Földrajzi környezet

Területe 14,41 km2. Környező települések: Adásztevel, Homokbödöge, Bakonyjákó, Pápa. Határának északnyugati fele a Bakonyalja kistájcsoport Pápai-Bakonyalja kistájába tartozik, míg nagyobb délkeleti része már az Északi-Bakony kistájcsoport Öreg-Bakony kistájához sorolandó.

       Kiterjedése kelet-nyugati és észak-déli irányban egyaránt 5,3 km. A település központja 196 m-rel van a tengerszint felett. Legmagasabb pontja az Öreg-Bakony területén található Öreg-hegy (311 m), míg a legalacsonyabb 182 méterrel van a tengerszint felett.

       Felszínét negyedidőszaki lösz és degradált kavicstakaró borítja. Alatta az északnyugati részen, ideértve a belterületet és környékét is, pliocén agyag található, míg délkeleti irányban a Csuszkáti-dűlő – Uzsal vonalától oligo-miocén törmelékes összlet van. Az Öreg-hegy vonulatának délkeleti részén kréta mészkő bukkan a felszínre, alapja a negyedidőszaki lösz alatt is megtalálható. Az oligo-miocén kavics és a pliocén agyag apró foltjai a felszínen is megjelenhetnek.

       Éghajlata mérsékelten hűvös, mérsékelten nedves típusú, az éves középhőmérséklet 9-9,5 ºC, az éves csapadék mennyisége 750 mm. Vizeit a Pápai-Bakony-ér és a Jári-patak gyűjti össze, s szállítja északnyugati irányba, hogy a Marcalba továbbítsa. A Pápai-Bakony-ér két víztározó tavat táplál, ezek együttes hossza csaknem 1,5 km, felszínük 3,5 ha.

       Eredeti növénytakarója délkeleten cseres tölgyes, északnyugaton tatárjuharos lösztölgyes volt. A domborzati viszonyoknak megfelelően északnyugaton a szántóföldi gazdálkodás, délkeleten pedig a rét-, legelő- és az erdőgazdálkodás jellemző. A tározók környékén nagyarányú kéttűs fenyőtelepítés történt.

       A község Pápától délkeletre Adásztevel és Homokbödöge között található. A legközelebbi vasútállomás Pápa (8,5 km).

Településtörténet

A település nevének eredete, magyarázata
 

        Tevel régi magyar személynév. Már 950 előtt így hívtak egy Árpád-házi herceget. A név előtagjának származása bizonytalan, de valószínűleg összefügg a nyugati nyelvjárások bősz, dühös, haragos, mérges jelentésű adáz, ádász szavával. Tevel jobbágyi, parasztok által lakott részét a 15. századtól kezdve különböztették meg a „Nagy” jelzővel a nemesi Kis- vagy Adászteveltől.

        Először Tuel formában jelenik meg a Szent Lászlónak tulajdonított bakonybéli össze­írásban kb. 900 évvel ezelőtt. Későbbi alakjai 1240-ben Villa Tevel, 1287­ben Magnum Tevel, 1436-ban Nagytevel, 1666-ban Pusztatevel, 1673-ban Nagy- alias Pusztatevel, 1750-ben Teutsch Töbel.

Régészeti leletekben megőrzött múlt
 

        Nagytevel környékén Kupon, Bakonyszücsön, Vaszaron, Takácsiban és Pápán is találtak neolit kori emlékeket. A községben 1932-ben, az út építésekor, gazdag bronzkori lelet került napvilágra.

        A római korban a Bakony lábánál elhelyezkedő telepeket a Cimbriana (Veszprém) –Arrabona (Győr) közötti útvonallal összekötő út a nagyteveli határon keresztül vezetett. A mai út mellett, az ún. „Mitter”-tagon (telekkönyvi nevén Középdű­lő) előkerült római pénzek, feliratos márványkövek, orsók, karikák és a terület fekvése arra engednek következtetni, hogy ezen a helyen valaha római telep lehetett.

        Nem kizárt, hogy a népvándorlás utolsó századaiban szlávok települtek az egykori római település helyére, tény azonban, hogy a frank-avar háború után tömegesen szivárogtak be a pannon-szlovének a környékre. Ezt bizonyítja, hogy Nagytevel környékén a telepek és a patakok nevei túlnyomórészt szláv eredetűek.

Nagytevel a középkorban
 

        A település maga csak a 10–11. században jelenik meg. A Honfoglalás második gene­rációja, Árpád unokája, Tarkacsu fia, Tevel idejében magyarság telepszik meg a községben. A falu róla kapta nevét. A község később királyi birtok lett, majd II. Géza a bakonybéli Szent Móric apátság­nak adományozta.

        Az 1300-as években új birtokosként tűnik fel a zirci apátság, melynek nagyteveli jobbágyairól már 1392-ben tudunk. A Miksa király által 1575-ben Turi Benedek és Farkas számára kiállított záloglevélben a község a zirci apátság birtokaként szerepel.

        A törökök a 16. század 30-as éveiben felégették és a hódoltság ideje alatt többé nem is épült fel, neve is Pusztatevel lett. A zirci apát 1614-ben Tevelt árendába átengedte a bakonybéli prédialitáknak és másoknak, a tulajdonjogot azonban fenntartotta magának.

A község tulajdonviszonyai rendezetlenek voltak egészen 1700-ig. Ekkor Heinrichau apátja visszavásárolta a területet, melyről megbízottja, Wabrzig Ábrahám így számolt be: „Tevel elhagyott község Pápától félmérföldnyire. Itt állnak még a plébánia­templom romjai, nagy erdeje van, rétjei, termékeny szántóföldjei, patakja ma­lom számára. Teljes joggal Zirchez tartozik.” A faluba csak 11 évvel később érkeznek meg az első telepesek - sziléziai iparosok és földművesek. A kis csapat a Krajnából csatlakozókkal együtt Nagytevelen szállt meg (1711). A 18. század első felében Pápa mellett a birtokait újraszervezkedő ciszterciek kiindulópontja lesz.

Németek betelepítése    
  

        A középkor óta a Német- Birodalomban jól ismert kép élt Magyarországról: gazdag ország, amely bort, marhát és fémeket exportált. Érthető, hogy Magyarország, mint természeti- ­és ásványkincsekben gazdag ország, nagyon kedvelt volt. A török időkben ez a kép megválto­zott. A magyarokat, mint szenvedő, hősiesen küzdő népet nagyra becsülték. A török dúlás után az ország nagy része kihalt pusztasággá lett, ezért külföldről kellett munkaerőt toborozni.

Nagyteveli család

Ekkor a középkori németség, Erdély és a Szepesség kivételével, már eltűnt, illetve elmenekült az ország­ból. „A magyarországi németek ősei zömmel a 18. század folyamán érkeztek mai hazájuk­ba”, találjuk a tatai Német Nemzetiségi Múzeum ismertetőjében. Ebben az időben a Habsburg császár (egyúttal német-római császár) magyar király is volt, ezért a német földbirtokosok megkönnyítették alattvalóiknak a Magyarországra való áttelepülést. Néhány magyar egyházi és világi földesúr telepítési ügynököket küldött a Német Bi­rodalomba csábító ajánlattal, hogy parasztokat, kézműveseket toborozzanak, akik hajlandóak Magyarországra települni. A földesúr sokat ígért: új hazát, földet, néhány adómentes évet és ezek az emberek szabad menetelűek voltak. Ezen kívül ígéretet kaptak arra, hogy a szabad évek elteltével is kevesebb terhet kell viselniük, mint magyar sorstársaiknak.

        A nagyteveli telepesek többnyire Sziléziából, Krajnából (Szlovénia), a Német-Római Bi­rodalom déli tartományaiból: Baden- Württembergből, Bajorországból és Ausztriából ér­keztek. Az első plébános, Schneider Henrik 1717. október 18-án kezdte meg a teveli anyakönyvek vezetését.
 

        1718-ban 23 telkes gazdával, 1719-ben 27 zsellérrel a cisztercita apátság telepítési szerződést kötött, amelyben a telepesek jogait és kötelességeit rögzítették. A község szempontjából igen jelentős volt, hogy a ciszterciek telepítették újra nem pedig a Zichyek, az Eszterházyak vagy bárki más. A telepesek és a telepítők közötti kapcsolat jóval közvetlenebb, családiasabb, demok­ratikusabb volt. Ez több dologra is visszavezethető: a ciszterci rendtagok származásukat te­kintve éppúgy egyszerű paraszt- illetve iparoscsaládok sarjai voltak, mint a betelepítettek. A telepítők és a telepesek sorsközösségben éltek. Gyakori volt, hogy ismerősök, földiek voltak köztük. Együtt vállalták a régi mondás­ban leírt sorsot: „Der erste arbeitet sich tot, der zweite leidet Not, der dritte erst hat das Brot”,magyar fordításban: „Az első halálra dolgozza magát, a másodiké a szenvedés és csak a harmadiknak jut kenyér”. A származás- és sorsbeli összetartozásnak ez a formája máshol nem tapasztalható.

        Még egy fontos dolgot kell megemlíteni a betelepítés kapcsán. A Nagytevelt telepítő ciszterciek a megye többi telepítőjénél tudatosabb és igényesebb hordozói voltak egy haladó mezőgazdasági műveltségnek. Közmondásos volt mezőgazdasági szakértelmük. Franz Seppelt, Szilézia nagy törté­netírója szerint Heinrichau érdeme Szilézia számára abban állt, hogy gazdaságai mintagazda­ságok voltak, amelyből a sziléziai nép a talajművelés ésszerű módszerét, szőlő és gyümölcs­termesztést és a halgazdaság tudnivalóit sajátíthatta el.

A mai értelemben vett nagyüzemi gazdálkodást folytattak. Minden monostor önellátás­ra volt berendezkedve. Földbirtokain majorsági gazdálkodás folyt szántóval, legelővel, réttel, erdővel, faiskolával, kerttel, halastóval és malommal. Eladásra azonban csak később tértek át, amikor már felesleget is tudtak termelni.
 

Nagytevel 1727. évi pecsétje

        Nagytevelen jól szervezett, tudatos telepítés zajlott, vagyis a telepese­ket az eredményes gazdálkodás szempontjából válogatták össze. Ennek nyomai még évtize­deken, sőt évszázadok múlva is fellelhetőek voltak a falu kulturális, vallási és gazdasági életében és példaként szolgáltak a környező települések számára.

Életmód és gazdálkodás a 19. században 
 

        A betelepítést követően 1785-ben a II. József által elrendelt népszámlálás konkrét adatokat nyújt a község lakosságának lélekszámáról és összetételéről. A település lakóinak száma ekkor 722 fő volt. A szociális megoszlás a nyilvántartás szerint a következőképpen alakult: 2 pap, 14 polgár, 32 telkes gazda, 40 polgári-paraszti örökös, 89 zsellér, 53 egyéb. Emellett volt még 138 gyerek és 354 nő, akiket nem soroltak be a csoportokba.

        Az időről időre megállapítható népességcsökkenésnek különböző okai voltak. 1829 és 1857 között például kolerajárvány ütötte fel a fejét, habár a szomszédos településekhez viszo­nyítva Nagytevelen nem végzett akkora pusztítást. A századforduló táján jelentős volt az amerikai kivándorlás. Ezzel társult a magas ha­lálozási arány, ami elsősorban a TBC-nek volt tulajdonítható. A halálozási arány 1900/1910­ben 26%, 1921/1930 még mindig 21,5% volt. Ennek oka a kedvezőtlen lakáskörülmények­ben keresendő: a község lakossága kb. 150 lakásban - mivel az első szobát nem használták alvásra - 150 hálószobában élt. 
 

        Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején a nagyteveli „svábok” is kivették ré­szüket a magyar hazáért való küzdelemből. A magyarországi németek többsége ugyanis való­ban új honra lelt itt és Magyarországot tekintette hazájának. Ebben az időben Pápa volt Veszprém megye legnépesebb települése, így elkerülhetet­len volt, hogy a forradalom szele elérje a várost és környékét. 1848 tavaszán összeírták a nemzetőrség pontos létszámát, és országos nyilvántartásba vették. Ebből a nyilvántartásból derül ki, hogy Nagytevelről 50 nemzetőr szolgált az ugodi székhellyel létrehozott 36. számú nemzetőr kapitányságon. Ugyanebben az évben a községből 10 újonc vonult be nemzetőrnek.

         A község területe 1857-ben 1560 katasztrális hold. 1880-as években Adászteveltől Uzsal pusztát Nagytevelhez csatolták, 1910-ben pedig Bakonyjákótól 420 katasztrális holdat, így területe 2497 holdra szaporodott. Ebből 1935-ben még mindig a zirci apátságé volt 588 hold (belőle 304 szántó).

Nemzetiségi összetétel alakulása Nagytevelen

        A nemzetiségi viszonyok alakulása is érdekes jellemzője a falunak. A következő táb­lázat 1880–1920-ig a lakosság etnikai megoszlását mutatja.

A község etnikai megoszlása 1880-1920

        Szembeötlő, hogy 1900 és 1920 között a német lakosság aránya 87,9%-ról 26,3%-ra csökkent, a magyarságé pedig 1l,9%-ról 73,6%-ra nőtt. Ez a tendencia 1941-ben változik ismét, amikor a németség aránya nem kevesebb, mint 79%. Az 1920-as statisztikai adatokat, több bakonyi német településéhez hasonlóan, politikai okokból meghamisították. (Hutterer 1990: 18) A valóságban Nagytevel mindig is német többségű falu maradt. Az 1940-es években volt a következő jelentős népességcsökkenés, hisz ekkor zajlott a kitelepítés.

Az I. világháborútól a németek kitelepítéséig
 

        Az első világháború Nagytevelt érintő eseményeiről nem sok dokumentum maradt. A világháborúban 28 nagyteveli férfi esett el, akiknek emlékét a templom falán található emléktábla őrzi.

        Az 1930-as évek közepétől a magyarországi német falvakban, így Nagytevelen is, egyre gyakrabban jelentek meg agitátorok, akik a nemzetiségi lakosságot arra ösztönözték, hogy minél nagyobb számban lépjenek be a Volksbundba. Munkájukat német nyelvű naptárak árusításával kezdték, a nemzeti érzésekre apellál­tak. Tevékenységük az 1941-es népszámlálásban csúcsosodott ki, amikor több németek lakta településen ugrásszerűen megnőtt a magukat német nemzetiségűnek vallók aránya.
 

Nagyteveli katonák

        A pápai járásban először Nagytevelen alakult Volksbund-szervezet 1936-ban , amely megosztotta alakosságot. A falu lakossága két részre szakadt: Volksbund tagokra és kívülállókra. A két tábor között éles ellentétek húzódtak. A szervezet legfontosabb célja az volt, hogy a fiatalokat megnyerjék, ezért politikai, ideológiai oktatásban részesítették őket. Közösségi-otthonokat, „Heim”-eket létesítettek, ahol a tagok német nyelven szórakozhattak, politizálhattak és kulturális életet élhettek.

        Sokkal erőteljesebbé vált az agitáció, amikor 1944. március 19-én Németország meg­szállja hazánkat, sőt 1944 nyarán megkezdődik a kényszersorozás is. Nagytevelről 30 felnőtt férfit soroztak be a német haderőbe. Amikor a nem- Volksbund-tagokat és fiaikat is besorozták, a gannai és nagyteveli szü­lők felháborodásukban kihallgatást kértek Lakatos miniszterelnöknél, hogy semmisítse meg a besorozást. A küldöttség tagjai Kádi Géza, gannai jegyző, Hujber János, gannai bíró és egy nagyteveli sváb szülő voltak. A miniszterelnök nem tudott segíteni, hisz hazánk elkötelezte magát Németországnak. 1944 decemberében felszólították a magyarországi német lakosságot, hogy települje­nek vissza az anyaországba. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy Németország munkaerő­hiánnyal küszködött.

        A háború végére a fiatalság színe-java elesett a fronton, sok idősebb is életét vesztette. Nagytevel 29 elesett katonát gyászolt.

Kitelepítés
 

        Nagytevelről 13 család önként ment el és 89 családot telepítettek ki 1946 nyarától 1948 decemberéig. Akik mégis maradhattak, azokra megfélemlítés, börtön illetve az uradalmi házban ájulásig történő verések vártak.

        Nagytevelen a Kitelepítési Bizottság végezte a kitelepítést. A többség próbálta elke­rülni a kitelepítést. Sokan kórházi beutalót hamisíttattak maguknak. A lakosság jelentős része elmenekült, a határban, az erdőkben bujkált. Ennek ellenére a kitelepítést végrehajtották. Sokan agyvérzésben meghaltak, többen öngyilkosságot követtek el. 1946-ban 85, 1948-ban 4 családot telepítettek ki Németországba. Helyükre 56 magyar család érkezett a szomszédos településekről, a Felvidékről, illetve Vas megyéből.

Kitelepítéstől napjainkig
 

        A háború és a kitelepítések után a falura sokáig a passzivitás volt jellemző. Ennek okai abban keresendők, hogy a háborúban vesztes német nép identitását igyekeztek elfojtani. Tilos volt a német szó a közterületeken, sőt, a megtorlásoktól tartva, a szülők nem tanították meg gyer­mekeiket a német nyelvre, hanem inkább az asszimilációt választották.

        A kitelepítés után itt maradtak, vagy visszatértek szétszórva éltek a faluban, hiszen házaikba új lakókat költöztettek. Természetes igényük volt, hogy egymás mellé költözhessenek. Ez azonban nem valósult meg. Bár az idők folyamán mindenki megpróbálta a saját, vagy családja régi lakóházát visszavásárolni, leginkább az volt a jellemző, hogy igyekeztek megszabadulni mindentől, ami németségükre utalt.

        Az 1950-es évek vége felé kezdtek, ha kis számban is, új házakat építeni és a régieket is gyökeresen átalakították a kor igényeinek megfelelően. Sok esetben ez is arra vezethető vissza, hogy a németes külsőn változtatni akartak. Az újonnan betelepített lakosok és a régiek között, a fent említett okokból kifolyólag éles ellentétek voltak. Az idetelepített új lakók azonban hamar felismerték, hogy a tele­pülés adottságai nem kedvezőek; a határ nem túl termékeny, munkalehetőség alig van és az ős­lakosok sem fogadták be őket. Ezért a többség néhány év múlva elköltözött a faluból. A szomszédos Pápán vagy Budapesten kerestek jobb lehetőségeket, elsősorban az iparban. Az őslakosság és az ittmaradt betelepülők közötti ellentétek folyamatosan enyhültek, bár az idősebbek körében még ma is fel­lelhetők. A második-harmadik generációra azonban már nem jellemzőek. Egyre szaporodtak a vegyes házasságok.

        Folyamatosan megküzdöttek a természet erőivel is. A Bakony-ér, mely a község határában folyik hasznot és kárt is hozott a falunak. A malmokat az ér vize hajtotta, de többször kiöntött medréből. Utoljára 1959. július 20-án okozott ha­talmas árvizet. Ez a probléma akkor oldódott meg végleg, amikor 1982-ben elkészült a víztározó, mely szabályozhatóvá tette a patak vízhozamát.

        A következő statisztikai adatok a falu folyamatos fejlődését mutatják:

• 1948-ban megindultak a busz járatok Pápára. Ugyanebben az évben fiókposta és kultúrház létesült.
• Az elektromos áramot 1956-ban vezették be a községbe.
• Az 1960-as években megkezdődött az országút építése.
• 1961–67-ig kialakították a könyvtárat, járda és orvosi szolgálati lakás épült.
• 1971-ben megépült a községben az orvosi rendelő.
• 1981-ben bevezették a vezetékes vízhálózatot a községbe.
• 1995-ben kiépült a f6Idgázvezeték-rendszer.
• 1996-ban rákapcsolódott a község az országos crossbar-hálózatra, minden igénylő telefont kapott.
• 2004-ben csatornáztak a faluban, ezzel a szennyvízelvezetés is megoldódott. A falu a Csót határában lévő szennyvíztisztító állomásra csatlakozott rá.

Intézményrendszer

Önkormányzat
 

        1990-ben megalakult az önálló települési önkormányzat, majd ezt követően 1994-ben a Német Kisebbségi Önkormányzat is. A megalakuló települési önkormányzat polgármestere két cikluson át Kecskeméti Benő volt, majd őt követte Babits Emil, aki a német kisebbségi önkormányzat elnöki tisztét is ellátja a megalakulás óta.

        Az önkormányzat fenntartásában működik a Német Nemzetiségi Óvoda. 2008-ban átadták az akadálymentesített orvosi rendelőt a védőnői tanácsadóval.

        1993-ban átadásra került az új tornacsarnok az akkor még működő általános iskola szerves folytatásaként.
 

Iskola
 

        A gyerekek számára a betelepítés után kötelező volt a ciszterci papok által szervezett iskolába járni. Mivel a családban vetéskor, betakarításkor és egyéb fontos mezőgazdasági munkánál minden kézre szükség volt, a gyerekek ez időben nem jártak iskolába. Mivel a századfordulótól a ciszterci papok „Pfaere” és kántorok „Schojmaste” egyáltalán nem vagy csak alig tudtak németül, a tanítás nyelve a magyar volt. Gyakran a gyerekek az iskolában tanultak meg magyarul, nem kis nehézséggel. A legidősebbek (1920-as években születettek) úgy emlékeznek, hogy számtant és olvasást tanítottak nekik. Két könyvük volt, egy „Rechnepiechl” és egy „Lesepiechl”, tehát számtan-és olvasókönyv. A fiúk vállon átvetett kék vászontáskában, a lányok háncs (fosztás) táskában vitték az iskolai felszerelést, a palatáblát ronggyal és a tízórait is. Az 1950-es években már kis bőröndre emlékeztető keménypapírból készült, a sarkain fémmel (alumínium, réz) megerősített táskában vitték a felszerelést. Tízóraira általában kolbászt vagy zsíros kenyeret kaptak.

Egyesületek
 

        Az egyház magyarosító törekvéseit kiegészítette az állami magyarosítás. Az első világháború után ezek a törekvések még inkább felerősödtek. Az iskolai oktatás nyelve a magyar lett, németül csak kis óraszámban tanítottak, bár az utca és a család nyelve a német maradt. Csak az 1940-es években kapott támogatást a település németsége, hogy a Volksbund keretein belül kultúráját és anyanyelvén ápolhassa.

        A második világháború kimenetele azonban újabb változásokat vont maga után: a lakosság összetétele gyökeresen megváltozott, az állam a német nyelv és kultúra visszaszorítására törekedett. Nyilvános helyen tilos volt a német nyelv használata. Nem csak megszólták, de szankcionálták is. Ez sok családná1 ahhoz vezetett, hogy otthon is tudatosan felhagytak a német nyelv használatával. Az akkori idősek jó része viszont egyáltalán nem, vagy csak rosszul, beszélte a magyar nyelvet.

        A második világháború utáni identitásvesztési folyamat hatásai ma is érezhetőek. Ezt tükrözik a 2001. évi népszámlálási adatok, melyek szerint a község 12%-a vallotta magát a német nemzetiséghez tartozónak. Ugyanakkor a tényleges arány kb. 45 % (becsült adat).

        Az iskola kezdeményezte 1969-ben a német hagyományok, szokások, a nemzetiségi kultúra felelevenítését. Egy tanteremben helytörténeti kiállítást rendeztek be az újratelepítés 250. évfordulójára. Az esemény alkalmából az akkori tanácsháza, ma polgármesteri hivatal falán emléktáblát helyeztek el. Szeptember 20-án ünnepi tanácsülésen dr. Schweighoffer Gyula előadást tartott a falu történetéről. Szintén ő tervezte az Eisenbarth-malom komplex tájházzá való alakítását, de erre sajnos nem kerülhetett sor.

        Csak az 1970-es évek végén alakult vegyes kar a faluban az idősebb korosztályból. Ennek vezetője az akkori tanító (kántortanító), id. Vadas Ottó volt. A kórus többnyire helyi gyűjtésű német népdalokat énekelt. Szép sikereket értek el járási, megyei és országos szinten is. Sajnos a kórustagok idővel elöregedtek, néhányan elhunytak, így a kórus 1986-ban feloszlott.

„Tewlana Liederschall” (Teveli énekvisszhang) Dalkör

1994 novemberében négy helyi fiatal (Waldmann Rita, Waldmann Anita, Waldmann Ernő és Herber Tamás) kezdeményezésére, Mayer Károlyné vezetésével alakult dalkör. A „Tewlana Liederschall” (Teveli énekvisszhang) nevet vették fel. Sikereiken felbuzdulva többen kedvet kaptak az énekléshez. 1996 januárjában a kórus kibővült, jelenlegi létszáma 16 fő. A kórusnak természetesen nem csak az éneklés a célja. Fontosnak tartják, hogy a lassan feledésbe merülő népdalkincset újra felelevenítsék, megismertessék és megszerettessék a fiatalokkal is. A dalkör művészeti vezetője Mayer Károlyné, a harmonika kíséretet Herber József szolgáltatja. Az énekkar repertoárjában elsősorban helyi gyűjtésű dalok szerepelnek, de merítenek a bakonyi és a magyarországi német népdalkincsből is. Az énekek száma folyamatosan gyarapodik. A kórustagok maguk is gyűjtenek idősebb emberektől. A helyi gyűjtésben nagy segítségükre volt dr. Schweighoffer Gyula, aki értékes néprajzi gyűjtést végzett, melyben egyházi és világi dalok is szerepeltek. Szívesen énekelnek helyi dialektusban, szívesen működnek közre német nyelvű szentmiséken, ahol egyházi dalokat énekelnek. Rendszeres résztvevői a KÓTA által meghirdetett országos minősítő hangversenyeknek. Legjobb minősítésük kitüntetéses arany fokozat. Több egyéb kiváló és arany fokozatot is elnyertek már a minősítő versenyeken. A kórustagokat persze nem csak az éneklés köti össze, hanem barátságok is kialakultak közöttük. Esküvők sem múlnak el énekük nélkül. Évente egy alkalommal közösen kirándulnak az ország valamelyik nevezetes vidékére.

Tánccsoport
 

        A tánccsoport 1997-ben alakult, tagjai túlnyomórészt a kórustagok közül kerültek ki. Ma 6 pár táncolja a magyarországi németek táncait, de repertoárjukban szerepelnek osztrák és bajor táncok is. Élőzenei kíséretük nincs, hangfelvételekre táncolnak. A csoport vezetői Obermajer András és Andrásné. Próbát hetente egyszer tartanak, fellépni általában a kórussal közösen szoktak. A tánccsoport utánpótlása is megoldott, Herber Józsefné vezetésével 12 gyerek tanulja a táncokat, a „Szivárvány” gyermektánccsoport. Mindkét csoport eredeti darabok alapján elkészített fellépő ruhája a valamikori helyi népviselet pontos másolata. A hölgyek majdnem bokáig érő, kékfestő szoknyát, fehér blúzt, fekete mellényt és fekete kötényt viselnek. A férfiak viselete fekete. Csizmából, zsinóros nadrágból, mellényből és bő fehér ingből áll. Fejükön kalapot hordanak. A község kulturális életének szervezésében is aktívan részt vesznek. Húsvétkor bált, augusztus első vasárnapján falunapot és nemzetiségi találkozót tartanak. Júniusban a búcsúi szentmisén énekelnek.

Modem táncokkal színesítik a nagyteveli „Táncos Lábak” a különböző programokat.

Napsugár/Sonnenschein Nyugdíjas Egyesület
 

         Persze nem csak ők törekszenek a népszokások megőrzésére. A Napsugár/Sonnenschein Nyugdíjas Egyesület, – mely 2001-ben alakult –, Wunn Ferencné vezetésével minden évben hagyományőrző farsangi délután keretében elevenít fel egy adott szokást. Színpadra vitték már a sváb lakodalmat, a tollfosztást, a kukoricamorzsolást, a fonó életét.

        A fiatalok találkozóhelye a „Jugendbegegnungsstatte” valamint a helyi hittanközösség. A sportolókat a Nagyteveli SE ifjúsági és felnőtt tagozata fogja össze.

        Természetesen nem lenne teljes a kép, ha a községben nem gyűjtötték volna össze a még fellelhető használati tárgyakat. Ezeket a Közösségi ház alsó szintjén berendezett helytörténeti szobában állították ki. Láthatóak itt a lakószoba és konyha berendezési tárgyai, a kenderfeldolgozás, szőlőművelés és állattenyésztés eszközei. Tervezik egy szabadtéri kiállítóhely létrehozását, ahol a mezőgazdasági eszközök kerülnének bemutatásra.

Hagyományok

Településkép, utcaszerkezet
 

        A házak elrendezése, az utcakép némileg eltért a környező falvakétól. Jellegzetes a széles főutca, a magas, zárt kőkerítések és kapuk képe.     
 

Nagytevel főutcája az 1960-as években

        A ház külső megjelenése nem sokban tért el a környező településeken lévőktől. Tűzfalas, macskalépcsős (a tűzfal két oldalát lezáró lépcsőzetes téglafal), zsúptetős, fehérre meszelt porták sorakoztak egymás mellett zárt udvarokat alkotva. A közös udvar nem volt jellemző, mindössze két portán volt megtalálható. A zsúpfedeles házak miatt a falu több ízben leégett. Utoljára 1911-ben volt ilyen tűzvész (Herber Ferencné sz. Heizler Mária 1907-).

Régi nagyteveli ház az 1950-es években, Kossuth utca 48.

        Mivel a családok szinte mindegyike a mezőgazdaságból élt, a porták sem sokban különböztek. Egy tető alatt találhatjuk meg a lakóházat, a kamrát, az istállót és a kocsiszínt. Esetleg, aki módosabb volt, több melléképületet csatolt a házához. Az épületeket kőből, illetve vályogból építették. A házak díszítése az utcafront felől látszott: paraszt barokk vakolatdíszítéssel, 2–3 szellőzőnyílással, néhol szoborfülkével, amelyekbe szentek szobrai, vagy festmény került. Jellegzetesek voltak a kicsi, hatszemes, vasrácsos ablakok. 
       Az udvarokra szépen faragott utcaajtón, vagy míves kapun keresztül lehetett bejutni. A házbelső tipikus háromosztatú parasztház. A folyosóról nyílott a füstös konyha, ebből jobb és balra egy-egy szoba, szegényebb háznál egy szoba és a kamra. Később, mikor áttértek cseréptetőre, a terhelés miatt a folyosó „lábakat” kapott, egyenes, vagy boltíves összeillesztéssel.

        A konyhának kéménye nem volt, a füst az ajtón és a mennyezetbe vájt nyíláson keresztül távozott. Praktikusan húsfüstölésre is használták.

Szépen díszített nagyteveli ház

Éppen ezért az ajtó vízszintesen osztott volt, az alsó és a felső részét külön lehetett nyitni. A mestergerenda polccal külső és belső konyhára osztotta a helyiséget. A külső részben egy fali tálas (Schisslkorb) a vizespad és a belógó, falazott padlásfeljáró helyezkedett el. Belül középen volt a két kemence. A nagyobbat (9 kenyeres) kenyérsütéskor, aszaláskor, lakodalmakkor használták. A „rétes-kemence” (3 kenyeres) csak a családi étkezés szükségleteit elégítette ki. Ettől általában balra foglalt helyet az üstház, ahol vizet me1egítettek, vagy lekvárt főztek. Az üstház mellett képezték ki azt a fűtőnyílást, ahonnan a tisztaszobát fűtötték. A kemencék melletti falazott padkára állították a nagyobb edényeket. Később terjedt el a szabadkémény, majd melegkonyha kemencék nélkül. 

        Az első, vagy tisztaszobát csak ritkán használták és nem is igen fűtötték. Általában családi ünnepek (keresztelő, lakodalom) alkalmával használták, illetve ha a szomszédok jöttek esti beszélgetésre. (Sárközi Sándorné sz. Steiner Krisztina 1909-). Az ajtó mellett állt a körülülhető, zöld „szemes” cserépkályha, majd ezt követte egy falazott padka a falig, amely fekhelyként is szolgált.

A Helytörténeti Gyűjtemény szobabelsője

Erre merőlegesen következtek a tulipános vetett ágyak, melyek a család anyagi helyzetét reprezentálták. Korábban az ágyak felett függő rudakra helyezték csizmákat, ünneplő szoknyákat, szép szőtteseket. A két ablak közötti sublóton szentek szobrai sorakoztak. Felette tükör. Ezt követte a sarokpad fiókos asztallal. A szoba harmadik ablaka folyosóra nézett a padtámla felett. A sarokban feljebb a Szent család képe. A szív alakú támlás székeket az ágyak elé helyezték. A pad és az ajtó között álltak a tulipános festett szekrények, köztük egy zárható fali téka, alatta a tulipános láda. A tulipános láda magyarokéhoz hasonló szereppel bírt, a hozományt tartották benne. Érdekesség, hogy lányos szülők a vejüknek is készíttettek egy ún. vőládát. Az ajtótok melletti falrésze szenteltvíztartó és rózsafüzér függött. A szabad falfelületeket beborította a számtalan szentkép, búcsújárási kegyképek.

        A hátsó szobában aludtak, főztek és étkeztek. Mindkét szobában a bútorozatlan diagonális (sarkos) elrendezésű volt. A szobák padozata döngölt agyag, ezt később felváltotta a széles padló.

        A rakott „spórhelt” meleget is szolgáltatott. A hátsó falnál sorakoztak az ágyak, alattuk kihúzható, kerekes fiókokkal, amelyekben éjjel aludtak ( az egész család a hátsó szobában hált). Következett a kászli. Itt tárolták az étkészletet. Mellette a sarokpad asztallal, fiókjában a kenyér. A székek itt is általában az ágyak előtt álltak. Következett padágy, ami szétnyitva ágyként, összecsukva padként szolgált. A hátsó szoba bútorzata általában szerényebb kivitelben készült.

        A lakóépületet követte a kamra (ha volt), ahol az élelmiszert és a gabonát tárolták. 

        Következett az istálló. Módosabb helyeken külön ló- és tehénistálló. A kocsiszínben állt egy, vagy két szekér.

        Az udvar elrendezése is tipikus volt. A hosszan elnyúló lakóépületre merőlegese mintegy az udvart lezárva, állt a pajta. A pajtában többnyire csak szénát, lucernát, illetve csépeletlen gabonakévéket tartottak. Ezért is voltak olyan nagyok. Kezdetben télen csépelték ki a gabonát és akkor adták el, amikor a legjobb ára volt.

        A lakóházzal szemben volt a pince. Általában csak egy földes pince, de néhol melléképületet is építettek rá. Mellette, a konyhával szembe helyezkedett el a fáskamra.

        Az udvart kettéosztotta a házra merőleges tyúkól. A hátsó udvarban a házzal párhuzamosan voltak a disznóólak és a trágyadomb. 
 

Nagyteveli udvar az 1960-as években

        A pajtán kívüli külső kertnek is meghatározott felosztása volt: először következett a szérűskert a szalmakazlak számára, majd a gyümölcsös, szántó és rét.

        A lakóépületek száma 1869-től 1949-ig a következőképpen alakult. Ez a táblázat arra is utal, hogy Nagytevelen sokáig a nagycsalád volt a szociális alapegység.

Lakóépületek száma 1869–1949
 

Szakrális környezet

A népesség vallási hovatartozása
 

        A telepítők cisztercita szerzetesek voltak, ez alapvetően meghatározta a lakosság vallási hovatartozását. Kizáró­lag katolikus vallásúak jöhettek a faluba és elsősorban a ciszterci kolostorok környékéről to­borozták a betelepítetteket, akik szívesebben telepedtek le ciszterci birtokon, hisz már ismer­ték a „földesurat”. Nagytevelre a telepesek az ausztriai Lilienfeld és Pornóapáti környékéről, a heiligenkreuzi apátság Fertőtó melletti birtokairól, Ebrach környékéről (Felső-Frankföld), illetve a ma Szlovéniában található Sittich/Sticna mel­lől érkeztek.

Templom
 

        Az ideérkező telepesek csak a középkori Szent Katalin templom romjait látták egy er­dős-bozótos területen (Historia Domus). A sziléziai szerzetesek kezdetben a pápai rendházból intézték a falu vallási és gazda­sági ügyeit. 1720-ban felépült az uradalmi ház, ahol egy kis kápolnát rendeztek be, ott miséz­tek. Nem kellet sokáig várniuk arra, hogy templomot építhessenek.

Templom

Schweighoffer (1969/20:4)leírja ennek történetét is: „Regnard Gergely, a teveliekkel kötött szerződés egyik aláírója, a későbbi Heinrichau-i apát 1724-ben, tehát 5 évvel a teveliekkel kötött szerződés alá­írása után, hat be nem tört lovat visz ajándékba Tevelről a Heinrichau-i anyaapátságnak. Mivel tudta, hogy a szegény teveliek anyagi erejéből még nem telik a templomépítésre, Sziléziában kiváló gondviselőjüknek bizonyult, mert még ugyanabban az esztendőben hatalmas összeggel tért vissza Tevelre, amellyel rendi testvérei és néhány jámbor sziléziai megsegítést ajánlott fel a teveli Szentháromság templom építésére. Tudvalevő, hogy a török uralom előtti Szent Katalin templom romjaira épült 1726-ban Szentháromság tisztele­tére megáldott templomról van szó.” A Historia Domus szerint az új templomba beépítették a középkori templom még használható részeit, például a kórus alatti részt. A templom udvara a 18. század végéig temető­ként szolgált. II. József rendelkezett arról, hogy a temetőket a falun kívülre kell elhelyezni.

        A népesség növekedésével a templom szűkössé vált, ezért a 18. század kö­zepe táján a patak felé, nyugati irányba 5 méterrel meghosszabbították. Idővel azonban még így is kicsinek bizonyult, ezért az apátság 1770-ben kijelölte az új Szentháromság templom helyét. A templomot, mely a bakonyi templomok közül az egyik legnagyobb, 1775-ben Szent Mihály napján szentelték fel. Ezzel egy időben a régi templomot az apátság magtárrá alakíttat­ta át (Historia Domus). (9. kép, a templomból magtárrá alakított uradalmi épület Nagytevelen)

        Az új templom a falu főutcájának közepén található, a házsorba beépítve. 1770 és 1775 között építették. Építőmesterei: Reindl András és Antal voltak. A templom udvarára egy kovácsoltvas kapun keresztül jutunk, melynek két oldalán Szűz Mária és a Fájdalmas Krisztus szobra áll. A bejárat feletti címer a heinrichau-i és a zirci apátság egyesített címere. A címer jobb oldalán egy fél lábon álló, felemelt lábával követ tartó, éberséget szim­bolizáló darumadár található. Ez Zirc címere. A baloldalon egy vaskereszt 4 részre osztja a címermezőt. Ezekben látható a négy betű: MORS. Ez a francia Morimond apátság latin nevé­nek rövidítése.

        A templom egyhajós, belsejének festését a pápai Polinger Ignác és a sziléziai Bernhard Krause végezték. A főoltár a Szentháromságot ábrázolja, ezt a nevet viseli a templom. A főoltáron kívül négy mellékoltára is van, melyekből három Bernhard Krause alkotása:

1. az első Máriát ábrázolja a kisded Jézussal,
2. a második a Lourdes-i Mária és Bernadett szobra. Nem barokk alkotás, a 20. sz. elején került a templomba.
3. a harmadik a tizennégy segítő szentet ábrázolja,
4. a negyedik Szent Kristófot jeleníti meg a kis Jézussal.

A padok rokokó faragásúak. A templom mennyezetének festése klasszicista. 

A nagyteveli templom Lourdes-i Mária oltára

        A templom közvetlen szomszédságában áll a plébánia, mely 1790-ben épült. Kapuját Szent Flórián és Szent Sebestyén szobra díszíti. A plébánia szobái, a rend gazdagságát és mű­vészetpártolását mutatandó, egykoron különböző színűek és díszítésűek voltak. Ebből ma már semmi sem látható, mivel egységesen fehérre vannak meszelve.

Kálvária
 

A templomot kőfal veszi körül, amelyben a kálvária fükéi láthatók a 14 stációval és a szent sírral. A stációjelenetek képeit az 1770-es években Polinger Ignác festette. Napjainkban restaurálás alatt állnak. 
 

A kálvária egyik stációja a templom kerítésének falában

Keresztek, szobrok 
 

A lakosok vallásosságának számtalan jele a faluban található keresztek, melyek kü­lönböző okokból lettek felállítva. Ma 7 kereszt áll:

 

Szentháromság oszlop a Jókai utcában

1. a Széchenyi utca sarkán,
2. a Kossuth utca elején,
3. az új iskola épülete előtt,
4. a faluközpontban,
5. a Jókai utcában, Freiler Józsefék kertjében
6. a Dózsa György utcában
7. a Szentháromság oszlop a Jókai utcában. Császár Józsefék kertjé­ben. 

Szűz Mária szobra a kőfülkében

        Általában fogadalmi keresztekről van szó, de előfordul köztük régi temetői nagyke­reszt (iskola előtt), illetve az Amerikába kivándoroltak által állítatott kereszt (Jókai utca). Szintén az Amerikába kivándoroltak adományaiból állíttatták 1910-ben a Szentháromság osz­lopot.

A község határában három keresztet emeltek, mert így próbálták a természeti csapásoknak elejét venni:

1. tapolcafői úton
2. Viházi-dűlőben (volt szőlőhegy)
3. Cser-hegyen (törött).

Az Ida-kútnak nevezett forrás feletti kőfülkében Szűz Mária szobra található. Ma a helyreállított Mária-kegyhelynél minden évben Mária napkor ünnepélyes szentmisére kerül sor.

Szokások
 

A nagyteveliek életében születéstől a halálig az egyházi szabályok voltak mindig is a mérvadók. Mivel az elsőszülött fiú örökölte a gazdaságot, a többi fivért vagy papnak, vagy tanítónak szállták, illetőleg igyekeztek "módos" házba benősíteni.

Egyházi évhez kötődő szokások

Az egyházi év ünnepei:

A hagyományok és szokások a magyarországi német településeken, így Nagytevelen is az egyházi évhez igazodnak. A hagyományok megtartása, ápolása fontos aspektusa volt az identitás megőrzéséhez. A községi és családi ünnepeket is az egyházi év rendjéhez igazították. Szent Flórián (május 4.) és Szent Sebestyén (január 20.) napján például községi ünnepnapot, elrendelt dologtiltó napot tartottak. A 20. században Szent Flórián és Sebestyénvalamint Szent Vendel ünnepén reggeli misét tartottak, általában 9 órakor, mert ezek a napok csak félhivatalos, községi ünnepek voltak. Aki akarta, megtartotta, vagy legalábbis kevesebbet dolgozott ezen a napon.

A böjti időszakokat szigorúan be kellett tartani. Ilyenkor húst nem ettek és zsírral sem főztek. Két búcsúja is volt a falunak: Szentháromságkor és Katalinkor. Ma már csak a nyári, Szenthá­romság napi búcsút tartják. Többnyire farsangkor esküdtek.

A házban, az első szobában „Szent sarkot” alakítottak ki.

        Az egyháznak kultúraközvetítő szerepe is volt. hisz a kevés írástudó szinte kizárólag a Bibliát és imakönyveket olvasott.

        Az egyház tudatosan magyarosította a falut. A kezdeti havi négy német mise helyett eleinte 3 német-egy magyar, majd fele-fele arányban, és a II. világháború végére már csak egy német nyelvű misét mondtak.

Mindig a kántoron és a plébánoson múlott, hogy lehetett-e a templomban németül imádkozni és énekelni. Napjainkban csak ritkán, különleges alkalmakkor csendülnek fel né­met egyházi énekek, mint például minden év augusztus hónapjának első szombatján a német nemzetiségi napon. 

Szent Barbara napja (december 4.)

A karácsonyi ünnepkör fontos napja volt Szent Barbara ünnepe, amely napon cseresznye ágakat vágtak. Ha az ágak kirügyeztek december 24-ig, az szerencsét hozott a családnak és bő termést ígért.

Mikulás - Niklo (december 6.)

December 5-ről 6-ra virradó reggelre megérkezett a Mikulás. A gyerekek a kipucolt cipőiket az ajtó elé tették, és a Mikulás kis ajándékokat dugott bele, diót, almát és cukorkát. Adventkor reggel 6 órakor tartották az ún. rorátét, az adventi litániát.

Szeplőtelen Fogantatás (december 8.)

Mária szeplőtelen fogantatása napján nem dolgoztak az emberek, fontos ünnepnapként tartották számon, részt vettek az ünnepi szentmisén.

Luca nap – Luza Tag (december 13.)

December 13-án Luca-napkor nem volt szabad varrni, vagy kötni-horgolni, mert azzal jelképesen a tyúkok fenekét varrták be. Luca a tyúkok védőszentje, aki megvédi őket a betegségektől. Ha ezen a napon reggel az első látogatója a háznak férfi volt, akkor vélhetően többet tojtak a tyúkok. Az ajtókat, kapukat leakasztották, elvitték, eldugták, hogy a gazdának keresni kelljen. A szekeret a háztetőn, a gerincen rakták össze. Az asszonyok kis tálkákban ettől a naptól búzát hajtattak karácsonyig. A búzát karácsonykor egyenesre levágták, közepére poharat, abba gyertyát tettek és ezt meggyújtották. Vízkereszt után kidobták a búzát a tyúkoknak.

Tamás (december 21.)

Tamás-nap este a lányok szerették volna megtudni, ki lesz a jövendőbelijük, és ezt kántálták:

„Heilichi Tamási, i piti, lasz mie mei Liepszten erscheine!” Szent Tamás, mutasd meg a kedvesemet!

Egy másik jövendölés a hagymával kapcsolatos. A 1 fej vörös hagymából 12 részt vettek, ezt szimbolizálta a 12 hónapot. Mindegyik darabkába sót tettek. Amelyik darabban elolvadt a só, az a hónap esősnek mutatkozott. „ta kriegn án Regn”

Szálláskeresés vagy Szent Család járás (december 15–26.)

December I5-től 9 napon át tartott a Szálláskeresés. Minden este más családhoz tértek be az imádkozó asszonyok a Szent Család képével vagy szobrával, melyet egy asztalra helyeztek el, körbeülték, gyertyát gyújtottak és imádkoztak. Másnap továbbvitték a megszentelt képet a következő családhoz. A szokás ma is elevenen él a faluban.

Karácsony vigíliája (december 24.)

Szent este hangulata délután 4 óra körül kezdődött, mikor már sötétedett, ekkor a gyerekek összecsoportosultak, végig csengették a falu utcáit. Az 1920–30-as években sok helyen volt vadászpuska vagy elöltöltős pisztoly. Ezekkel lövöldöztek az utcákon, a pásztorok pattogtattak, kürtöltek. A fiatalság karácsonyi énekeket énekelt. Az éjféli mise kezdetére elcsendesedett miden, a misén felcsendültek az ismerős német énekek (Stille Nacht, heilige Nacht .... ; Steht auf geschwind ...). Az otthonokban felállították, vagy a csúcsánál fogva az asztal fölött futó gerendára felfüggesztették a karácsonyfát, melyet sztaniol papírba csavart dióval, almával, házi főzésű szaloncukorral díszítettek. Aki a fenyőt nem tudta beszerezni, az borókát díszített. A gyerekek „Christkindl”-t játszottak. Az éjféli misén is találkozhattak az emberek vele. A karácsonyi misén délelőtt már magyar miseénekek hangzottak fel.

Aprószentek (december 28.)

Aprószentek ünnepe, a lányok megvesszőzésének napja volt, hogy egészségesek maradjanak.

Szilveszter (december 31.)

Szilveszterkor nem ettek tyúkhúst, nehogy a tyúkok szétkaparják a szerencsét. A lencseleves ezzel ellentétben gazdagságot jelzett.

Újév (január 1.)

Újév reggelén a fiúk egy új évet köszöntő dalt adtak elő a lányoknak illetve kedvesüknek, ebből tudták meg a lányok, ki lesz a jövendőbelijük.

Vízkereszt, Háromkirályok (január 6.)

Három királyok napján „Heilign trei Kenigstag”, történt a víz szentelése a mise elején, a frissen szentelt vízzel a pap meghintette a híveket. Ekkor volt vége a karácsonynak és kezdődött a farsangi időszak. Hangos zenével, tánccal űzték el a gonosz téli szellemeket.

Hamvazószerda (január 6.)

Hamvazószerdán a hívőknek a misén a pap hamukeresztet rajzolt a homlokára.

Szent Balázs (február 3.)

A Balázs-áldás torokfájás, torokgyík ellen védett.

Ezt követte a böjti időszak, amikor sem ünnepelni, sem húst fogyasztani nem lehetett. Esténként rózsafűzért imádkoztak, és esti harangszó után nem hagyták el a házat, mert az szerencsétlenséget hozott. Zsírral nem főztek böjtkor, csak házilag sajtolt tökmagolajjal szabadott az ételeket elkészíteni.

Virágvasárnap (a nagyheti idő kezdete)

Virágvasárnap barkát szenteltek „Pajlingszuntach” és a rokonok sírjára helyezték azt.

Nagycsütörtök

Körmenet vonult végig a falun, nagycsütörtökön elnémultak a harangok, a mondás szerint Rómába mentek. A gyerekek reggel 5-kor, délben és este a faluban nagyszombat estig kerepeltek. Nagyhéten két férfi ment végig a falun egy szamárral, az egyik rajta ült, a másik vezette és kántálva énekelték: „Tea Luthe Martin unt seine Frau Kal in Feschpe singe”.

Nagypéntek

Nagypéntekena falu lakói a templomban elkészített és virágokkal díszített Szent sírhoz mentek, ott imádkoztak és megcsókolták Jézus testét, ez volt a „Herrgottpuszln”

Nagyszombat

Nagyszombat este a templomkertben tűzszentelés zajlott, majd a templomban a pap a hívekkel körmenetet tartott. Baldachin alatt ment, őt követték a hívek.

Húsvét vasárnap

Húsvét vasárnap reggelén a pap megszentelte a templomba hozott ételeket: tojást, sonkát, kenyeret, sót és tormát. A megszentelt ételt otthon felosztották, úgy, hogy mindenkinek jusson belőle. Egyetlen morzsát sem lehetett eldobni. A család délelőtt részt vett az ünnepi szentmisén. A háziasszony kerek formájú ünnepi kenyeret sütött. Hajnali 3 óra tájban, az asszonyok együtt mentek végig a falun imádkozva, énekelve. A falu végén az Arda-pusztai malomhoz értek ki, ahonnan a Séd patakból vizet vettek.

A húsvéti ünnepekkor szépnek kellett lenni, ezért a patakból hozott vízben mosdottak meg, ruhákat is mostak benne. Ezt az „arany” vizet „goldenes Wasser”-nek nevezték.

Húsvét hétfő

Húsvét hétfőn Jézus Jeruzsálemből Emmausba történt vonulásának emlékére Nagytevelen ezt a szokást Emmauz-járásként ismerték: az asszonyok húsvét hétfő reggelén kimentek a Mária-kegyhelyre, Krisztus testét keresték, napfelkeltekor jöttek vissza.

Nagyteveli gyógyforrás

Pünkösd

Pünkösdkoraz ünnepi miserend szerint zajlott a templomban az ünneplés. Pünkösd hétfőn volt az úgynevezett keresztcsókolás, délután az asszonyok előbb mentek litániára (fél 2-kor) és az előimádkozó asszony németül imádkozott, míg a pap nem jött, azután magyarul folytatódott a szertartás.

A falu az első templomának védőszentje tiszteletére november 25-én Katalin-napkor búcsút tartott még az 1970-es években is. Az új templomot a Szentháromság tiszteletére szentelték fel, így pünkösd után egy héttel tartották/tartják a templomi búcsút, korábban még kisbúcsút is ünnepeltek.

Úrnapja (pünkösd után 3 hét)

Úrnapkor a templomtól nem messze lévő házaknál a 4 égtáj irányában 4 oltárt állítottak fel, melyeket virággal és gyertyával, képekkel, valamint feszülettel díszítettek. A pap a ministránsokkal és a hívekkel körmenetben érkezett az oltárokhoz, ahol imádkoztak. A körmenet útvonalát a földbe tűzött zöld ágak jelezték.

Rontás ellen parazsat dobtak vízbe, közben imádkozták a Miatyánkot. Ha a parázs/szén lement a víz fenekére, akkor az a személy ki volt téve az ártó szemeknek, a szemmel verésnek „verschrien kvést”.

Viselet                                                                                                     

A falun élő emberek nem rendelkeztek sok ruhával, ruházatuk az igazodott nemhez, korhoz, évszakhoz, valamint praktikus is volt. A viseletek leírásakor nem térhetünk ki részletesen az ünnepi, illetve a hétköznapi viseletre, egy átfogó leírást próbálunk adni.

Férfi viselet

A nagyteveli férfiak ingje valamint a nadrágja vászonból készült. Az ünnepi fehér ingnél apró gallért varrtak, s az inget egészen a gallérig gombolták, a gallérgomb a ruhadarabot szorosan a nyakhoz zárta. Díszítésül monogramot varrtak elöl a keresztvágásnál mellmagasságban. Az archaikus fehér vászon ing nyaknál enyhén ráncolt, húzott volt, ünnepekkor színes selyemből sálat kötöttek hozzá. 

A nadrág rendszerint szűk volt, fekete sima anyagból készült és kezdetben csak térd alá ért-, ahogy azt az Ausztria területéről érkezett telepesek magukkal hozták. Ehhez kézzel kötött, a talpán vászonnal megerősített zoknit viseltek. A későbbiek során elterjedt a hosszú fekete ellenzős nadrág „Tielhosn”, mely az alsó lábszár közepénél leszűkült. Ehhez a teveliek fekete birkabőr csizmát húztak fel. A zsebrészre zsinórt vagy paszományt varrtak.

Nyáron a meleg miatt áttértek a magyar lakosság hétköznapokon viselte gatya „Gatjehose” viselésére, mely vékonyabb, szellősebb volt és vászonból készült. 

Télen fekete kabát, a „Rekl” védte őket a hideg ellen, a sok gombbal ellátott mellényt a „Laibl”-t akár hűvösebb nyári estéken is felvették már.

A kékfestő anyagból készült egyszínű kötény is minden parasztember sajátja volt. Elmaradhatatlan viseleti darab volt a kalap, mely kezdetben háromszögletű (szintén archaikus), az 1920-as években azonban már közkedvelt volt a cilinder formájú kerek kalap peremmel, melyre fekete szalagot varrtak.

Női viselet

A nőknél már megfigyelhető egyfajta színgazdagság a férfiakéhoz képest. A „Frauenhemed” fehér vászonból vagy gyapotból készült. Ez a ruhadarab a fehér vászon ingblúz volt, kerek nyakkivágással, könyékig érő ujjal. A hosszú ingblúzt még éjszaka sem vetették le, hálóingként is szolgált. A „Frauenhemed” fölé került a „Leiwekiel”, majd a színes „Leib”, és az alsó szoknya, az „Untakiel”, melynek száma Nagytevelen akár 4 is lehetett. 

A fehér „Leiwekiel” nagyon szűk volt, nyakánál "V" kivágású, a mell alatt a fiatal asszonyoknál becsípéseket „Sammel”-t varrtak, hogy a melleket kiemelje. A nyakánál „Kreisli”-vel összehúzták és így ráncos lett. A fehér ruhadarabokra vették fel a kékfestő anyagból szabott „Owekiel”-t, melynek hosszúsága és bősége miatt sokszor akár 12 m anyagot is felhasználtak (a család anyagi helyzete szerint) és a magas szárú cipőig ért. Derékban szélesen ráncolták.

A hétköznapi kékfestő anyagot a vasárnapi viseletben drágább anyagból készült szoknya és fekete bársony mellény „Leibl” váltotta fel, melynek fényes gombjai voltak. Alája vették fel a %-es bő ujjú ingvállat vagy blúzt. A bő, anyagigényes ruhadarabok viselése, illetve szabás nélkül, ráncolással a testhez igazítása a reneszánsz viseletek maradványa, amit a paraszti kultúra őrzött meg legtovább.

Nem hiányozhatott a „Viete”, a kötény sem, mely majdnem a szoknya hosszáig ért, derékban megkötötték. Ünnepnapokon a fekete-fehér vagy színes kötőből elöl a hasnál masnit formáltak.

A koronát a viseletben a vállkendő „Umhängetiechl” jelentette. Ünnepi alkalmakkor a fekete kendő hosszú rojtos volt, a külső oldalának közepét a csúcsban színes hímzett virágok díszítették. Ez a kendő lehetett barna, búzavirág-kék, bordó nyomott mintával vagy hímzésseI. Télen a hideg ellen a berliner kendő melege védett. Az 1920-as évektől rövid, csípőig érő fekete kabátot a „Rkl”-t is hordták télen. A hátul összefont és művészien feltűzött hajat kendővel borították be a házasság megkötése után. Színes kendőt hordtak az esküvőn a fiatal női vendégek, fehéret ünnepnapokon és tarkát hétköznap. Az ünnepi fejkendőt kétszer kellett ráncolni, hogy szebben simuljon az archoz. Az asszonyoknak sok kendőjük volt, bársony, kasmír vagy selyem, rojtos vagy rojt nélküli virágdíszes.

Lábbeliként a „Spanglschui" vagy a fapapucs ,,Hütschn” szolgált, melyhez kézzel kötött gyapjú harisnyát vettek fel.

Az esküvők viselete is fekete volt, a menyasszony, vőlegény és a vendégek is feketében voltak, csak az 1920-as évek után váltott át a menyasszony a fehér színre, de először csak azoknál a házasulandóknál jelent ez meg, akiknek a rokonai, – zömében Amerikába kivándoroltak –, küldtek fehér esküvői ruhát, diadémmal és fátyollal, ritkább esetben fehér kesztyűvel is a menyasszonynak. Az 1930-es években már fehér anyagból készült ruhát viselt a menyasszony.

Gyermeki viselet
A csecsemőket akár fél éves korukig is pólyában tartották. Az ünnepi pólyában a babák úgy néztek ki, mint az angyalok, fehér kötött vagy horgolt sapkát viseltek és a réklijük is fehér volt. A pólyát, mely rendszerint egy nagyobb párna jelentette, rózsaszín vagy világoskék masnival kötötték át, aszerint, hogy kislány vagy kisfiú pihent benne. A 2–4 éves korú fiúkat és lányokat az öltözékük alapján alig lehetett megkülönböztetni, mivel szoknyát viseltek, általában világos színűt. Lábbelijüket az anya rongyokból formálta, ez volt a „Patschken”. A fiú és lány viselet kb. 5 éves korban döntően szétvált, a gyerekeket szüleik viselete mintájára kezdték öltöztetni.

 A lányok is hordtak már kordbársony nadrágot, blúzt, vagy pulóvert hozzá és a bőr felsőrésszel készült „Hütschn” a fapapucs és a magas szárú cipő a „Hachi Schui” volt elterjedt. Felül a kötényruha „Schuazviete”,- mely lehetett kék, pöttyös, hátul gombos-, védte a lányok ruháját. A hideg beálltával kendőt, majd kabátot vettek fel. viseletek maradványa, amit a paraszti kultúra őrzött meg legtovább. Nem hiányozhatott a „Viete”, a kötény sem, mely majdnem a szoknya hosszáig ért, derékban megkötötték. Ünnepnapokon a fekete-fehér vagy színes kötőből elöl a hasnál masnit formáltak. 
 

Nyelvjárás

A betelepülők sokfélesége miatt a községben többféle nyelvjárás volt megfigyelhető. Mivel a betelepítés utáni Mundart-beli sokszínűség lassan eltűnt, vagy csak részben jelent meg, ezért az alábbi felsorolás a ma még élő emberek szókincshasználatát mutatja, akiknek ősei Ausztria déli területeiről érkeztek. Szófajok szerint is történt a példák összegyűjtése, míg a végén a mondat és annak szerkezeti felépítése is látható. 
 

Iroda                        ti Schreibstund, ti Kanz1ei

Kíváncsiság                ti Neikieri

Kötény              ti Viete, ti Schuaz, ti Schuazviete

Férfi                 te Ma

Gyerek              tez Kind

István bácsi               te Stefá Védá

Faluról falura      Toáf zu Toáf

Szent                        heilich

Okos                         kscheit

Kíváncsi             neikierich

Nagyon szegény staák aám

Anya, fivér                 Muidá, Pruidá (ui-Mundart)

Kedves Barátom!        Mei liebá Kumarad!

Egy                   áz

Öt                    finvi

Kinyitni, felnyitni         aufmachá

Elcsípni, elkapni nídeschtápn, schnapn

Lakni                        wahná

Lakott                       eá had kwant

Írni kell             schreim mieszn

Az anya lánya     ti Muidá iárá Tachtá

Az apa fia          te Fadá sei Szun

Pontosan tudni akarta.        Teá had sz pinktlich wissn wőn.

Látott valamit?  Hamz waz kszeng?

Nem láttam, csak hallottam. Kszeng hab i ned, awe kheet hab i.

Étkezés

A magyarországi német településeken, mint Nagytevelen is döntően három fó étkezés volt. Kora reggel a mezőre vagy a földekre induló férfiak csak bekaptak egy-egy falat sózott kenyeret, vagy paprikával megszórtat és bort vagy tejet, tejeskávét ittak hozzá. Az igazi reggeli a ház körüli munkák elvégzése után (mint az állatok etetése, itatása) következett. A téli reggelik része volt a sült krumpli kolbásszal, szalonnával, hagymával és tejjel, nyáron füstölt húst ettek hagymával, paprikával, paradicsommal. Ezt a bőséges reggelit a háziasszony vagy a nagyobb gyerekek még a földekre is az apa után vitte. A gyerekek tejet, tejeskávét és kakaót ittak, melybe zsemlét vagy kenyeret aprítottak.

Az ebédet pontban 12-kor vették magukhoz, főtt ételt fogyasztottak, amely levesből és második fogásból állt. A földeken dolgozókhoz is eljuttatták a főtt ételt, déli harangszókor kinn is ebédeltek. A falutól nagyon távol dolgozó parasztok hideg élelmet vittek magukkal. Az ételek túlnyomó része tejből, tojásból, gyúrt tésztából, füstölt húsból állt. Az ételek zsírral készültek. A levesekből nem hiányozhatott a kézzel gyúrt csipetke és a tej vagy tejföl sem. Sokféle szószt készítettek a húsokhoz, mint a cseresznye vagy meggymártás „Weichsl, Keaschn”. A gyerekeknek reggelire többször főztek édes tejmártást „Mülikre”-t liszttel besűrítve.

A kukoricás ételek, a kása és a prósza is gyakran fogyasztott ételeknek számítottak. A téli és a böjti étrend elmaradhatatlan étele volt az aszalt gyümölcs, főként a szilva.

A vacsora sokkal egyszerűbb volt, kevert túró, sült krumpli, szalonna, sonka, tej, babsaláta esetleg tojás, télen kocsonya, kolbász, hurka.

Heti étrend

Heti rendje volt az elkészített ételeknek.

Hétfő: a vasárnapi maradékot fogyasztották el, esetleg krumplilevest kifőtt tésztával

Kedd: Daragaluska-leves, kifőtt tészta (darás, mákos, lekváros), főzelék, paradicsomos káposzta

Szerda: Bableves, palacsinta, bukta (egyéb kelt tészta), rétes, sterc, kukoricaprósza

Csütörtök: Főzeléknap (borsó, bab, káposzta, krumpli) főtt füstölt oldalassal, vagy főtt füstölt sonkával

Péntek: Tésztanap, hasonlóan a szerdához, tejfölös bableves, kelt tészták, pék kifli, bukta

Szombat: Stercnap (krumplis, lisztes, dara) aludttejjel, paradicsomos leves, szilvás gombóc

Vasárnap: Tyúkhúsleves, a leveshúshoz zsemlemártás „Semmekre”. Sült hús főtt krumplival.

Ünnepi étkezések
 

Disznóvágás

Disznóvágáskor reggel a disznó lebökése után pálinkával köszöntötték a napot, nap közben pedig forralt bort fogyasztottak. Amikor már széthasították a rendfán a disznót és kivették a belsőségeket is, a háziasszony a szeletekre vágott májat lisztben megforgatta és zsírban kisütötte. Ezt tálalta melegen a disznóölésben részt vevőknek friss kenyérrel és savanyú uborkával vagy káposztával. Közben feltette főni a savanyú vagy más néven tüdő levest, melyet a végén lisztes tejfölös tejjel habart be. Ehhez friss pecsenyét sütött krumplival és a háziasszony előtte nap megsütött kalácsot vagy hájas tésztát is tett az asztalra. Ez a közös ebéd a disznóölési munkák elvégzése után történt. Kóstolásképpen friss hurkát és kolbászt is sütöttek. A hurkába gyakran rizs helyett kukoricakását töltöttek és ezt ízesítették meg. A hurkaleves is megszokott eledel volt ezen a napon, hiszen a kifőzött hurkalében mindig volt szétfőtt hurka, ezt egy kicsit megízesítették és akár napokig is ették felmelegítve kenyérrel.  

Disznóöléskor a húst nagyobb mennyiségben megsütötték, vindőben egymás fölé rakva zsírban tartósították. A vindő tetejére is zsírt tettek lezárásképpen. Ebből a sült húsból olvasztottak ki adagonként a vasárnapi ebédhez. Dinsztelt vagy savanyú káposzta került még az asztalra és édességnek különböző ízű kalács, esetleg kuglóf. Vacsorára füstölt húst, túrót, sajtot, tejfölt ettek. A gyerekek és az asszonyok előszeretettel fogyasztották a tejbe aprított kenyeret is. Ezen a napon külön vacsora már&

Látnivalók

Római katolikus templom
 

A község legfőbb turisztikai érdekessége a zirci ciszterci rend által a 18. század végén építtetett komplexum, mely magában foglalja a római katolikus templomot a kálváriával és a Szentsírral, az uradalmi házat (Meierhof) és a kétszintes uradalmi magtárt. A templom 1770–17­75 között épült barokk stílusban, védőszentje a Szentháromság „ti heilichi Treifaitichkeit”, az egykori sziléziai anyaegyház kultuszának mintájára. Az egyház tulajdonát képezték még ezen kívül szántóföldek, gyümölcsösök és szőlők is. 
 

Római katolikus templom

A nagyteveli templom belseje

Római katolikus plébánia és uradalmi ház

Római katolikus plébánia és uradalmi ház
 

Közvetlenül a templom mellett áll az 1790-ben felépült barokk római katolikus plébániaház. Kapuját Szent Flórián és Szent Sebestyén szobra díszíti.

A templommal szemben látható az uradalmi ház. A ciszterci apátság itteni birtokainak igazgatási központja volt, melynek földszintjét 1720-ban, emeletét 42 évvel később emelték rá. Ma magántulajdonban van.

Az egykori Szent Katalin-templom helyén áll a magtár. Kétszintes, barokk stílusban épült.

Informatikai- és turistaház
 

Az általános iskola megszűnésével a funkciót vesztett épület új értelmet kapott, 2002-től informatikai- és turistaháznak ad helyet, valamint a községi könyvtár és a Jugendbegegnungsstätte (a fiatalok informatikai és sport-találkozóhelye) is otthonra talált benne. Egész évben igénybe vehető. Aki társaságban, baráti körben vagy iskolai osztállyal keresi fl a falut, hogy itt eltöltsön néhány napot, annak rendelkezésére áll a 40 főd turistaszálló.

Informatikai- és turistaház

Közösségi ház
 

A közösségi ház a (Begegnungsstätte), melyet 1997-ben adtak át ad otthont a különböző kultúrcsoportoknak, a nyugdíjas egyesületnek és a tánccsoportoknak. Az emeleti szinten alakítottak ki egy apartmant két szobával 4 fő részére. Szintén a közösségi házban hozták létre a helytörténeti múzeumot (Heimatmuseum), mely kérésre nyitva tart.

Nagyteveli Víztározó-tó
 

A „Fenyves strand”-ot az önkormányzat üzemelteti 1997 óta a nagyteveli Víztározó-tó partján, nyáron kempingezni, strandolni tudnak ott a kikapcsolódásra vágyók. Onnan indul a kijelölt turistaútvonal, mely Bakonybélig vezet 

Víztározó-tó

Források

Összeállította: Csuka Gabriella és Waldmann Ernő (Nagytevel)

Irodalom:
 

Békefi Remig (szerk.): Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállásának ünnepén közrebocsát a hazai cziszterczi Rend. Veszprém, 1896.

Bél Mátyás: Veszprém vármegye leírása. Veszprém, 1989. A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 6. Nagytevel leírása: 70.

Bánhidi-Csapó: Húsvét környéki népszokások Nagytevelen (Kézirat)

Csuka Gabriella: Nagytevel. Veszprém, 2003.

Csuka Gabriella: Der Tod, das BegIiibnis und die Friedhofskultur der Deutschen in Deutschtewel/Nagytevel, mit besonderem Hinblick auf die deutschen Grabinschriften (Kézirat)

Lichtneckert András: Veszprém megye községeinek urbáriumai, úrbéri és telepítési szerződései. 1690–1836. Veszprém, 2009. A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 21. Nagytevelre vonatkozó források: 238–241, 255, 257–258.

Lichtneckert András: Veszprém vármegye községeinek feleletei az úrbéri kilenc kérdőpontra 1768–1782. Veszprém, 2007. A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 19. Nagytevelre vonatkozó források: 17–18, 236–238.

Márkusné Vörös Hajnalka: A Veszprém megyei németek történetének levéltári forrásai. In: A magyarországi németek történetének levéltári forrásai 1670–1950. Szerk: Apró Erzsébet–Tóth Ágnes. Institut für deutsche Kultur und Geschichte Südosteuropas an der Ludwig-Maximilians-Universität, Munchen – MTA Etnikai.nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest 2010. 930–1025.

Márkusné Vörös Hajnalka: Kálváriák a Veszprém megyei német falvakban. In: Háztörténetek. A dunántúli németek kulturális jellemzői. Szerkesztette: Márkusné Vörös Hajnalka – Mészáros Veronika. Veszprém, 2006. 231–244.

Ny. Nagy István: Pesty Frigyes kéziratos helynévtára. Történelmi Veszprém megye. Pápa, 2000. Nagytevelre vonatkozó adatok: 138.

Seemüller Julius: Beiträge zir Siedlungsgeschichte der Gemeinde Deitschdörfer Nagytevel in Bakonyer Wald. Budapest, 1941.

Schweighofer, julius Gottfried: Siedlunggeschichte und Mundert von Deutschtevel. Nagytevel in westlichen Buchenwald in Mittelungarn. / Nagytevel község településtörténete és nyelvjárása. Budapest: Tankönyvkiadó. 1990.

Takáts Endre: Veszprém vármegye 1696, 1715 és 1720. évi összeírása. A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 17.Veszprém, 2002. 288 (1720).

Thury Etele: Anyakönyvi feljegyzések a XVI. és XVII. Századból (Tevel).In: Történelmi Tár 1906. 553,

Waldmann, Ernő: A németek Nagytevelen.

Adatszolgáltatók voltak: Sárközi Sándorné (szül. Steiner Krisztina) 1909

                          Gazda Mihályné (szül. Meier Mária)    1922

                          Klein Antalné (szül. Gazda Teréz) 1944

                          Weibl Gyu1áné (szül. Herber Mária)    1929

                          Babits Emil                                1953

Herber József (Herber Nándor történetei alapján) 1971

További képek és szövegek elérhetők a www.nagytevel.huoldalon

Levéltári források:
 

A nagyteveli jobbágyok 1718-ban kelt és a nagyteveli zsellérek 1719-ban kötött telepítési szerződése a Veszprém Megyei Levéltár (rövidítve VeML) úrbéri irataiban az urbáriumok (VeML IV. 1.g.aa.) között, az 1769 kelt úrbéri szerződés (valamennyi német nyelvű) az úrbéri különféle irományok (VeML IV. 1.g.bb.) között II. 119. sz. alatt található.

A Cisztercita Rend Zirci Apátságának Történeti Levéltárában(Archivum Vetus) található teveli németekkel való betelepítésének dokumentumai: telepítési névsorok, úrbéri szerződések, adásvételi szerződések, tanúkihallgatási jegyzőkönyvek, határjárások, egyházlátogatási jegyzőkönyvek, a polányi jobbágyok birtokainak, állatállományuk összeírása, plébánialeltárak, iskolai iratok (1718–1848).

A Cisztercita Rend Zirci Apátságának régi gazdasági levéltárban az uradalom személyi állományára vonatkozó összeírások (1818–1849), konvenciós táblák (1818–1849), dézsmajegyzékek (1807–1841); gabonatermésre vonatkozó kimutatások (1805–1812), bírószámadások (1807–1844), a polányi gazdaság pénzügyi elszámolásai és leltárai (1812–1871), a polányi jobbágyok ház adás-vételi szerződései, hagyatéki leltárai, házassági szerődései (19. század első fele) kutathatók.

A Veszprémi Törvényszék úrbéri törvényszéki irataiban (VeML VII. 1.b.) található Nagytevel úrbéri birtokrendezésének, tagosításának és elkülönítésének iratai (1857-1864). A perdokumentumok mellékletei között található: a helység urbáriuma (1770), bemondási tábla (1854), a legelő- és erdőbecsű (1854, 1857), a település felmérési és elkülönítési birtokkönyvei (1860-1868).

A birtokrendezési és kiosztási térképek méretük miatt a térképgyűjteménybe került (VeML XV. 11.): T-164, 165 és 106 Nagytevel határának kéziratos térképei (1860, 1868, 1870), T-126 Nagytevel beltelkeinek térképe (1858). T-114 Nagytevel és Uzsal uradalmi birtokainak térképe (1850 körül).

        A település kataszteri felmérésinek (1923, 1942) szöveges anyaga az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal Veszprém megyei anyagában (VeML VI. 103.b.), a hozzátartozó térképek a térképgyűjteményében elérhető.

Nagytevel telekkönyvi iratai a Veszprém Megyei Levéltárban A Pápai Törvényszék, 1875től Járásbíróság telekkönyvi irataiban (VeML VII. 5. b) találhatók. A telekkönyvi iratok vezetése (az 1868:54. tc. 19. §-a szerint) a törvényszékek hatáskörébe tartoztak, s a kezelést a telekkönyvi hivatal végezte. E jogszabályi rendelkezések jelentettek kiindulópontot az 1855-ben keletkezett és 1967-ig működő, s a magyar igazságszolgáltatásra épülő telekkönyvezésnek. Így alakult ki a telekkönyv és lett az ingatlanok tulajdonjogának és az ehhez kapcsolódó egyes jogok (például jelzálog, haszonélvezet stb.) tárháza. Nagytevel telekkönyvi iratainak vezetése a Pápai Járásbíróság hatáskörébe tartozott. Itt vezették a telekkönyvi alapiratokat, melyekben adás-vételi szerződések, hagyatéki határozatok, jelzálog kivetések, az 1920-as évek földreformjának végrehajtására vonatkozó iratok találhatók, kiváló hely-, birtoklás- és családtörténeti források.

        Nagytevel nagyközség képviselőtestületi jegyzőkönyvei 1885-1946-ig kerültek a Veszprém Megyei Levéltárba (VeML V. 373). Érdekes kortörténeti dokumentum a falu currens könyve, amely a településre érkezett és ott kihirdetett vármegyei, szolgabírói utasításokat „híranyagot” tartalmazza (1854–1865). A község bizalmas iratai 1927-28-ból, az általános iktatott iratok 1923-1944-ig kutathatók korabeli segédletek segítségével. A település költségvetései, pénztári főkönyvei és vagyonleltárai 1924–1945 közötti időszakból, az adóügyi iratok 1923–1942, a település kataszteri birtokívei 1912-ből maradtak meg.

        A két világháború közötti kereskedelmi életbe adnak bepillantást a Hangya Termelő-, Értékesítési és Fogyasztási Szövetkezet Nagyteveli fiókjának 1920–1931 közötti iratai (VeML XI. 102)

A Magyarpolányi Községi Tanács iratai: Tanácsi és VB-ülési jegyzőkönyvek, valamint tanácsi iratok szintén a Veszprém Megyei Levéltárban kutathatók (VeML XXIII. 849).

Nagytevel német lakosságának kitelepítésével kapcsolatos iratok 1946–1949 (kiosztási birtokívek, földhözjuttatottakról kimutatások, kataszteri birtokívek, leltárak, jegyzőkönyvek és határozatok) a Veszprém Megyei Földhivatal Birtokrendezési Osztályának irataiban(VeML XXIV.201.b.), a kitelepítettek névjegyzékei, németek által visszahagyott javak leltárai, jegyzőkönyvek és határozatok a Veszprém Megyei Földhivatal Telepítési Osztályának és a nagyteveli telepfelügyelőjének irataiban (VeML XXIV.201.c, XXIV. 207.) találhatók.

Nagytevel római katolikus elemi népiskolájának iratai 1891–1947-ig a (VeML VIII. 470.) fondszám alatt, a nagyteveli állami általános iskola iratai 1946–1969-ig a (VeML XXVI. 318.) fondszám alatt, az iskolai iratok között kutatható.

Nagytevel katolikus lakosságát 1717-től a helyi plébánián anyakönyvezték. 1828-ig az anyakönyveket egy példányban vezették ezek a plébániai iratokkal együtt Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltárban találhatók. 1828 után két példányban anyakönyveztek. A felekezeti anyakönyvek másodpéldányai (1828–1895) a Veszprém Megyei Levéltárban kutathatók (VeML IV. 482). Az állami anyakönyvezés bevezetése után (1895) ugyancsak két példányban vezették az anyakönyveket. Az állami anyakönyvi másodpéldányok (1895–1980) szintén a Veszprém Megyei Levéltárban (VeML XXXI.1.) kutathatók.

Készítette: Márkusné Vörös Hajnalka levéltáros, Veszprém Megyei Levéltár