet megváltozott.

Templom:

       Templomunk védőszentje Szent Anna, ünnepe július 26. Méretei: 25x10 méter, stílusa barokk, műemlék jellegű.

A templom építéséről kevés adat ismert, és azok is gyakran ellentmondásosak. A legszavahihetőbbek Nemes Dénes, az egykori márkói plébános feljegyzései.
 

A bándi Szent Anna templom belső tere

Azt írja: a templomot Tallián Klára építette a bándi hívőkkel 1795-ben. A veszprémi esperes, Hajas István szentelte fel. A templomon két évszám található: a bejárat fölött 1863, a tornyon 1884. Ez utóbbi évszámmal kapcsolatban a hagyomány azt tartja, hogy a templom fazsindelyes tetőszerkezete a 19. században leégett. A tűz a Dornhecker családnál (ma Kossuth Lajos utca 13.) ütött ki, ahol a gyerekek gyufával játszottak. Az újjáépítésről adatok nem állnak rendelkezésre.

Kálvária:

        Bánd hívő lakossága az 1930-as évek elején határozta el, hogy falujukban kálváriát emelnek. A helyi emlékezet szerint hosszas vita előzte meg a hely kiválasztását. Néhányan a temető körül szerették volna felállítani a stációkat, mások – a Golgota hegyére gondolva – az Essegvárhoz ragaszkodtak. Ez utóbbiak javaslatát fogadták el. Az építkezés anyagi fedezetét a hívők vállalták. Családok társultak, és egy-egy stáció költségeit közösen fizették. Ma is él az emlékezetben, hogy a kálvária építése közben emberi tragédia történt, amit rossz előjelnek tartottak. A Balatonalmádiban kitermelt vöröskő – amiből a stációkat faragták – szállítása közben az egyik falubeli, Steindl József szörnyethalt.

1933 nyár végére készült el a kálvária, felszentelését a veszprémi megyéspüspök, Dr. Rott Nándor végezte. Az augusztus 13-án, vasárnap 9 órakor tartott ünnepélyre a helyi lakosokon kívül kislődiek, veszprémfajsziak, hidegkutiak, márkóiak a veszprémi hívekkel együtt ájtatos körmenetben zarándokoltak el. A püspök – a márkói és herendi plébános segédkezésével – csendes misét mondott a templomban, majd körmenetileg vonultak a kálvária megáldására. A keresztút 14 stációját P. Morovitz Ferenc veszprémi ferences-házfőnök szentelte fel. Az ünnepséget megzavarta, hogy a szertartás befejeztével akkora vihar támadt, hogy a felkavart portól az emberek alig látták egymást, amit ugyancsak rossz jelnek tartottak.

A kálvária nem sokáig töltötte be rendeltetését. A második világháború, az időjárás, virtuskodó fiatalok, és néhány „élelmes” ember (akik a kálvária köveinek egy részét házuk építéséhez használták fel) tönkretették a keresztutat. Sokáig csak egy kereszt állt a hegy ormán, egészen 2003 augusztusáig, amikor legalább a három kereszt visszakerült helyére.

Adatközlés:

Mákusné Vörös Hajnalka levéltáros, Veszrém Megyei Levéltár

Keresztek

       Bándon kökereszt található a templomudvarban és a régi temetőben a „Bótcsol-féle kereszt” – „Brotschollskreuz”, amelyet a Brotscholl család állíttatott 1897-ben. 

A bándi templomudvarban található kereszt

Szokások:

       A 18. században a községbe érkező németek másik kultúrát, szakrális hagyományt hoztak magukkal. Ez részben feledésbe merült, vagy asszimilálódott, részben összefonódott a magyar kultúrával, részben pedig tovább él. Az emberek mindennapi életét, gondolkodásmódját, ünnepeit a vallásosság határozta meg, illetve jellemezte, amit az óhazából hoztak a csaknem kizárólagosan római katolikus betelepülők. A hitélet skálája széles volt, a mai értelemben vett vallásosságtól a szigorú önmegtagadáson át a bigottságig, sőt a babonákig terjedt, helyenként összemosva a babonaságot az imádsággal. A második világháború, a kiűzetés és a későbbi politikai megrázkódtatások óriási törést okoztak az addig saját, szigorú normái szerint élő közösség életében. Csaknem 250 mozgalmas év telt el a betelepülés óta, a 8. generáció tapossa most az ősi földet. Mitől volt mozgalmas az elmúlt idő? Járványok, kivándorlás Amerikába, háborúk, kiűzetés, téeszesítés. A felsorolás általános, nem szerepel benne egy-egy család egyéni erőfeszítése, vagy adott esetben tragédiája. Minden csapás után újra talpra tudtak állni, fennmaradtak. Köszönhették ezt elsősorban Istenbe vetett hitüknek, és annak, hogy hittek egymásban és önmagukban. Mindennapjaikat szerény, igénytelen életmód, kitartás és szorgalom jellemezte. Nyitottak és segítőkészek voltak egymás felé. Tudtak szívből vigadni és gyászolni, ünnepelni és imádkozni. Gazdag örökséget hagytak utódaikra, mellyel annak idején nehéz hétköznapjaikat tették színessé, elevenné. Ezekből nyújtunk most át egy csokorravalót.

Egyházi évhez kötődő szokások:  
  

Advent

       Az előkészület és a remény ideje. A hívek a hajnali sötétben várták a Messiást, mint hajdan a próféták. A kora reggeli áhítatnak ugyanilyen szimbolikus jelentősége volt, ezt Árádi-nak nevezték (a magyarból átvett roráté megfelelője). Mivel Bándon nem volt plébánia, a pap egy héten csak egyszer vagy kétszer tudott jönni. A többi napon az iskola tanítója, aki egyben a kántor is volt, tartotta az ájtatosságot. Rózsafüzért imádkoztak, és adventi énekeket énekeltek. Az 1950-es évek óta az akkor uralkodó politikai rendszer miatt ez a szép szokás feledésbe merült. Azóta az emberek otthon, még felkelés előtt imádkozzák az adventi rózsafüzért.

Mikulás - Niklo (december 6.)

        Advent idejére esik Miklós napja, a közkedvelt Mikulás. Ezzel kapcsolatban nehéz Bándra értelmezni azt a megállapítását, amely szerint a Mikulás mai hiedelemvilága hazánkban alig több másfélszáz esztendősnél. Nem világos ugyanis, hogy az itt élők az ünnepelt szent tiszteletét az óhazából (a Rajna vidékéről, ahol mindig különösen kedvelt volt) hozták-e, vagy a magyarságtól tanulták el. Niklo-nak nevezték, krampusszal kettesben járták a házakat, az ablak alatt lánccsörgetéssel ijesztgették a csintalan gyerekeket. A jóságos Niklo ajándéka jóval szerényebb volt a mainál: aszalt gyümölcs, alma, dió volt általában a csomag tartalma.
A karácsony előtti heteket a gyerekeknél különös várakozás töltötte ki. Ha piros volt a naplemente, akkor azt mondták – és hitték is – hogy az angyalkák karácsonyi finomságot sütnek. Esténként pedig azzal intették őket, hogy a Christ-Kindl járja a vidéket, be-benéz az ablakon, hallgatózik, szépen imádkoznak, szót fogadnak-e a gyerekek.

Luca nap – Luza Tag (december 13.)

        Az advent további jeles napja december 13. Luca. Bándon is ismert volt a Luca napi dologtiltás. Nem volt szabad varrni, mert akkor nem tojnak a tyúkok, „a háziasszony bevarrja a tojónyílást” („die Hausfrau flickt den Oasch zu”). Ezen a napon háromszor kellett a tyúkokat szekérabroncsban etetni, hogy egész évben együtt maradjanak, ne kószáljanak el, hisz régen nem volt sem kapu, sem kerítés a ház körül. Ha Luca napján először asszony jött a házhoz, az szerencsétlenséget jelentett. Ezért előfordult, hogy a háziasszony valamilyen ürüggyel férfit küldött maga előtt a szomszédba, mielőtt átment volna.
A Luca székéről Bándon a következő változat élt. Egy legény Luca széket készített 13 nap alatt, 13 féle fából. Éjféli misére magával vitte, ráállt, és látta a falu összes boszorkányát, amint háttal ültek az oltárnak. A mise végén menekülnie kellett, mert észrevették, és üldözőbe vették. Szerencséjére, valami szentelt dolog („etwas Gewichenes”) volt nála. Amikor hazaért, még hangokat hallott: „Dein Glück ist, daß du etwas bei dir hast, das stärker ist als wir” („Szerencséd, hogy olyasmi van nálad, ami erősebb nálunk”) – így menekült meg.

Szálláskeresés – Herbergsuchen (december 15.)

        December 15-én kezdődik a karácsony előtti 9 napos áhítat, a Szálláskeresés. Az eredetéről annyit tudni, hogy valószínűleg Ausztriából származik. Az idősebb emberek azt mesélték, hogy már kisgyermekként részt vettek rajta, tehát ezt egy az őshazából származó népszokásnak lehet tekinteni. Másfél évtized szünet után az 1990-es évek elején élesztették újra ezt a szokást. Egy szerepjátékkal kezdődik (Mária, József, fogadós), amit asszonyok olvasnak fel. A szent család képe a fehérre terített asztalra kerül, amin - amolyan házi oltárként – három gyertya ég, és virág áll. Minden nap egy másik házba hívják a résztvevőket a szent család képével együtt. Felemelő érzés kilenc napon keresztül egy olyan kép előtt imádkozni és énekelni, amely előtt már a dédszüleink is imádkoztak. A kilencedik napon rozmaring koszorút, apró színes szalagokkal tesznek a képre.

Karácsony - Weíhnachten

        Az év legszebb, és legmeghittebb ünnepe a karácsony. Az ezzel szorosan összekapcsolódó Christkindl-játék – amin már a dédszüleink is részt vettek – valószínű az óhazából származik. A környező német nyelvű településeken ez a népszokás nagyon különböző. Milyen volt ez a népszokás 100 évvel ezelőtt? Kilenc lány, 8-tól 16 éves korig volt a szereplő. A bő rakott szoknyák nem jelentettek gondot, hiszen ezek a mindennapi viseletükhöz tartoztak, úgy ahogy a kasmírból készült mellény, a kötény, és a vállkendő is.

A bándi christkindl-játék szereplői napjainkban

A különbséget csak a színes szalagok és a gyöngyök jelentették. A frizurájuk már előző nap elkészült, mivel akkoriban minden lánynak hosszú haja volt. 30–40 kis copfot fontak, másnap hajtűvel feltűzték. Azért, hogy a haj fényes legyen, zsírral bekenték. Az öltöztetés 2–3 óráig is eltartott, így korán kellett kelni. Kora reggel indultak: először a márkói plébániára mentek, onnan végigjárták a Séd menti malmokat, és a Neustiftnél érték el a falut. Innen mentek Külső-Bándra, és utána bejárták az egész falut. Az éjféli misén már leülhettek, addig vigyázniuk kellett a szoknyáikra. A háború után még élt a szokás az 50-es évek közepéig, de már csak magyar népénekeket énekeltek. Később, 1968-ban Keller Antalné (Lennert Katalin, 1893–1971) 3 évvel a halála előtt egy orsós magnóra énekelte az eredeti dalokat, arról tanulta meg a kilenc lány. A siker nem maradt el. Az idősebb asszonyok a szomszédba is elkísérték a lányokat, és meghatottan énekelték velük a régi, ismerős, német dalokat. A szomszédos falukból is jöttek emberek a lányainkat megcsodálni. Ez a szokás még ma is él. 
 

Aprószentek – Unschuldiger Kindelstag (december 28.)

        Aprószentek napján a fiúk virgáccsal járták a falut, és egy jó egészséget kívánó rigmus kíséretében „megverték” a község apraját-nagyját. A versike így hangzik:

„Frisch in gsund, frisch in gsund, 
Beisst enk kha toda Hund. 
Frih aufsteh, fri aufsteh, 
Fleißig in die Kirche ke.”
 

Újév (január 1.) hajnalán a legények csoportokba verődtek – többnyire egy harmonikást is vittek magukkal – felkeresték a lányos házakat, a jó ismerősöket és dalban elmondták újévi jókívánságaikat. A háziak füstölt kolbásszal és borral kínálták a kedves vendégeket. Reggel felé a gyerekek is útra keltek, keresztszülőkhöz, rokonokhoz, szomszédokhoz mentek. A „szóval, verssel kifejezett, vallásos vonásokkal színezett szerencsekívánat” ma újra él községünkben. Mindig akad néhány vállalkozó gyerek, aki megtanulja az újévi verset, melyek egyike így hangzik:

„I winsch enk a klickseelicks nex Jaá,
Lanks Lewa, ewichi Fret, Klickseelichkeit,
noch dem Tod des Himmelreich.
I winsch enk ins Heaz hinein,
des neikapuani Jesulein.”

Napjainkban a jókívánságokért pénz jár, régebben diót, almát, édességet kaptak a gyerekek. Még a század elején is pulutyka került újévkor az asztalra, ezzel kapcsolatban sokatmondó lehet az étel német neve, süßes Kraut, azaz édes káposzta, édesítse meg az egész évet.
 

Jézus neve napja (január 2.)

        Ehhez a naphoz kapcsolódik a hagyományos köszönési forma. A háború előtt általános volt a „Gelobt sei Jesus Christus”. Úgy köszöntek a gyerekek az iskolában, az utcán, hazaérkezve, vagy ha más családhoz mentek. Felnőttek az utcán a napszaknak megfelelően köszöntek, ha azonban egymás otthonába tértek be, akkor a „Gelobt sei Jesus Christus” volt a köszönés. Ezt mondták halkan a templomba való belépéskor, és amikor a padban helyet foglaltak, a szomszédjuknak. A háború utáni 2–3 évben a német köszöntést felváltotta a „Dicsértessék ...” az ötvenes években a gyerekek körében itt is divatba jött a semmitmondó „Csókolom”.
Jézus nevében („In Jesus Noma”) kezdtek minden munkát, lett légyen szó, akár kenyérsütésről, aratásról, szántásról, vetésről, vagy ha szekérre ültek, és a mezőre indultak.
 

Vízkereszt (január 6.)

        A három királyok ünnepe, vízszentelés. „A víz nemcsak a testi mosakodáshoz szükséges, archaikus jelképe, olykor eszköze a lélek megtisztulásának is”, írja Bálint György. Ezen a napon volt a templomban a vízszentelés. A szertartás után egy üvegben mindenki vitt haza szenteltvizet, ebből töltötték fel otthon a szenteltvíz-tartót, amely a szobában az ajtó mellett a falon függött. Évközben minden reggel ezzel vetettek keresztet. Nem hiányozhatott a szenteltvíz a haldokló mellől sem, a gonosz lélek távoltartására. A felravatalozott halott mellé üvegpohárban szenteltvizet tettek, benne egy kis csokor búzakalász volt összekötve, a látogatók imádságuk elvégzése után hintették meg a messzire induló halottat. Égi háború idején Bándon kereszt alakban szenteltvizet hintettek az ég felé, közben Az Úr angyalát imádkozták és hozzá más könyörgést a német imakönyvből. Akárcsak Mikszáth novellájában, itt is „a felhők elé harangoztak”.
 

Farsang – Fasching

        Vízkereszttel veszi kezdetét a farsang, a nagy mulatságok, vidámságok időszaka. A falu népe komolyan vette az anyaszentegyház azon parancsát, hogy tiltott napokon zajos mulatságot ne tartsanak. Ennek megfelelően sem advent, sem nagyböjt idején esküvő vagy bál nem volt. Annál nagyobb lett a vigalom farsangkor. A legtöbb esküvő ekkorra esett, aminek több előnye is volt: az étel nem romlott könnyen, a munkájuktól pedig nyugodtan mulathattak. Az időzítés még azzal is magyarázható, hogy a falusi ember az új pár jövője és az ébredező természet között mágikus kapcsolatot érzett. A lakodalmakat általában hét közben – kedden, szerdán – tartották, így a pénteki hús-tilalom és a vasárnapi misehallgatás nem volt veszélyeztetve.
A leghangosabb és a legvidámabb vigasság a farsang utolsó három napjára esett. Ekkor három napig báloztak a helyi kocsmákban. A bál szónál nem a mai jelentésére kell gondolnunk, a régiek sem használták ezt a kifejezést, helyette „Tanzen gehen”-t (táncolni menni) mondtak. Belépődíj nem volt, a kocsmáros haszna az italforgalomból származott. A zenészeket is ő hívta, akiknek a vidám talpalávalót külön pénzzel is honorálták a jókedvű táncosok. Farsang vasárnapjáról azt vallották a régi öregek: „Wenn man die Faschingskrapfen auf der Gasse ißt, ißt man die Ostereier hinter dem Ofen” (ha a farsangi fánkot az utcán esszük, akkor a húsvéti tojást a kályha mellett). A húshagyó keddhez tartozó inkább kifogás, mint hiedelem volt, hogy a férfiak nem mentek szokásos téli elfoglaltságukra, az erdőbe fát vágni, mert ilyenkor jött a „Wildjäger” (vadorzó). Ehelyett – ha akadt vállalkozó, aki megszervezte – „Faschingsnarren”-nak (farsangi bolond) öltözve, zeneszóval járták a falut. A magukra öltött maskarával lakodalmas menetet utánoztak, házakhoz is bementek, vagy kaptak, vagy loptak a füstölőből kolbászt, tojást az ólból, vagy a konyhából elvitték a kisütött fánkot. A kocsmában aztán mindent elfogyasztottak. Senki sem haragudott rájuk, mindenki szívesen fogadta őket.
Kedd estére maradt a farsang temetése. Este 11-kor harangszóval figyelmeztették a mulatozókat, hogy ideje abbahagyni a vigasságot. Ekkor az idősebbek bekormozták a nőtleneket, és hazazavarták őket. Maguk közül választottak egy fiatalabb férfit, akinek a kocsma közepén – padló nem lévén – egy ásott lyukba észrevétlenül egy üveg bort kellett csúsztatnia. Ha ez nem sikerült, egy vödör vízzel nyakon öntötték. Ez az üveg bor került fel később a kocsmánál felállított májusfára.

Gyertyaszentelő Boldogasszony - Lichtmess (február 2.)

        A szentelt gyertyának a születéstől a koporsóig mindig fontos szerepe volt. Égő szentelt gyertyát kapott a kezébe az újszülött gyermekét a templomban bemutató édesanya „Voagehn”, Vorgehen, ami nem azonos a kereszteléssel, mivel ez utóbbi már a gyermek születése után pár nappal megtörtént). Ellentétben a kereszteléssel, amikor az anya még szigorúan az ágyban feküdt, néhány héttel a szülés után maga az anya vitte újszülöttjét a templomba bemutatni. Eddig az időig viszont az anyának nem volt szabad elhagyni otthonát. Első útja újszülött gyermekével a templomba és Istenhez kellett, hogy vezessen. 
Jelen volt a gyertya a gyászmiséken, haldoklónál, ha az utolsó kenetet kapta. Ha a rózsafüzér-társulat tagja halt meg, a koporsót az udvaron (akkor még háztól temettek), égő gyertyával állták körül a „testvérek”. Minden asszonynak volt tekercselt sárga viaszgyertyája, úgynevezett „Wachsstock”. Ezt minden gyászmisére elvitték, és maguk előtt égették (ennek nyomai a fekete égett foltok, melyek még ma is láthatók a templompadokon). Gyógyításra is használták a szentelt gyertyát. Ha a kisgyerek hányt, azt mondták, hogy megerőltette magát („Nappl auskapamt” – meghúzódott a köldökzsinórja) és gyógyírként kenyérhéjra ragasztott gyertyát tettek a köldökére, melyet meggyújtása után üvegpohárral lefedtek. A gyertya – oxigénhiány miatt – hamarosan elaludt, és a bőr a pohár belseje felé dudorodott, ami a néphit szerint a biztos gyógyulás jele volt.

Nagyböjt - Fasten

        Bármilyen zajos is volt húshagyó kedden a farsang temetése, a hamvazószerda már csendes volt. A legények ugyan még ellátogattak a leányokhoz, és együtt ették a már előre elkészített sózott heringet. A parasztember ezen a napon az eget kémlelte, mert a mondás szerint „wie das Wetter am Aschermittwoch ist, so ist es in der ganzen Fastenzeit” (amilyen az időjárás hamvazószerdán, olyan lesz egész nagyböjtben). Hamvazószerdán került – és kerül fel ma is – a templomban az oltárkép elé az úgynevezett „Fastentuch” (böjti lepel), mely a keresztre feszített Krisztust ábrázolja Máriával és a szent asszonyokkal. Nemcsak a napi rózsafüzérrel és heti három napi böjttel készülődtek a hívek húsvétra, jó idő esetén vasárnap délutánonként a kálvárián végeztek keresztúti ájtatosságot. Az Essegvár fennsíkján 1933-ban épült kálvária története után érdeklődve kiderült, hogy hosszas vita előzte meg a hely kiválasztását. Néhányan a temető körül szerették volna felállíttatni a stációkat, mások – lévén a Golgota is hegy – az Essegvárhoz ragaszkodtak. Ez utóbbiak győztek. Családok társultak, és egy-egy stációt – amely a Balatonalmádiban kitermelt vöröskőből készült – közösen fizettek. A szállításnál Steindl József a lovas kocsi kerekei alá került és szörnyethalt. Rossz előjelnek tartották, amit aztán betetőzött az, hogy amikor Rott Nándor, veszprémi püspök felszentelte, akkora vihar támadt, hogy a felkavart portól az emberek alig látták egymást. Azóta az időjárás, a második világháború, virtuskodó fiatalok, és nem utolsó sorban néhány „élelmes” ember (akik a kálvária köveinek egy részét házuk építéséhez használták fel) megtették a magukét. Már csak egy kereszt áll épen a hegy ormán, mely szimbólumává lett a falunak, amolyan mementó.

József nap (március 19.)

        Szent József, a názáreti ács, községünkben különös tiszteletnek örvendett, e napon nem dolgoztak a mezőn. A tisztelet abban is megnyilvánult, hogy a szálláskeresés kilenc napján mindig elimádkozták Szent József litániáját.

Virágvasárnap – Palmsonntag

        A misén mindig passiót énekeltek, melyet a mindenkori kántor tanított be. A szentelt barkából vittek a temetőbe egy-egy szálat a hozzátartozók sírjára. Barka a lakásban is maradt, hogy megóvja a hajlékot minden rossztól. Szentelt barka került a halott koporsójába is.

Nagyhét - Khoawucha (Karwoche)

        A hét szertartásait főleg Márkón, a plébániatemplomban tartották, ha jött is Bándra pap, a szertartások nagypénteken, nagyszombaton egészen rövidek voltak.

Nagycsütörtök - Kretunaschtach (Gründonnerstag)

        Nagycsütörtök, vagy „Kretunaschtach” (zöldcsütörtök) neve Somogyi Elek szerint a Getsemáni nevű zöld kerttől származik. E napon kilenc órakor megszólaltak a harangok, „Rómába repültek”, vagyis három napra, Krisztus kínszenvedésének és halálának idejére elnémultak. Harangszó helyett naponta háromszor 6 ministráns fiú kereplővel járta a falut, és az ima idejére figyelmeztettek. Kettes sorban mentek: elöl a legidősebbek, ők diktálták a kereplés ritmusát, ők vezényeltek szünetet. Nagycsütörtökön délben „Zwölfi!”, este „Den englischen Gruß!”, nagypéntek hajnalban „Ave Maria!”, délben „Zwölfi!”, este „Wir ratschen, wir ratschen den englischen Gruß, den jeder christkatholischer Mensch beten muß! Ave Maria, Karfreitagsgebet”, végül nagyszombat hajnalban „Ave Maria!” kiáltással szólítottak fel a templomba menetre, illetve az imádságra. A csapat a templomnál kettévált, egyik része Külső-Bándra, másik fele a Kisutcának a Neustift irányába ment. A kereplést hosszas próbák előzték meg. A komoly fizikai igénybevételhez kellett is a tréning. Nagycsütörtökön és nagypénteken egy helyen aludtak, hogy a hajnali indulás zavartalan legyen. Akkoriban a harangok nagyszombaton 9 órakor jöttek vissza (ma a feltámadási szentmisén). A fiúk a kereplésért öt-tíz tojást kaptak, vagy pénzt. E szép szokás Bándon 4 év óta újra él. Betanítását idősebb Rein József vállalta. A változás csak annyi, hogy az imára szólító német szöveg mellett a magyar is megjelenik „Reggeli ima!”, „Déli ima!” és „Esti ima!” formában.

Nagypéntek - Karfreitag

        Egész nap lehetőség volt a templomban a szentsír látogatására. A falu népe hol egyéni, hol közös imádsággal hódolt a szentsír előtt. Díszítéséhez előzőleg pénzt gyűjtöttek. Kizárólag élő virág és rozmaring szolgált díszítőül. Nagypéntekkel kapcsolatban élt egy olyan hiedelem a faluban, hogy akinél először füstöl a kémény, oda mennek a patkányok; így a befűtéssel mindenki a másikra várt. A néphit szerint a malmokból is e napon küldték tovább a vándorpatkányokat.

Nagyszombat – Karsamstag

        Kilenc órakor visszajöttek a harangok Rómából. (Manapság csak a feltámadási misén szólalnak meg.) A gyerekek újra a patakhoz futottak. Otthon a délelőtt készülődéssel telt húsvét napjára: a kemencében kuglófot sütöttek, és túrós rétest készítettek. A feltámadási liturgia előtt a templom mellett tűzszentelés volt. Minden háziasszony hazavitt egy darab szenet a tűzből, amire április 30-án szüksége volt. (A gonosz szellemek ártása ellen kereszteket rajzolt vele az ól- és istállóajtóra.) A nagyszombatot a feltámadási liturgia és a templom körüli körmenet valóban ünnepélyessé tette. Erre az alkalomra a lányok és az asszonyok a legszebb selyem viseletüket vették fel. A feltámadási szobrot a falu legidősebb embere vitte. 4 iparos is részt vett a lámpáikkal a körmeneten. 

A feltámadás után sokan egy vödör vizet állítottak az udvarra, mondván erre szálljon a húsvéti harmat. Másnap ebben mosakodtak. Ez a víz betegség és bűnök ellen volt hivatva védelmet nyújtani.

Húsvét - Ostern

        Hajnalban, 2–3 órakor a szent asszonyokhoz hasonlóan Krisztuskeresésre indultak a falu lakói. Úgy ébresztették egymást, hogy halkan megkocogtatták az ablakot. Beszélgetni nem illett, még hazafelé sem. Három kereszthez mentek: a templomihoz, a külső-bándihoz és a temetőbe. Többnyire szép csendes idő volt, és a márkói kálváriáról is áthallatszott a processzió éneke. Rendszerint a fájdalmas és a dicsőséges rózsafüzért imádkozták, litániát és más könyörgéseket, és húsvéti énekeket énekeltek. Az egésznek a dramaturgiáját már előre eltervezték, elpróbálták az előimádkozók és énekesek. Mivel még sötét volt, lámpást is vittek magukkal. E szép szokás négy éve újra él, csak kár, hogy a processzió 20–25 főre zsugorodott.
Húsvéthétfőn a locsolás nem volt divat. Helyette az „Emauske” (Emaus-gehen, emmauszi járás) volt gyakori, amihez bizonyára az aznapi emmauszi tanítványokról szóló evangéliumból merítettek indíttatást. Meglátogatták a rokonokat, jó idő esetén kimentek a szabadba, és gyönyörködtek a sarjadó vetésben. A gyerekek a kapott húsvéti tojásokat az Essegvár oldalán legurították, akié eltörött, az megette.

A rossz szellemek éjszakája - „Kwilpetsnacht" (április 30.)

        Nevezetes éjszaka. Azt tartották, hogy ekkor gonosz szellemek járnak. Hogy a „Kwilpetsnacht” szó tartalommal is megteljen, arról tettek a helybeli fiatalok. Néhány példa: az éj leple alatt szétszedték a szekeret, és fent a tetőn (szalmatető, mely elég alacsony volt) összerakták, vagy hosszú ölfát raktak valakinek az ajtajába, vagy elkötötték a pásztor szamarát, és a kötelénél fogva a kiszemelt ház ajtajának kilincsére kötötték. Aztán zörgettek az ablakon, és eltűntek. A végeredményt el lehet képzelni. A májusfaállítás is ezen az éjszakán történt. A díszítésben a lányok is segítettek. Májusfa került a kocsmákhoz és a tanító háza elé. Lányos házakhoz csak akkor, ha már biztos volt a jövendőbeli.

Úrnapja

         Nagy egyházi ünnep. Régen a templomatya (a sekrestyés) dolga volt, hogy egy kis segítséggel az erdőben kőrisvesszőt vágjon, amit lovas kocsival hazahoztak, és a Felsőfalu 4 különböző pontján az utcán sátrakat állítottak fel. A lányok már előző napokban a rétre mentek virágot szedni, ezzel díszítették a sátrakat, melyben asztal, nagy szentkép, gyertyatartók voltak. Emellett minden egyes kapuba virágszirmot szórtak az ott lakók, ezzel is hirdetve az ünnep nagyságát. A körmenetet még ünnepélyesebbé tette, hogy a pap a baldachin alatt ment az Oltáriszentséggel. Kísérte a 4 kijelölt iparos égő lámpával. A mise és a körmenet után mindenki vitt haza szentelt virágot, és azt délután a temetőbe, a hozzátartozók sírjára tették. A 30-as évek végétől a sátrakat már a templom körül állították fel. A hetvenes évek végén Keller Ádám javaslatára vékony forgácslapból készítettek összeszerelhető sátrakat, ezeket minden évben a templom 4 külső sarkán helyezik el, az asszonyok pedig kerti és mezei virággal díszítik. A körmenet ugyanolyan ünnepélyes, mint régen volt.

Búcsú - Khiarap (Kirchweih) (július 26.)

        Templomunk védőszentje Szent Anna, ünnepe július 26. A templom építésének körülményeiről sok – egymásnak gyakran ellentmondó – állítás található az iratokban. Egyes források szerint 1760 körül épült, ennek viszont ellentmondani látszik az a tény, hogy a község fiókegyházzá válását – az anyakönyvi kivonatok ismeretében – az 1773-as esztendőre tehetjük. Más források is meghazudtolják az előbbi állítást: egy 1777-es egyházi összeírás szerint a községnek se temploma, se imaháza nincsen, és csak egy régi templom maradványai látszanak. A leghitelesebbnek tűnő adatokat Nemes Dénes, egykori márkói plébános szolgáltatja A márkói plébánia története című írásában: az ő kutatási eredményei szerint a templomot Bándon a hívek segítségével Tallián Klára építtette 1795-ben. A templomot Hajas István veszprémi plébános és kerületi esperes szentelte fel. Az ügy tudományos tisztázatlanságát tetézik olyan források, melyek szerint a templom 1795-ben már le is égett. A templomon két évszám látható: a bejárat fölött 1863, a tornyon 1884. Ez utóbbi évszám a templom fazsindelyes tetőszerkezetének leégésére utal. A tűz a Dornhecker családnál (ma Kossuth utca 13.) ütött ki, ahol a gyerekek gyufával játszottak. A nagy szél miatt a lángokat megfékezni nem lehetett, a tűzvésznek több családi ház is áldozatul esett. Az újjáépítésről további adatok nem állnak rendelkezésre. A templomot legutóbb 1995-ben renoválták belülről, még ugyanebben az évben kivágták körülötte a százéves hársfákat, ugyanis a templom falában levő repedéseket nekik tulajdonították. 1996 őszén a templom külső képe újult meg, 1997-ben rézlemezzel fedték be tornyát. A templom méretei: 25x10 méter, stílusa barokk, műemlék jellegű. A búcsú július 26-át követő vasárnap volt. Igazi népünnepély – mindenki meghívta rokonait, jó ismerőseit más településekről. Már szombaton korán befűtötték a kemencét, és megsütötték az igazi kuglófot. Ilyenkor, akinek futotta, még disznóhúst is vett és kirántotta. Vagy ha volt egy-két csirke a ház körül, azt vágták le. Tyúk is került a fazékba, bár a régi mondás azt tartotta: „Ein gesunder Bauer und eine gesunde Henne kommen selten zam, weder ist die Henne halb gfreckt, oder der Bauer” (egészséges paraszt és egészséges tyúk ritkán találkozik: vagy a tyúk van dögrováson, vagy a paraszt).

Szentségimádás (augusztus 13.)

        A falu lakosai mind katolikusak voltak, így ezt a napot nyugodtan lehet a falu ünnepének nevezni. Reggel 7 vagy 8 órakor kezdődött az áhítat a szentségkitétellel. Délelőtt még volt egy mise, délután egy vesperás, este pedig a szentségeltétel. Egész nap imádkoztak. Ha egy óra letelt, a kis harangot megkongatták. A templomatya kis padját középre állították, ott ült két férfi, ők voltak az előimádkozók. Óránként jöttek mások. Minden családnak megvolt a saját imaórája. Ez a szokás ma is él, csak az előimádkozók nem férfiak, inkább nők vesznek részt rajta.

Nagyboldogasszony - Maria Himmelfahrt (augusztus 15.)

        Egyik legnagyobb Mária ünnepünk a Nagyboldogasszony (Maria Himmelfahrt), előző nap vigília böjt, volt. A lányok a legszebb fehér ruhájukat vették fel a templomba. Ez ünnep kapcsán kell szólnunk a búcsújárásról. Legkedveltebb helyek Csatka és Andocs voltak, de akadt olyan falunkbeli, akinek módja volt Mariazell-be is elzarándokolni. Az előbbi két helyre úgy mentek, hogy fogadtak egy lovas kocsit, az vitte az élelmüket. „Pingalwacha”-nak (Bindelwagen, Bündelwagen) nevezték. Ha a gyerekek vagy idősek közül valaki nagyon elfáradt, ráülhetett a szekérre. Éjszakára egy-egy parasztház pajtájában húzhatták meg magukat.

Olvasós Boldogasszony (október 7.)

        Köln városában alakult a legelső rózsafüzér-társulat 1475-ben. Arra sem adat, sem hagyomány nem utal, hogy falunkban mikor alakult. Elképzelhető, hogy eleink az óhazából hozták az ájtatosságnak ezt a formáját. Minden hónap első vasárnapján a litánia után volt a titokcsere („Zellwechseln”): egy asszony összegyűjtötte az egyes rózsafüzértizedeket ábrázoló képeket, a kezében tartotta, a többiek húztak belőle. A társulat még ma is létezik, mintegy 50 tagja van. Tizenöt fős csoportonként van egy megbízott, ő cseréli a titkokat a hónap első vasárnapján. Ilyenkor mindenki befizet egy kis összeget (20 – 100 Ft), ebből a pénzből fizetik az első pénteki misét a rózsafüzér-társulat élő és elhalt tagjaiért, a maradékot összegyűjtik, és valami más nemes célra felhasználják. Ha valaki meghal, a titkot valamelyik családtag örökli. Különös tisztelettel búcsúztatták a rózsafüzér-társulat tagját. Ez mára úgy módosult, hogy a temetési szertartás idejére egy nagy rózsafüzért tesznek a koporsóra, a temetéskor pedig külön éneket énekelnek. A templomban van egy „Rosenkranzbild” (rózsafüzérkép), amely nyilván a rózsafüzér-társulat jelenlétét jelképezi.

Vendel ünnepe – Vendelini (október 20.)

         A jószágtartó gazdák védőszentje. Az iránta való tiszteletet mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy festmény van róla a templomban. A kép eredete nem ismeretes. Ez a nap volt a határideje annak, hogy a köztartozását mindenki rendezze: pap, kántor, harangozó. A törlesztés mértéke az illető anyagi viszonyaitól függött. Megszabta: a faluhoz tartozó közbirtokosságból kinek mennyi („Nachbarrecht”-je) részesedése volt. Ezt a családnak az a tagja örökölte, aki a házat kapta. A teljes jog („ein ganzes Recht”) azt jelentette, hogy 4 tehenet hajthatott a legelőre, akinek fél joga volt, csak kettőt. A mérce, amivel törlesztettek, egy fából készült dézsa volt. Neve: „Viertel” - 22 kilogramm termény fért bele. Ezek szerint a pap egy egész „Nachbarrecht” után 22 kilogramm terményt kapott, a fele után 11 kilogrammot. A kántor mindenkitől 11 kilogrammot és 1 nagy zsuppot („Schap”), a harangozó és a templomatya 5–5 kilogrammot kapott. A „Kleinhäusler”-eknek, zselléreknek földjük nem volt, napszámból, részes művelésből éltek. Ők a köztartozásukat munkával rótták le, például fát vágtak.

Halottak napja – Allaseeletach (Allerseelentag) (november 2.)

         Régen szokás volt a templomban középre egy jelképes koporsót (magyar helyeken tumbának nevezték) felállítani. Egy alkalommal az áldozásról visszafelé jövet egy idős néni feldöntötte (az 50-es évek elején), a kerámia gyertyatartók is eltörtek, azóta ez a szokás nem él. Néhány év óta ezen a napon újra tartanak megemlékező szertartást a temetőben.
A halál gondolata 2–3 generációval ezelőtt egészen mást jelentett, mint ma. Bizonyítják olyan szólások, mondások, melyekkel a hátramaradót vigasztalták: „Wer einmal lebt, der muß auch sterben” (aki egyszer él, annak meg is kell halnia). „Mit den Verstorbenen kann man nicht leben” (a holtakkal nem lehet élni). „Was die Erde bedeckt, muß die Welt vergessen” (amit a föld betakar, azt a világnak el kell felejtenie). „Man soll so arbeiten, als würde man ewig leben, man soll so beten, als würde man am nächsten Tag sterben” (úgy kell dolgozni, mintha örökké élnénk, és úgy kell imádkozni, mintha holnap meghalnánk). A halál általában is gyakoribb vendég volt a háznál, 2–3 gyermek szinte minden családnál meghalt, amit Isten akaratában megnyugodva vettek tudomásul. Az elmúláshoz való sajátságos viszonyulásuk okait hosszan lehetne sorolni, a legkézenfekvőbb magyarázatnak azonban a mély vallásosság tűnik.
Ha halott volt a háznál, a szép szobában felravatalozták, és a tükröt kendővel letakarták. A szoba közepére húzták a lócát, rá szalmazsákot, tiszta lepedőt, párnát tettek. Ez volt a „Todabett” (Totenbett – halottaságy). Horgolt szélű törülközők, szép lepedők kerültek elő. A halottat teljesen lemosdatták, hogy tisztán lépjen a másvilágba. A legszebb ruháját adták rá, a férfiak lábára még csizmát is húztak. A halott kezére rózsafüzér került, melléje szentelt barkát és szentképet tettek. A koporsót asztalos készítette. Mikor még nem volt orvos, a faluban halottkém (Todegucker) állapította meg a halál beálltát. A halál utáni első éjszaka volt a virrasztás, melyen rokonok, barátok, sírásók vettek részt. Fehér kenyér (melyet a péknél vettek), vaj és pálinka került az asztalra. A virrasztás körülbelül éjfélig tartott, rózsafüzért, litániát imádkoztak. A halottnak mindenki még a ravatalon „Weihwasser”-t (szenteltvíz) adott útravalóul.
A sírásók általában hatan-nyolcan voltak: a családhoz közel álló személyek: szomszédok, unokatestvérek, távolabbi rokonok, a keresztszülők férfitagjai, akiket erre külön felkértek. Az iparost mindig iparostársai temették. A halottért napjában kétszer szólt a harang, délelőtt 9 és délután 3 órakor. Temetéskor a lakóháztól a temetőig a halottas menetet a templom harangzúgása kísérte, ma pedig a 80-as évek elején a temetőben felállított lélekharang szólal meg. A tehetősebb helyeken ilyenkor temetés után halotti tort tartottak. Itt a fehér kenyér mellé túró, vaj és kelt tészta került az asztalra, esetleg főtt étel. Természetesen a bor vagy pálinka sem maradhatott el. A halva született gyermeket kis dobozba tették, úgy hantolták el vagy a temető sarkában vagy egyik hozzátartozó sírjában. A mai öregek szerint még az is előfordult, hogy egy gödröt ástak a hullaháznak nevezett kis viskó sarkába, és oda temették. Ha a csecsemő élve született, és úgy halt meg (tehát meg volt keresztelve) – ez régen gyakran a születést követő 2–3 napon belül következett be – szép fehér ruhába öltöztetve kis fehér koporsóba tették. A temetésen fehér ruhás lányok v

Látnivalók

Földrajzi helyzet

       Bánd Veszprémtől 10 kilométerre nyugati irányban a 8-as út mentén fekvő település. Nagyon szép a környezete, hiszen minden oldalról a Bakony hegyei veszik körül.
 

A bándi tiszafás

A település Szentgállal, Herenddel, Márkóval, és Veszprémmel határos. A településről több túristaút is vezet: a legismertebb egy rövid sétaút a szentgáli tiszafáshoz.

Essegvár

       Az idelátogatónak már messziről szemébe ötlik a község közepén található dombon álló Essegvár. Ez a megmaradt és felújítás alatt álló bástya is jelzi, hogy a település története több évszázadra nyúlik vissza.

       A vár, amely változatos, gazdag történelmet tud maga mögött, a 13. századból származik. Első körfalai, a várudvart övező, a védőfalhoz támaszkodó, fából készült lakó- és egyéb épületek feltehetően 1270 környékén épülhettek, melyeket a 14. században építettek át kőépületekre.

Az Essegvár rekonstrikciós rajza

Első írásos említése 1309-re datálódik, Igmándi Lőrincekkor eladta a Castrum Scegh néven említett várat egy Lőrinte nevű előkelőnek. Az ő utódai vették fel később az Essegvári családnevet. A 15. században készültek el a fal elé ugró külső tornyok, egy-egy nagyobb épület, a keleti, valamint a nyugati falnál a lakóépületek és egyéb helyiségek. Lehetséges, hogy ekkor épült meg a lovagterem is. A vár udvarának északi részén állt a ciszterna.

       A vár pusztulásának körülményei ismeretlenek, valószínű, hogy a Veszprémet 1552-ben ostromló török sereg egyik portyázó lovascsapata pusztította el. A gazdátlan romokat többé nem építették újjá, anyagait a környékbeli lakosság hordta el lakóházai újjáépítéséhez.
 

Az Essegvár tervezett rekonstrukciója

A pusztuló várból csak a keleti oldalon egy négyszögletes torony, a hozzá délről és keletről csatlakozó kevés falmaradvány látható, az egykori épületek megmaradt alapfalai a föld alatt vannak. Feltárása és az ezzel párhuzamos műemléki megóvó munkálatok 2003-ban megkezdődtek. Előbb a délkeleti torony feltárása és restaurálása történt meg, majd a keleti és déli falak napvilágra hozatala.
 

Kálvária

       A hegyen láthatók az 1933-ban épített kálvária keresztjei és néhány megmaradt stációja. Remélhetőleg sikerül majd a felújítása.

Emléktáblák

       A temetőben egy emléktáblán olvasható a két világháborúban elesett 43 bándi lakos neve. Az emléktáblát 1992-ben állította a település.
 

A bándi kitelepítettek emléktáblája

       Az egykori Polgármesteri Hivatal épületének falán látható emléktábla az 1948-ban kitelepített bándi lakosok nevét örökíti meg. A második világháború után a település lakosai közül 100 főnek kellett elhagynia Magyarországot, kitelepítették őket. Az egykori NDK területén, Zwickau környékén kezdtek új életet. Rájuk is emlékeztet az emléktábla, amit a kitelepítés 50. évfordulója alkalmából avatott a falu önkormányzata 1998-ban.

Műemlékházak:

       Három, régi stílusban felújított házat érdemes még megcsodálni: Kossuth utca 15 és 23, és a Steigerwald ház az Essegvár mögött.  
 

Műemlék jellegű ház Bándon

Szent Anna templom

       Bánd barokk stílusú temploma 1760–1795 között épült. Méretei: 25x 10 méter. Berendezése és a padok népies barokk, a főoltára és a szószék 19. századi copfstílusú. Búcsúja Szent Anna napján: július 26.

A bándi Szent Anna templom

A falu híres szülöttei:

·        Mádl Ferenc, egyetemi tanár, a Magyar Köztársaság volt köztársasági elnöke, aki itt született 1931. január 29-én

·        Mádl Antal, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az irodalomtudományok doktora (1971) Bándon született 1929. augusztus 9-én. Kutatási területei: a német felvilágsodás, Thomas Mann, magyar-német kapcsolatok

·        Freund Tamás, Bolyai János Alkotó Díjas nemzetközi hírű agykutató, aki gyermekkorát Bándon töltötte.

Bándi falunap 2008, A résztvevők között: Mádl Ferenc, Mádl Antal, Krein Józsefné

       Bándnak jelentős idegenforgalma van. Ebben nem kis szerepet játszik a kitelepített lakosság kapcsolata szülőfalujával, de az is, hogy egy kitűnő étterem és panzió látja el a vendégeket. Konyhája kifejezetten a régi idők ételeit kínálja a túristáknak, lovaglásra is biztosítanak lehetőséget. Szálláslehetőségekről tájékozódni az interneten lehet (www.band.hu).

Források

Összeállította:

Schindler László, a Lovassy László Gimnázium német nemzetiségi tagozatának vezetője,Bánd község polgármestere

szló Gimnázium német nemzetiségi tagozatának vezetője,Bánd község polgármestere

Feitné Krein Rita, a márkói Német Nemzetiségi Óvoda vezetője, a Német Kisebbségi Önkormányzat tagja

Krein Józsefné Mádl Teréz, nyugalmazott magyar-német szakos tanár

Irodalom:

Bánd története I. Egy bakonyi falu múltja és jelene. Írta és szerkesztette: Hudi József,Bánd története. II. Így éltek és beszéltek őseink. So lebten und sprachen unsere Vorfahren. Írta és szerkesztette Mádl Antal: Bánd Község Önkormányzata, 2008. 507. és 362.p.

Feithné Krein Rita: Egy fejezet településem vallási, néprajzi hagyományaiból. Szakdolgozat Zsámbék, 1997.

Krein Péter (szerk.):Bánd, község a Séd völgyében: Fejezetek Bándról. Bánd, 1998.

Lichtneckert András, Veszprém vármegye községeinek urbáriumai, úrbéri és telepítési szerződései, 1690–1836. Veszprém, 2009. 31–38.

Lovassy László Gimnázium 2. osztály: Téli szokások: A bándi Christkindlspiel Magyarpolányban. Kézirat. H. n. 1995. Laczkó Dezső Múzeum Adattára, 14 oldal

Nemes Dénes: A márkói plébánia története. In: Veszprémi Hírlap, 1909. 48-52. szám, 1910. 1-5. szám.

Széphegyi Ildikó: A bándi Christkinderspiel. Kézirat. H. n. 1995. Laczkó Dezső Múzeum Adattára, 28 oldal

Levéltári források:

Bánd 1760-ban kelt telepítési szerződése a Veszprém Megyei Levéltár (későbbiekben VeML) úrbéri irataiban (VeML IV. 1.g.aa.), az 1761, 1763 és 1764-ben megújított szerződései az egyezségek és szerződések (VeML IV. m.) között, a 212, 218, 220-221. szám alatt.

Márkó feudális kori iratainak egy töredékét (0,23 ifm) Migray Emőd polgármester adta át a Veszprém Megyei Levéltárnak. Az iratok között értékes tanúkihallgatási jegyzőkönyvek találhatók a betelepülés időszakából, házassági szerződések és házbecsük a 18. századból.

A település 20. századi iratai közül levéltárba kerültek a képviselőtestületi jegyzőkönyvek 1913–1937-ig három kötetben (mutatóval ellátva). A háztartási iratok közül megmaradtak a község vagyonleltárai (1938–1950), költségvetések, számadási főkönyvek (1938–1950). A vegyes fontosabb iratok közül külön figyelmet érdemelnek a ki- és betelepítési iratok (1946–1948), benne a községből kitelepített német anyanyelvű lakosság névjegyzéke, a községbe betelepültek leltári törzslapjai.

A Veszprémi Törvényszék úrbéri törvényszéki irataiban (VeML VII. 1.b.) található Bánd közbirtokosai között létrejött tagosítás jegyzőkönyv 1866, 1968, a tagosítás ellen a zsellérközség fellebbezése 1870, és az ügyben meghozott curiai ítélet 1871. A perdokumentumok mellékletei őrzik, Bánd felmérési birtokkönyvét 1868-ból. A birtokrendezési és kiosztási térkép mérete miatt a térképgyűjteménybe került (XV. 11.): T-294. Bánd belterületének és határának térképe 1867.

A település kataszteri felmérésinek (1923, 1942) szöveges anyaga az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal Veszprém megyei anyagában (VeML VI. 103.b.), a hozzátartozó térkép térképgyűjteményben VeML XV.11.b.) elérhető.

Bánd német lakosságának kitelepítésével kapcsolatos iratok 1946–1949 (kiosztási birtokívek, földhözjuttatottakról kimutatások, kataszteri birtokívek, leltárak, jegyzőkönyvek és határozatok) a Veszprém Megyei Földhivatal Birtokrendezési Osztályának irataiban (VeML XXIV.201.b.), a kitelepítettek névjegyzékei, németek által visszahagyott javak leltárai, jegyzőkönyvek és határozatok a Veszprém Megyei Földhivatal Telepítési Osztályának és a nagyteveli telepfelügyelőjének irataiban (VeML XXIV.201.c, XXIV. 207.) találhatók.

A bándi római katolikus elemi népiskolája és iskolaszék iratai 1886-1946-ig a (VeML VIII. 263.) fondszám alatt, a bándi állami általános iskola iratai 1946-1974-ig a (VeML XXVI. 149.) fondszám alatt kutathatók.

Bánd katolikus lakosságát 1743-tól Márkón anyakönyvezték. 1828-ig az anyakönyveket egy példányban vezették ezek a plébániai iratokkal együtt Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltárban találhatók. 1828 után két példányban anyakönyveztek. A felekezeti anyakönyvek másodpéldányai (1828–1895) a Veszprém Megyei Levéltárban kutathatók (VeML IV. 482). Az állami anyakönyvezés bevezetése után (1895) ugyancsak két példányban vezették az anyakönyveket. Az állami anyakönyvi másodpéldányok (1895–1980) szintén a Veszprém Megyei Levéltárban (VeML XXXI.1.) kutathatók.

Készítette: Márkusné Vörös Hajnalka, levéltáros Veszprém Megyei Levéltár