Földrajzi környezet

Az Északi-Bakony nyugati lábánál fekvő kistelepülés félúton található Pápa és Ajka között. A legközelebbi községek Kup, Ganna, Magyarpolány, Noszlop, Doba.

       Határa két nagytáj, a Kisalföld és a Dunántúli-középhegység találkozásánál fekszik. Nyugati fele a Marcal-medence középtáj, Pápa–Devecseri-sík kistájához, a keleti a Bakonyvidék középtáj, Bakonyalja kistájcsoport, Pápai-Bakonyalja kistájához tartozik.

       Területe 11,06 km2, észak-déli kiterjedése 4,4, a kelet-nyugati 4,3 km. A település központja 210 m magasságban található, határának legmagasabb pontja a belterülettől délkeletre, a Szilvás-dombon van 280 m-rel a tengerszint felett. Legalacsonyabb pontja nyugaton, a Hajagos-patak egy mellékága mentén mérhető, 185 m a tengerszint felett.

       Felszínét a vízfolyásokat kísérő holocén üledékek és negyedkori lösz borítja. Alóla kisebb foltokban bukkan elő az oligo-miocén kavicstakaró, nyugati felén pedig pliocén kori törmelékes összlet bújik meg a lösz alatt. Utóbbi csak két kicsiny foltban éri el a felszínt.

       A terület éghajlata mérsékelten hűvös, mérsékelten nedves, az éves középhőmérséklete 9,5 ºC. Csapadékmennyisége 650-700 mm évente.

       Vizeit északon a Kőrös-patak, délen a Hajagos-patak és mellékágai gyűjtik össze.

       Eredeti növénytakarója cseres tölgyes volt. Napjainkra már kevéssé erdősült: a patakokat kísérő égeres foltok, a Szilvás-hegy erdősülő legelője mellett csak a határ déli részében találunk kisebb, összefüggő erdőborítást.

       A település közúton Devecser (12 km) és Pápa (18 km) felől érhető el. Vasútállomás legközelebb Devecserben és Pápán található.

Településtörténet

A település nevének eredete, magyarázata

         A település nevének kialakulására több változat is létezik. A legvalószínűbb szerint a szláv plešЪka szóból ered, amely „kopaszság” származéka. Ezek szerint kopár, fátlan helyet jelentett. Előbb Perechke, Peleske majd Pölöske alakban fordult elő. 1908-tól kezdve hívják Bakonypölöskének.

Pölöske képeslap 1930

Bakonypölöske középkori története
 

A település nevének első ismert említése Perechke néven egy 1314. november 17-én kelt oklevélben történt, amelyben „István veszprémi püspök, helybéli örökös ispán és kiránynői kancellár, mivel népei az anyaegyházuktól való nagy távolság miatt, főleg a kegyetlenül hideg téli időben nem látogathatják a templomot, Ector mesternek a kérésére megengedi, hogy Perechke nevű falujában fából való kápolnát építtessen”. A Magyar Országos Levéltárban található oklevél László veszprémi püspök, 1359. április 16-i átírásában maradt fenn, ahol ezt megerősíti, és megengedi, hogy ezt a kápolnát Ector nemes fia György mester építse fel. A középkori falu temploma a Szilvásdomb dél-nyugati végében lehetett, ettől délre és keletre helyezkedhetett el a falu. Itt a régészek megtalálták egy templom maradványait és a környéken sok cserépedényt is találtak. 1889-ben egy 75 éves pölöskei asszony elmesélte, hogy gyermekkorában még állt a templom oltárrésze, sőt faragott ajtó- és ablakkereteket is látott.

A következő dokumentumban 1332-ből „via de Noztuph in villam Perechke” olvashatunk, azaz a Perecske felé vezető útról. Ez az úgynevezett Szentmártoni levél, az 1332 mindenszentek napján kelt noszlopi határjárási oklevél. Érdekessége, hogy 1862-ben Noszlop község elöljárói kérésére a Győr megyei főispán kutattatta fel azt a pannonhalmi egyházi levéltárban (Forrás: 100 magyar falu könyvesháza Noszlop kötete).

Az 1355 és 1485 közötti évekből több oklevél is fennmaradt a Magyar Országos Levéltárban, amelyben Perechke, mint különböző összetűzések helyszíne szerepel. Példaként az alábbi tartalmi kivonatok:

DL 49955, Kelt: 1355-11-18. A veszprémi káptalan jelenti Lajos királynak, hogy 1355. november 3-i parancsának végrehajtásaképpen a Perechke szomszédait kihallgató királyi ember és káptalani hites személy megállapították, hogy Attya-i Péter fia: István, a panaszos György Perechke nevű birtokáról 6 ökröt és 2 lovat vitt el hatalmaskodva.

DL 49935, Kelt: 1363-04-22. A veszprémi káptalan jelenti, hogy Salamon-i Miklós fia István királyi ember és Fábián presbiter, prebendarius káptalani hites személy Perechke falu szomszédjainak vallomásaiból megállapították, hogy a folyó évben március 30-án Laak-i Ector fia: Gergely társaival együtt Perechke-i Éliás fia: Demeter házára tört, kúriájának ajtaját betörte és Demetert anyjával együtt súlyosan bántalmazta.

A Pölöskén lakó jobbágyok 1488-ban négy forintot fizettek rovásadóban, ugyanakkor egyetlen egytelkes nemesi család is adott fél forintot. 1531-re adófizető népessége jelentékenyen megszaporodott, bár ekkora már a törökök nyolc portáról elűzték a kolonusokat. 1543-ban 6 adófizető portája volt, 1545-ben átmenetileg lakatlan, visszatért népét 1552-ben összefogták és elhurcolták, a falut pedig teljesen elpusztították. Ettől kezdve prédium (puszta), a határában álló malomnak is 1618-ban csak helye maradt meg. Egy oklevélben így szerepel 1614-ben: Puszta Peöleöchke penes Bakonszell (Puszta Pölöske a Bakony szélén).

Az újjáépítés százada
 

A 18. század végén tűnt fel benne ismét lakosság, három házban 24 lélek. A falu lakottsága idején tizeddel tartozott a veszprémi püspöknek, pusztasága alatt nemesi jogú, azaz tizedmentes prédium lett. Vályi András 1796-ban megjelent Magyarországnak leírása című művében a következőket írja : „Pölöske Szabad puszta Vesprém Vármegyében, földes Ura Csúzy Uraság, fekszik Noszlophoz nem messze, melynek filiája„ 1779-ről a következő adat tudósít a településről „Pölöskén pedig csupán hat gyónóképes élt a vizitáció évében”. 


A németek betelepítése, az 1820-as évek: 


 

A kétszáz éve csak néhány család által lakott hely újratelepítése 1825-ben kezdődött. A noszlopi „Historia Domus” szerint: ”a község csak vagy száz éve keletkezett betelepített svábokból. A község alapját a mai pityói és felső pölöskei puszták képezték, melyek vagy örökösödés, vagy vétel útján a Csuzy család kezébe kerültek. Pölöske Csuzy Pálé volt, nemes Becsehelyen (Zala m) és Nagyatád (Somogy) is voltak nagy uradalmai. Ő telepítette be a község lakósait, kik jobbágyai voltak. {Első telepítés történt 1825-ben}” Egyenlőre nem sikerült kideríteni, hogy miért éppen a német nyelvű embereket telepített Csuzi Pál. 

 

A betelepített családok a szomszédos, és a távolabbi német falvakból érkeztek (az anyakönyvek alapján):

• Ganna (Brunner, Kaiser, Kauker, Müller, Leszkovics, Roller, Reizer, Pincz, Kurali),
•  Polány (Resch, Mits, Reperger), 
•  Jákó (Grieszbacher, Randstaller), 
•  Döbrönte (Feger), 
•  Béb (Primusz, Stark), 
•  Szűcs (Galler, Scheibelhoffer),
•  Kolontár (Kneisz).  Gyarmat (Szautner, Meilinger).

Kivándorlás Amerikába: 
 

A növekvő népességet a föld már nem volt képes eltartani az 1800 évek vége felé. A probléma megoldására az Amerikába történő kivándorlás vagy az ottani munkakeresés látszott a legalkalmasabbnak. Ezt az USA bevándorlási politikájának változása tette lehetővé. Ügynökök járták a falvakat, toborozva az utazni vágyókat. A nagy hajótársaságok versenye pedig megfizethetővé tette az utazást (a harmadik osztályon). Ez az időszak az első világháborúig tartott, amikor már nem lehetett utazni. Az Osztrák-Magyar Monarchiából és így Pölöskéről az emberek leginkább Hamburgból, Brémából vagy Antwerpenből indultak a tengerentúlra. Az Amerikába utazók egy része végleg ott maradt, más része azért ment ki, hogy az ott keresett pénzen itthon földet vegyen. 
 

Amerikás kereszt Müller Erzsébettel

Szinte minden családból útnak indult valaki szerencsét próbálni, és feltűnően nagy számban mentek 16–18 éves leányok is. Néhány pölöskei utas adatait közöljük az ELLIS ISLAND-i hajónaplókból: Antwerpenből indult a Rhynland óceánjáró 1893. április 14-e körül 486 utassal, köztük Kaiser József (28 éves), Litschauer Mihály (37 éves), Litschauer Maria (27éves), Litsauer Maria (18 éves) és Paulics Mátyás (23 éves), és 1893. április 21-én érkezett New Yorkba Ellis Island szigetére. Szintén Antwerpenből indult a Zeeland óceánjáró 991 utassal1904. március 12én, köztük Kaiser Katalin (16 éves, hajadon), Teissler Margit (18 éves, hajadon), 1904. március 22-én érkeztek Ellis Island-ra, nemzetiségüket németnek jegyezte a hajónapló. 1906. február 16 Brémából indult és március 2-án érkezett Ellis Island-ra 2078 utassal a Rhein óceánjáró köztük Roller Antal (17 éves, nőtlen), Meilinger Anna (20 éves, hajadon), Schilinger Kati (16 éves, hajadon), Orbán János (18 éves, nőtlen), Rehberger József (16 éves, nőtlen) és Hock György (35 éves, nős). S a sor folytatható lenne, több mint százra tehető a kivándoroltak száma.

Az I. világháború áldozatai:
 

Az I. világháborúbóliski kellett venni részüket a Pölöskeieknek. Hidi (Hock) János félig vakon és süketen, Hock Mihály fél lába elvesztése után, Müller János pedig hadifogság után került vissza Pölöskére. Leszkovics Józsefet Galíciában érte a halál 1916. szeptember 16-án, aki előtte, 1915. májusában még Zágrábból küldött tábori levelezőlapot Bakonypölöskére feleségének Kaiser Katalinnak.


 

Hock János testvérével és Brunner Rozáliával

Magyarosítási törekvések: 
 

Az anyakönyvekben már korábban is volt nyoma magyarosítási törekvéseknek, de az 1930-as évek közepétől öltött Pölöskén nagyobb méretet. Négyféle esetről van tudomásunk a szájhagyomány szerint:

1. Az első esetben a noszlopi jegyző szorgalmazta, hogy az emberek magyarosítsák nevüket. Eszerint járási küldöttek jelentek meg a faluban és egy családfő nevének kezdőbetűjével három nevet ajánlottak fel választásra. A családfő által választott név lett a hivatalos.
2. A második esetben a tantó beszélte rá az embereket, hogy vegyenek fel magyar nevet, hogy ne kelljen kitelepülniük Németországba.
3. A magyarosítás harmadik módja az volt, hogy a besorozott német nevűeknek azt mondták a katonaságnál, hogy a „magyar hadseregben magyar nevű katonák kellenek”.
4. Végül tudomásunk van magyar érzelmű emberről is, aki önként magyarosította nevét.

A magyarosított nevek táblázatosan:

Volt olyan család is ahol a testvérek különböző vezetéknevet kaptak.

 

A II. világháború pusztításai: 
 

Pölöskén is működött a háború alatt a levente egyesület, amelynek legalább 40 tagja volt. Szokás volt a leventeszalag hordása. A háborúban szinte minden családból be kellett vonulni, több családban is előfordult, hogy minden felnőtt férfi katona volt egyszerre. Hadifogságból tért haza Rendes (Resch) Pál, Meilinger Vendel, Révfi (Resch) István, Baló (Brunner) Ferenc.
 

A kőris hídnál 1940 körül

A II. világháború legtöbb falubeli áldozatát a szovjet csapatok bevonulásakor, március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony vasárnapján szedte. A kora délutáni órákban a temetőben elrejtőzött egy szovjet felderítő alakulat, akik odahívhattak néhány embert a felső faluvégről és németek után kérdezősködtek, ám azok nem tudták, hogy a kastély kertben egy német tank és személyzete volt még. Ezért azt válaszolták, hogy nincsenek, és visszamentek házaikba. A felső faluvégi Murai (Meiczinger) lányok is észlelték a katonákat, akik a falun végighaladva kiabálták, hogy „Die Russen sind da! -itt vannak az oroszok”. Ezt meghallotta egy német tiszt és visszakérdezett: „Was ist los? - Mi történt?” A lányok megismételték, a német tiszt ekkor utasítást adott a támadásra. Elindították a tankot és a falu fő utcáján át elindultak a temető felé. A tankot kétoldalt felfegyverzett német katonák követték, akik lőtték a temetőt. A szovjetek megfutamodtak. A szőlőhegy keleti oldala mellett, a Kőris patak pölöskei oldalán két szovjet teherautó állt. Az egyiken ruhanemű volt, a másik tele volt lőszerekkel. A tank tüzelt mindkét járműre, a ruhákat tartalmazó felborult, a másik a lövésektől felrobbant, és rengeteg lövedék szétszóródott. (Innen származó a lövedékkel játszottak a Márkói (Meilinger) gyerekek, amelynek felrobbanása halálukat okozta augusztus 24-én). Az események során egy, mások szerint három szovjet katona is életét vesztette. A német tank a szovjetek megfutamodása után megfordult, és elindult csapata után. A kora esti órákban a Ganna felől érkező szovjet csapategység „ellentámadásba” lendült. Bevonult a faluba a fő utcán, és a kertek mögött északról Dél felé haladt. A bunkerokból az embereket kizavarták németeket keresve. A felső faluvégen világító lövedékeket lőttek a zsúptetős házakba és lőttek mindenhová, ahol mozgást észleltek. Harminckét család otthona,sok pajta és istálló is leégett, némelyben az állatok is bennégtek. Licsauer Istvánt, Ifjú (Schillinger) Sikos Mihályt, Tomozer Ferencet és (Hart) Hárs Mátyást a Sikos ház udvarán sorba állították és géppuskasorozatot zúdítottak rájuk. Hart Mátyás a géppuska sorozat megszólalásakor azonnal a földhöz vágta és halottnak tetette magát, és így sikerült megmenekülnie. Litschauer István még megpróbált hazavánszorogni, de ez már nem sikerült. Scheibelhoffer Mihály, Hock György, (Kaiser) Kemenes János, (Fischer) Faragó Mátyás, (Mátz) Megyeri Ferenc, Müller János, idős (Schilinger) Sikos Mihály a házaikat próbálták oltani, vagy az állataikat mentették, amikor agyonlőtték őket. Meizinger Mátyás a háza mögötti bunkerben volt, amelybe géppuska sorozatot lőttek így érte halálos lövés. Özvegy Kaiser Antalné Götz Katalin házában égett benn. A vak és nagyothalló (Hock) Hidi Jánost és feleségét Brunner Rozáliát a bunkerból kihívták, majd a ház udvarán lőtték le. (Litschauer) Letenyei Ádámot, (Meizinger) Mihályi Máriát és Reizer Mátyást is lövés érte.

A szovjetek még pár napig tartózkodtak Pölöskén. Lányokat és asszonyokat krumpli pucolás ürügyén elhívták otthonukból, majd megerőszakolták őket. Több mint 10 nő megerőszakolásáról van tudomásunk. Volt, akit tűvel szurkáltak, így kényszerítve engedelmességre. A megerőszakolt nők később Pápán orvosi kezelést kaptak. A házakból értékeket és állatokat is elraboltak.

Kitelepítések (1945, 1946, 1948): 
 

1945 januárjában a visszavonuló németek beszéltek rá néhány családot (20 lakost), hogy menjenek velük Németországba. Akadt ezek között olyan, aki később visszajött, majd 1946-ban telepítették ki őket. 1945-ben 20 leventét is elvittek magukkal a németek csapatok.

A legtöbb embert, 384 főt mintegy 80 családot 1946. június 5-én telepítettek ki Bakonypölöskéről. Tomózer Katalin, a megölt Tomózer Ferenc lánya, aki ma Kanadában él így emlékezett a történtekre: „Bennünket és Litschauerékat is házunk elhagyására kényszeríttettek. 20 kg személyes holmit engedtek vinni magunkkal. Ökrös szekerek jöttek Noszlopról, és sok más emberrel együtt a pápai vasútállomásra vittek bennünket. Ott vasúti kocsikba raktak, amelyek padlójára szalmát terítettek. A vonat az osztrák határhoz vitt bennünket, ahol három hetet vártunk, míg a németek beleegyeztek, hogy beengednek. A németek Karlsruhe városába, Németországba vittek bennünket.”

1948-ban volt a harmadik kitelepítési hullám, ekkor 65 ember kitelepítéséről tudunk. Őket már nem a nyugati, hanem a volt NDK területére és az országon belül pl. Hárskútra vitték el. A kitelepítettek helyébe Vas megyéből (pl. Halogyról), és a Felvidékről érkeztek családok a cseh-magyar lakosságcsere keretében. Később a felvidékiek elköltöztek, hogy közelebb legyenek eredeti helyükhöz.

Államosítás, kisajátítás: 
 

1948–49-ben Bakonypölöskén is megtörténtek a kisajátítások. Nyolc pölöskei gazda börtönben is volt évekig, mert kuláknak nyilvánították, vagy szólni mert az új rend ellen. Ekkorra már a faluban tilos volt a német szó, állítólag még az ablakon is bekopogtak a kommunista párt tagjai, hogy ne beszéljenek az emberek németül.

Bakonypölöskén 1949-ben alakult meg a Vörös Hajnal Termelőszövetkezet 8 család részvételével a volt Répássy birtok egy részéből és a megalapító tagok „önkén beadott” földjeiből és termelési eszközeiből. 1956-ban feloszlott, majd újjáalakult a termelőszövetkezet. Az 1968 évi zárszámadás volt az utolsó. Ekkor az összterülete 545 kh volt 3429 aranykorona értékkel, ebből szántó 323, rét 46, legelő 155, kert 1, erdő 2, és 10 kh művelésből kivett. Az állatállomány 85 db szarvasmarha, ebből 5 borjú választásig, 11 bika, 13 üsző, 23 tehén és 33 hízó marha volt. Lóállományuk 1 csikó, 2 kanca és 4 herélt volt. Növénytermelési adati zárójelben a tervvel: 67kh-on búza 613 (536)q ,45 kh-on rozs 296 (315) q, 28 kh-on tavaszi árpa 158 (280), 10 khon 21 (20kh-on 100) q, 40kh-on kukorica 530 (440) q, 5 kh-on burgonya 70 (175) q. A rendkívüli időjárás miatt a pillangós és széna is gyengén termett. Az aratás ekkorra már teljesen gépesítve volt, azonban a szalmázás kézi erővel történt. A munkaegység értéke 54 Ft (tervezve 40Ft volt, ami az előző évi tényadata).

1969-ben minden egyes tag az egyesülés ellen szavazott, mégis egyesülni kellett a noszlopi Béke Termelőszövetkezettel. 10 év múlva az akkor már Noszlop–Somlóvár Mezőgazdasági Termelőszövetkezet a pölöskei földeket és az épületeket elcserélte a Devecseri Állami Gazdasággal.

A Bakonypölöskei Állami Gazdaság 1949. szeptember 1-én alakult meg az Üchtric Amadé Emilné birtokaiból és a belépettekből. Két baromfitelep, juhászat és gépműhely is kialakult a mezőgazdasági termelés mellett. 1960–61-ben egyesítették Somlóvásárhely és Pusztamiske állami gazdaságaival Devecseri Állami Gazdaság néven és a központ Devecserbe költözött.

A Devecseri Állami Gazdaság 1991. szeptember 1-én spontán privatizációval a következő cégekké bomlott: Állami Gazdaság, GALLUS Kft., AGRO-BOS Kft., BAKONY-JUH Kft., és DÁG-TRANS Kft. 1993. június 30-án az Állami Gazdaságból JUHAR RT lett (egyszemélyes állami tulajdon), amit GALLUS Kft. 1993. július 30-án megvásárolt és annak része lett. A 270 fős GALLUS Kft. Bakonypölöskén jelenleg 49 dolgozót foglakoztat, az I. telepen évi 12,7 millió keltető tojást állít elő, a II. és III. telepen éves átlagban 66500 növendék csirkét nevelnek. A TARAVIS Kft., amely megvásárolta a volt kastélyt, jelenleg 49 dolgozót foglakoztat és a Gallus kft.-től vásárolt baromfit dolgozza fel.

1956-os forradalom:
 

1956. októberi eseményei Pölöskén kimerültek a tanács elé vonulásból és a vörös csillag leveréséből. A faluban az emberek mindig forradalomként emlegették. 1964-től a kitelepítettek egyre nyakrabban kezdtek hazalátogatni.

Rendszerváltás után:
 

Az 1990-es éveket a rendszerváltás, az előbb leírt tulajdonváltás jellemezte. Ekkor kaptak vissza földeket azok a pölöskeiek is, akiktől elvették. „Mikor elvették akkor pontosan tudtuk, hogy hol voltak, de a visszaadottról nem tudjuk, hogy hol van” – jellemezte az osztott tulajdonban visszaadott földekről egy volt tulajdonos.

Demográfiai adatok: 
 

A következő táblázatból a házaknál látható az 1945-ös faluégés, a 2001és 2007 közötti házszámcsökkenés magyarázata az, hogy a régen két- és három család is lakott egy udvarban, ami kettő, ill. három háznak számított, ebben az időszakban azonban lecsökkent az egy udvarban lakó tulajdonosok száma. A lakosoknál látható az 1946-os kitelepítés, a területcsökkenésre nincs magyarázat.

A következő táblázat mutatja, hogy a település népessége az 1860-as évéig dinamikusan növekedett, majd ezen a szinten stabilizálódott. Látszik az I. világháború és a kivándorlások miatti csökkenés. A házasságoknál igazolódik az szokás, hogy az esküvő általában a menyasszony lakhelyén történik. A férfiak alacsonyabb (anyakönyvekből vett) házasságkötési számát az magyarázza, hogy ezek az adatok nem tartalmazzák azokat az esküvőket, amelyeknél a férfiak más egyházközségből hoztak feleséget, azaz ott történt az esküvő.

Intézményrendszer

A II. világháború háború előtt a falu vezetése a bíró és az esküdtek által történt. Jellegzetes figurája volt a falunak a kisbíró, aki naponta bejárta a falut, több helyen megállt, dobjával felhívta magára a figyelmet, és felolvasta az aktuális közleményeket. Ez a szokás még a 60-as években is élt, az utolsó dobolós kisbíró Gecse Jenő volt. A kisbírót később felváltotta egy hangosbemondó rendszer a falun végighúzódó vezetékkel, amelyre hangszórók csatlakoztak több helyen. Ezek napjában többször is megszólaltak és a helyi közlemények beolvasása között az akkori idők tánczenéjét és slágereit sugározták, a berendezéseket a 70-es években leszerelték. 
 

Bakonypölöske község címere

       1948-1992-ig a tanácsrendszer működött, ekkor Noszloppal együtt közös tanács volt. Községháza helyett tanácsházának nevezték az „önkormányzat” épületét. Egy elöljáró és 5 elől járósági tag vezette a falut.

A rendszerváltás után az önkormányzati rendszer alakult ki, választott polgármesterrel és 5 társadalmi megbízatású képviselővel. A 1991-ig Noszloppal és Oroszival egy körjegyzőséghez tartozott, 2007-ig önálló volt, ezután pedig Ganna és Döbröntével alkot egy körjegyzőséget. A falu életét segíti még egy falugondnok és a több falut képviselő falugazdász. 2002-től működik az egyetlen kisebbségi önkormányzat, a német egy elnökkel és négy taggal.

Oktatási és egyéb létesítmények: 

 

Óvoda: 1950-es években az Állami Gazdaság óvodát építtetett a falunak, 2 teremmel, konyhával, és teljes komfortfokozattal, ez az alacsony születés szám miatt 2007-ban bezárt, és az óvodások is Noszlopra járnak naponta.

Iskola: Nem tudjuk, hogy hol volt az első, 1834-ben épült iskola és mesterlakás (tanítólakás). Következő helye a templom mögött készült el, a következők alapján: „1871-ben a régi iskola épületet eladták a pölöskeiek 600 forintért, és a templom fundusán építették fel az újat püspöki engedéllyel, és ezért örök szerződésben évenként a hitközség 9 koronát fizet a templom pénztárába.” A második világháború előtt az iskolában két osztályterem volt. Az oktatás magyar nyelven történt, és heti fél órában némettel. A könyveket a szülőknek kellet megvenni, de a legtöbb nagyon drága volt, így sok diák nem tudott a saját könyvéből tanulni. A tanítás délelőtt 8. 00-tól 11. 30-ig, délután 13. 00-tól 15. 00-ig tartott. Az egyik osztályteremben harmadik osztályig, a másikban hatodik osztályig tanultak. Heti kétszer volt a lányoknak kézműves szakkör, ahol kötni, horgolni és varrni tanultak. Az elkezdett kézimunkákat hazavihették, és otthon folytathatták. A fiúk eközben barkácsolni tanultak. Heti egy alkalommal vallási oktatás is volt. Hat év volt a tankötelezettség, letelte után két éven keresztül szombat délelőttönként kötelező volt bejárni az órákra. A szombati tanítás lényege az volt, hogy a diákok az előző hat év alatt megszerzett tudást felfrissítsék és elmélyítsék. A nyári szünet májustól augusztus végéig tartott, így a gyerekek segíteni tudtak a szüleiknek a földművelésben. 
 

A második világháború után 8 osztályos iskolarendszerben már három osztályterem volt. Az első osztály a harmadikkal, a második a negyedikkel, az ötödik a hatodikkal, a hetedik a nyolcadikkal egy teremben. A felső tagozat felváltva járt délelőtt és délután. Amíg az egyik osztálynak „hangos”, addig a másiknak „csendes” órája volt. A hangos órán a tanítás és feleltetés, addig csendes órán egyéni tanulás és feladatmegoldás, gyakorlatok elvégzése történt. 1968-ban két teremben folyt a tanítás, de már csak negyedik osztályig, mert a felső tagozat már Noszlopra járt iskolába.

1997-ben az iskola az óvodával egy épületbe költözött, és Német Nemzetiségi Általános Iskola-ként működött egészen 2005-ig, mikor is az iskola véglegesen bezárt, és ma már minden pölöskei általános iskolás Noszlopra utazik naponta.

Kultúrház: 1968-ban épült, 100 fős nagyteremmel, 25 fős kisteremmel.

Könyvtár, e-pont, német kisebbségi terem: A volt iskolaépület termeiben találhatók, a könyvtár állománya 400 kötetes, melynek 10 %-a német nyelvű. 5 számítógép áll rendelkezésre az emagyarország hálózat részeként, a német teremhez németországi adományból 1 millió Ft értékű berendezés érkezett.

Orvosi rendelő: 2006-ig az orvosi rendelő a tanáccsal, majd önkormányzattal egy épületben volt, amelyet egy családi házból alakítottak ki. 2007-ben újat adták át.

Posta: 2006-ban megszűnt.

Vegyesboltok: A volt Jánka kocsma épületében lévő vegyesbolt mellett Mini ABC a Petőfi utca 15-ben, és Vegyesbolt a Petőfi utca 98-ban található a faluban.

Egyéb adatok: Két alapítvány működik, az egyik a „Bakonypölöske tanuló ifjúságáért”, a másik „Bakonypölöske jövőjéért”. Az internetet használok száma is egyre növekszik, a 2006-os adat szerint 8 internethasználó volt, ma már ennek többszöröse. A faluban fodrász is működik. Sajnos szállás és étkezési lehetőség vendégek részére nem található és nem megoldott a csatornázottság sem.

Hagyományok

Településkép, utcaszerkezet

Bakonypölöskét két patak határolja, északon a Kőrös, délen a Hajagos, és két fő részből áll: északi része Pölöske, déli része Pityó és a volt Öreg Pityó.

Pölöske a legnagyobb településrész, közepén a templommal, mögötte a volt tanítólakás, utána pedig a volt iskolaépület, ami ma a könyvtárnak és a német nemzetiségi teremnek ad helyet. A déli határon az út keleti oldalán a „focipálya”, jobb oldalán az úgynevezett „egyes ház” található. Új utca épült (13) a kastélytól délre az 1950-es években Petőfi kert, és Új utca (9) néven.

Öreg Pityó a Hajagos patak medrében fekvő kis terület, körülbelül 500 méterre, délre Pölöskétől. Valószínűleg régebbi, mint Pölöske. 1968-ban csupán két romos ház állt a területen, mára azonban semmi sem maradt.

Pityó egyutcás házsor, 1920-ban 22 házból alakult, melyek Öreg Pityó szélén épültek.

Mai lakóépületek:A II. világháború előtt a legtöbb épület zsúptetős volt, és csak az újak voltak cserépfedésűek. A házak építése követte az aktuális divatirányzatokat, pl. a múlt század hatvanas éveiben a sátortetős kocka, később emeletes, ma pedig amerikai stílusú házak épülnek. 
 

Tornácos ház –épült 1925-ben

Jellegzetes régi helyek és épületek
 

A kastély (12) és a grófi birtok:A kastélynak nevezett klasszicista stílusú kúriát Csuzy Pál építette 1828-ban. Építéséhez a Szilvásdombon lévő egykori templom anyagát is felhasználták. Többször is gazdát cserélt a hozzátartozó birtokkal együtt. A noszlopi plébánia története szerint „Csuzy Pál 1861 aug. 12-én történt halála után ugyanis a birtok Ghyka Eugen és Halassy Béla vőkre szállott, ezek a birtok egy részét eladták a szomszédos polányiaknak, maradt a birtokból 884 magyar hold. A birtokosok tönkre mentek, a birtok Pechota Antal budapesti ügyvéd kezére került, ki azt eladta Emich Gusztávnak. Emich pedig elcserélte Terei Antonia budapesti házával. Rövid pár év múlva a birtok felét, 442 holdat, megvett Dienes József ifjabb Terei Antonia férje, ettől pedig a pölöskeiek vették meg. A másik felét báró Uchtric Zsigmond, a jelenlegi birtokos vette meg.” 1948-ban Üchtric Amadé Emilné birtokait, épületeit államosították, őt Erdőbényére internálták. 1968-ban elhagyhatta az országot és Zsigmond fiával Münchenben, Németországban telepedett le. Péter fia Csehországba került. A kastély bútorait széthordták, vagy tönkretették. Az épület állapota hamarosan leromlott. Felújításakor elvesztette külső és belső jellegzetes kialakítását. 

fényképezkedés a kastély előtt

Itt volt a Bakonypölöskei Állami Gazdaság központja, majd baromfigondozó iskolaként működött. Egyik termében könyvtár is működött egy ideig, sőt itt volt a falu mozija is. 1982-től fonal-gombolyító, 1984-től halkiszerelő üzemmé lett. Jelenleg a TARAVIS Kft. plusz üzemel benne.

A Répási major (11): A faluban a második legnagyobb birtokkal a Répássy család rendelkezett. 1949-ben birtokaikat, majorjukat, állataikat kisajátították, a családfőt egy időre internálták, zaklatták, végül a családnak el kellett költöznie a faluból. Majorjuk fő épülete az országúttal párhuzamosan helyezkedett el, amelynek északi része lakóház volt – itt volt a Vörös Hajnal Termelőszövetkezet központja később. Az épületben volt még a tsz időszakban tejcsarnok, terménydaráló és egyéb raktár. A padlást gabonaszárítónak használták. A fő épülettől délre a ló- és tehénistálló, előtte egy nagy trágyadomb helyezkedett el. A fő épületre merőlegesen az északi oldalon az udvar után a második világháború előtt szárnyas istálló és kemence, a tsz időkben sertésistálló volt. Az udvaron egy gémeskút is volt. A tsz megszűnése után minden épületet lebontottak, és a területet felparcellázták építési teleknek.

A szőlőhegy:A 60-as években még sok embernek volt szőlője, némelynek pincéje a szőlőhegyben. Ezt a területet természetes sövény vette körbe és a déli oldalon az úgynevezett kapukon lehetett bejutni. Lehet, hogy régebben ezek a bejárati helyeken ténylegesen is voltak kapuk, és a területet őrizték is. A harmadik kapunál egy fakereszt is állott, de ez ma már nem létezik. A termelőszövetkezet megszűnte után ezt a területet is átvette a Devecseri Állami Gazdaság és az egész szántóterületté lett.

A temetők:A noszlopi katolikus halálozási anyakönyvben található a következő bejegyzés: „Anno hor currenti 1828 24 septembry caemeteri um novum in Külsö Pölöske per Admodum Reverendum Dnum Districtualem V. A. Diaconum Georgium Schnuphagen prajentibus In colies benedictum est”. Eszerint tehát a betelepítés utáni temetőt, amit ma régi temetőnek (3) hívunk, 1828. szeptember 24-én nyitották meg. Az 1890-es évek vége század vége felé azonban ebben a temetőben már nem volt hely és ettől kezdve már a mai temetkezési helyre temetnek. A régi temetőben az 1960-as években eltávolították a síremlékeket, ma már csak a betelepítő Csuzy Pál lányának a síremléke maradt meg.

Tűzoltószertár, pásztorház:A mai Petőfi Sándor utca 4. számú épületet első részében tűzoltószertár, hátsó részében pásztorház volt, ahol a disznó- és tehénpásztor lakott. Innen indították a falu disznó- és tehéncsordáját legelőhelyükre. A tsz-ek megalakulása után annak tehéncsordáját is a faluéval együtt őrizték. A múlt század hatvanas évek végén szűntek meg a csordák átvonulásai a falun, mivel egyre kevesebben foglalkoztak házaiknál szarvasmarha tartásával, a disznókat pedig már csak a házaknál hizlalták.

Paplakás:A mai Petőfi Sándor utca 8. számú épületet, mint paplakást építették. Később tanítólakásként használták, ma lakóház. „A noszlopi bányához jött, mint pénztáros Föster Károly nyugalmazott egri egyházmegyei lelkész. Miután azonban a bánya beszüntette üzemét, a pölöskeiek kaptak az alkalmon és meghívták, hogy lakjon ott és misézzen nekik. A főúr elfogadta.   … míg Förster úr lakást, és 20 q gabonát kapott évenként „ajándékba” a pölöskeiektől. Benedek Lipót katlikus tanító nagy agilitása révén 1925-re már 60000 k. (4800 pengő) összeggel szép lakást is építettek a „papjuknak”. Ezen község német szívóssággal halad előre. Éppen száz év alatt 800-ra emelkedett fel a lakosság száma. Inkább megérdemelne egy önálló lelkészséget, mint sok protestáns lelkészi hely, ahol csak ötven, hatvan száz lélek számára fizet az állam egy lelkészt. De hát mi katolikusok vagyunk az állam mostoha gyermekei.” írja a noszlopi plébánia története.

Kovácsműhely:a Petőfi utca 110 számú ház mellett délre volt – a 1960-as években bontották le. Az utolsó kovács neve: Lovas Ferenc.

A Stenger kocsma: A Petőfi utca 45-ös számú házban volt, általában a felső faluvégiek jártak ide. A II. világháború után Noszlop és Vidéke Körzet ÁFÉSZ 2. számú BOLT-ja működött benne. Ma már lakóház.

Jánka kocsma (7) alatta nagy pincével. Ehhez tartozott egy jégverem is és egy négyzet alakú épület, amely oldala nyitott volt. Itt tartották nyáron a bálokat. Ezen épület mögött az utcában párhuzamosan álló épület. Előbbi épületre merőlegesen a déli részen volt a kuglipálya. A kocsma épületének északi része ma a Kisvadász vendéglő, déli része vegyesbolt.

Összeállította: Baló Árpád

 

Szakrális környezet

A templom története:Pölöske a noszlopi katolikus egyházközség 1768-ban történt megalakulása óta annak leányegyháza. A falu szinte teljes egészében katolikus vallású volt az idők folyamán, s ma is ez jellemző.  A noszlopi plébánia története szerint: „1833-ban már annyira elszaporodott a község lakossága, hogy szükségesnek látták egy megfelelő templom felépítését a földesúrtól kijelölendő helyen. 

Templombelső az oltárral

Kérvényt intéztek a püspökhöz, hogy a templom építését megengedtessék, a kérvényükhöz csatolták az alábbi okmányt: Ahol is megírattak Felső Pölöskén ezen Tekintetes Nemes Weszprém Vármegyei Helységnek Bírái – és az egész közösség adjuk ezen levelünk rendben tudni vagy jövőben tudni szükséges, hogy minek utána a Földes Uraságunk azon Fundust amelyre az Isten dicsőségére egy Templomot építeni akarunk, melynek falai jobb részen már fel is állítattak, minden uradalmi és adózási terhektől felszabadított, amint az ide mellékelt % alatti tulajdon levele is bizonyít; az említett templomnak minden nemű szükségeit és jó karban való tartását most és a jövendőben magunkra és maradékainkra vállaljuk és szorossan kötelezzük. Mellyet nevénk alá iratásunkkal és kezünk x-t vonyásunkkal és helységünk Petsétjével ezennel megerősíttünk. Költ felső Pölöskén Április hónak 20kán 1834

Grátzel Mihály Helység bírája X, Válenta Mátyás X, Mits György X, Rehberger Josef X, Ponsteinbauer Pál X, Káizer Mátyás X, Káizer György X, Getz Mihály X, Hart János X és az egész közösség. Általam Váinelt Ferentz jegyző

Küllei János vicarius generális 1833. Július 15-én Vajda Antal plébánoshoz intézett levelében megengedi a templom építését, meghagyva, hogy annak fenntartására a pölöskeiek magukat, és utódaikat kötelezik. „Alulírott ezennel biztosítom a Pölöskei Ti. N. Veszprém vármegyei népesített Pusztában lakozó jobbágyaimat, valamint az Egyházi T. Elöljáróságot is, hogy az említett Pölöskei falumban Templom helynek már kimért belső fundust, amennyire tudni illik a Templom nagysága kívánni fogja, mihelyst a fundamentum letétetik és a templom épülni kezd: valamint a mesterházhoz kívánandó belső fundust is annak idejében kiméretvén minden uradalmi tehertől és adósságtól fölszabadítom. Költ Pölöskén 7ik januáriusban 1834.

 Csuzi és Puszta Szent Mihályi Csuzy Pál m.k. Császári és királyi Kamarás és földes úr”

Csuzy Pál ki is mérette, és a községnek adományozta a templom és az iskola építéséhez szükséges belső telket, sőt azt, mint az előbbi adománylevél igazolja, azt minden uradalmi tehertől és adók alól felmenteti. „Ugyanezen év április havában a templomfalai már el is készültek. Csakhamar teljesen felépült (Szent Márton tiszteletére), úgy a templom, mint az iskola és mesterlakás.” .

A templom megnagyobbítása:1898-ra a templom állaga leromlott, és már kicsinek bizonyult a megnövekedett létszámú falu részére. Szauter Ignác noszlopi plébános 1898. március 4-én kérvényt írt a veszprémi püspöknek engedélyt kérve a templom megnagyobbítására. A következőkkel kezdte: „Pölöske fiók községem temploma olyan kicsiny, hogy az istentisztelet alatt a hívek egyharmada a szabad ég alatt tartózkodik. Ezen segítendő híveim elhatározták, hogy templomukat megnagyobbítják s esedezve kérik nagyméltóságodat kegyeskedjék ezen jámbor óhajukat elősegíteni azzal, hogy templomuknak megnagyobbításához főpásztori jóváhagyását megadni szíveskedjék” Csatolta a levélhez a költségvetést és a kivitelezési munkákra kötendő szerződést is. A templom vagyona ekkor a következő volt: adóslevelekben 1894 Forint 92 Krajcár, alapítványi pénztárnál elhelyezve 460 Forint készpénz, a templom pénztárában 58 Forint, összesen 2172 Forint 92 Krajcár. A fizetésre vonatkozóan így ír: „A pölöskei templomnak patrónusa nincs s így az összes költségeket a híveknek s a templom pénztárának kell fedezni, ámde a hívek olyan szegények, hogy tőlük a szekeres és kézi napszámon kívül egyéb pénzbeli áldozatot követelni nem lehet. Ezen tételnél bátor vagyok megjegyezni, hogy a templomnak nincs más jövedelmi forrása, mint a perselypénz, s így ami tőkével a templom jelenleg rendelkezik, az kizárólag a hívek buzgó adakozásának eredménye.” A püspök kérte a költségvetés újragondolását, mert pongyolának találták és a szerződéshez is módosító javaslatokat tettek. 1898. április 29-én Szauter Ignác noszlopi plébános és Stark József pölöskei templomatya kötötte meg a kivitelezési szerződést Kis István kőműves mesterrel és Böjte Gábor faragóáccsal, amit a veszprémi püspökség május 5-én hagyott jóvá. Ebben a munkadíj 1/3-át előlegként, 1/3-át a falak és tető elkészülésekor, 1/3-át a teljes munka elvégzésekor szakértői átvétel után, a fennmaradó 10%-t pedig az elkészülést követő egy évi hibátlan szakértői felülvizsgálat után fizették ki (a szakértő igénybevétele és a garancia Pados Lajos esperes javaslata volt). A munka határidejére 1898. augusztus 1-ét tűztek ki. A munkadíj ára a kőműves és cserepes munkákra 296 Forint és 71 Krajcár, az ács- és asztalosmunkákra 85 Forint és 75 Krajcár. Az összes költség 1199 Forint és 49 krajcárt tett ki.

A per: „A Csuzytól nyert telket – habár nem is adómentesen- de egyébként háborítatlanul- birtokolta a hitközség 1906-ig, amikor csaknem kipörölték a 961 n.öl külsőkert birtokából … Emich Gusztáv azonban megtudta, hogy a keleti soron 25 hold és 45 négyzetöl terület mely az egyes lakók belsőrészével, mint külső kert érintkezik, a telekkönyvből {az adásvételi szerződésből, mely a Tereiekkel köttetett} tévedésből kimaradt. Így az, még az ő tulajdonát képezi, ami nagyon természetes. Emich felajánlotta a birtok megvételét az érintett lakosoknak. Ezek azonban azt vitatván, hogy az az övék, nem vették meg. Ekkor Emich eladta a kérdéses telket Reisinger és társa szombathelyi lakosoknak, kik azt birtokba is vették. Ebben van a templom tulajdonrészét képező 961 n.öl terület is, melyhez az új gazda, miután jogot formált, a dolog perre került. A járásbíróság elévülés címen megítélte a templomnak a kérdéses telket. Az új tulajdonos azonban fellebbezett. 1906. július 16-án volt a szóbeli sommás tárgyalás a veszprémi törvényszéknél mely a pölöskeieket keresetükkel elutasította, de a templomnak megítélte a birtokot. Mely miután ez ellen fellebbezés nem történt a templomra telekkönyvileg is rá kebeleztetett.” írja a noszlopi plébánia története.

1998-ban újból tatarozták, majd 2008-ban új bejárati ajtót kapott a templom.

A templom berendezései:

A két harang: A nagyharang felirata: ”Az 1914-18-as világháborúban elrekvirált harangok helyett öntette Bakonypölöske hitközsége. Öntötték Seltenhofer Frigyes fiai harangöntő gyárában Sopronban 1923.3995.sz.”. Díszítése: alul és fölül virágok. Átmérője 58 cm, súlya kb. 120 kg. A kisharang felirata: „Mendei János öntött engem Győrben 1938.” Dombormű található rajta Jézus a kereszten és Mária álló alakban. Átmérője 47cm, súlya kb. 75 kg. A kézi harangozást elektronikus automataharangozás váltotta fel.

Az orgona:„A pölöskei templom részére 1930 évben új orgonát szereztek a hívek” írja a noszlopi plébánia története.

Az oltárkép:az amiensi jelentet ábrázolja, a lovon ülő Szent Márton megosztja köpenyét a koldussal.

A pityói kereszt

Egyházi emlékek, keresztek:

A noszlopi plébánia története alapján: a pityói fakeresztet Reberger József 1895-ben, a szőlőhegyi harmadik kapunál lévő fakeresztet Koller Mátyás 1898-ban, a templom előtti kőkeresztet Resch Cecília 1902-ben, az északi (Kup felé) faluvégen álló kőkeresztet 19 Amerikából visszatért 1897-ben, a falu közepén épített oszlopban elhelyezett szentháromság képet Feger Anna 1897-ben állította fel illetve építtette. 




Összeállította: Baló Árpád

Viselet                                                                                                          
 

A felnőtt férfiak köznapi viselete: munkás pantalló, ing, melles kötény, simléderes sapka, bakancs, ünnepi viselete: fehér ing, csizmanadrág, csizma, mellény és kalap.

Felnőtt nők köznapi viselete: általában egész szoknya színes, mintás flanel anyagokból, fejkendő, ünnepi viselet rakott alj, alsószoknyával, sötétebb mintás blúzzal. Vállkendő színe fekete, szürke vagy kockás. Cipő fél- és magas sarkú is.

A fiatalok viselete szinte megegyezik az idősebbekével, csak világosabb színben. Vállkendő, mint az idősebbeknek. Dupla fejkendős viselet a fiatalabb asszonyoknál. Fejkendő: színük változó világos, sötétebb kockás, fapapucs, cipő.

A fiú gyerekek nyáron rövidnadrágban és mezítláb jártak, télen meleg nadrágot, rövid meleg kabátot és magas szárú cipőt viseltek. 

 

Fiatal leányok „sváb” viseletben 1920 körül

Összeállította: Feger Péterné, Farkas Sándorné

Egyházi és világi ünnepek, szokások                                                        

Adventi ünnepkör:

A böjt időszaka alatt szerdán, pénteken és szombaton nem ettek húst, és bált sem rendeztek. A legutolsó bál Katalin napkor volt, ekkor ez a mondás járta: „Kathrei sperrt die Geig’ ein.”

Barbara napkor december 4-én, az igazmondás napján a falu néhány utcájában (Pityóban) Barbara (cseresznyefáról tört) ágat virágoztattak, amely ha karácsonyig kivirágzott, akkor az azt gondozó leány férjhez menését, asszony törte az ágnál jó aratást jelentett a következő évre. Ha nem virágzott ki az ág: szerencsétlenség bekövetkezését jelentette.

Miklós nap előtt, december 5-én a keresztapa Mikulásnak öltözött, csörömpölt a láncával és a házba lépve a gyerekeknek almát és diót szórt a földre. 

Szentkép oszlopban

Luca napkor, december 13-ána nők nem varrhattak, mert ha a tyúkok hátsójukat elvarrják, azok nem tojhatnak. Lucaszék készítését ismerték, de nem volt szokásban. Estefelé a fiúk és a lányok durva tréfákat vittek véghez, elhurcolták helyükről az ajtókat, zsámolyokat, néhány tárgyat felvittek a tetőre. A fiatalok tudták, hogy ki kinek udvarol, vagy akar udvarolni, ezért a fiú házától a lányig szalmát, fűrészport, hamut vagy piros kukoricát szórtak nagyon csendben, mert különben a családfő, kinek ez a tréfa nem tetszett, elzavarta volna őket.

December 15-től kezdődött a kilencnapos imádság ideje. Kilenc nő megbeszélte, hogy ők mindennap délután 5 órától egy órán keresztül imádkoznak egészen december 23-ig, naponta másnál egy feldíszített szobában, ahol az asztalon egy Szűz Mária szobor, egy kereszt és négy gyertyatartó állt. Az utolsó imádkozó helyen a háziasszony a gyertyát február 2-ig, Mária gyertyaszenteléséig égette.

Karácsonyi ünnepkör:

Szenteste, december 24-én délután a szülők feldíszítették a fát, míg a gyerekek a keresztszülőknél voltak. Fenyőfa helyett gyakran csak egy ágat vagy borókabokrot díszítettek. A fa a sarokban volt (sohasem az asztal felett) felakasztva és almával, dióval és mézeskalács figurával volt díszítve. A szaloncukor még nem volt ismert, a háziasszony cukorból karamellát készített, és papírba csomagolta. Délután a háziasszony a tűzre szentelt ágakat, barkaszentelésből való barkát, szentelt búzát rakott, ettől a szobának jó illata lett. Délután hat fehér ruhás leány házról házra járt, ők voltak a „Christkinder”. Egy babát vittek magukkal, amely Jézus Krisztust szimbolizálta és egy szép éneket énekeltek Jézus születéséről. Este a gulyások ostoraikat csattogtatták, marha kolompokat ráztak végig a falun és az emberektől élelmiszert vagy pénzt kaptak, így köszönték meg éves munkájukat. Az esti harangszónál a lányok kiszaladtak egy szép almával a ház kapuja elé, és ott megették azt. Ha egy legény eközben a ház elé ért, azt mondták ő lesz a férje a lánynak. A szerelmespárok persze előre megbeszélték, mikor kell a legénynek a ház elé érnie. Este, amikor már sötét volt, az erdész háromszor lőtt. Ekkor a szülők a következőket mondták: „Jetzt schoß er das Christkindl ab!” Ettől a pillanattól kezdve bármikor érkezhetett a „Christkindl“, aki a fehér takaróban a keresztapa volt. Amint belépett a házba, a földre almát, diót és cukorkát dobott, azonban a gyerekeknek csak akkor szabadott felvenni, ha térdelve egy miatyánkot imádkoztak. Szenteste éjfélkor kezdődött az éjféli mise. A házról házra járó hat lány a következőt énekelte: ”Tritt aili ein, in ailere Fruah, der Himmel, der ist auch schon aili bereich. Maria und Josef, die reisen auch, die reisen mideinander ins fremdi Land. Im femdi Land, nach Betlehem, wo Jesus Christus geboren war.” Az éjféli mise után vége volt a böjtnek és újból lehetett húst enni.

December 25-én (karácsony első napja) minden ember a legszebb ruháját vette fel és 10 órakor misére, 14 órakor litániára ment, ami után együtt volt a család és a férfiak ekkor nem mentek a kocsmába kártyázni.

János napkor, december 27-én minden család egy fél liter bort vitt a templomba, ahol a pap megáldotta azt. Mise után otthon egy keveset ittak a szentelt borból, mert azt hitték, ekkor nem lesz torokfájásuk. A szentelt borból öntöttek a gyerekek fülébe is egy kicsit, hogy az ne fájjon. A kútba is öntöttek egy keveset, mert ettől a víznek gyógyító ereje lett.

December 28-án, a szeplőtlen gyermekek napján, a gyerekek és a legények egy vesszővel a kezükben a rokonokhoz mentek, a kétszer-háromszor rácsaptak mindenkire és a következőt mondták: „Frisch und g’sund,frisch und g’sund, peißt nicht der tode Hund. Frieh aufstehn, fleißig in Kirche gehn, fleißig, schen beten.”

Újév: Üdvözlése már szilveszter este megkezdődött, a falu kocsmájában bált rendeztek. Éjfélkor a fiúk házról házra jártak és újévköszöntő énekeket énekeltek. Egy január elsejei babonás szokást Pölöskén szigorúan betartottak: az első vendég nem lehetett nő, mert ez szerencsétlenséget jelentett. Néhány családban a férfiak által ezt a szokás egész évben élt.

Háromkirályok, vagy vízkereszt: Pölöskén eddig a napig álltak a karácsonyfák. Ezen a napon a templomban a mise végén a plébános vizet szentelt, amelyből minden család vitt haza egy kis üveggel a házi szenteltvíztartóba. Ebből a háziasszony öntött egy keveset a kútba, így az is megszentelt lett, és használhatták szentelésre. Ha valaki meghalt, puszpángból készítettek egy locsolót, és mindenkit, aki a halottat látta, ezzel a locsolóval a szentelt vízből meghintettek, és mondták „Gottes Vater, Gottes Sohn und heiliger Geist.” Az istállóajtót is meglocsolták és arra egy keresztet hintettek, miközben mondták „Gelobt sei Jesus Kristus”. A vízből az állatokra is jutott, hogy megelőzzék a betegségeket. Ezen a napon három gyerek királynak öltözött, papírsüveggel a fején és kifordított kabátban jártak házról házra, és a három királyokról szóló éneket énekeltek. Ezért almát, diót vagy pár fillért kaptak.

Farsang: A böjti időszakig bálok jellemezték a farsangot, amely a litánia után 14 órakor kezdődött és általában hajnalig, kivéve a böjti időszak előttit, amely éjfélig tartott. Ekkor az “ersten Burschen” – azok a legények, akik ez előző évben elmúltak 18 évesek, és már bemehettek a kocsmába – bort kínáltak az embereknek. A lányok eközben átöltöztek, mert miseruhában nem lehetett bálba menni. A böjt előtti 6 hét volt a házasságok ideje is. Farsangvasárnap a háziasszony fánkot sütött, amelyből az elsőt a tyúkoknak adta, hogy sok tojást tojjanak. Farsang kedd éjfélkor megszólaltak a harangok és megkezdődött a 40 napos böjt, amit szigorúan betartottak.

Húsvéti ünnepkör:

A böjtidő kezdetétől számított 5-ik vasárnapon ünnepelték a fekete vasárnapot. Minden, ami a pompára és ragyogásra emlékeztetett, eltávolítottak a templomból, a kereszteket és képeket fekete takarókkal letakarták, és ez így maradt nagyszombatig. Ezen a napon az emberek fekete ruhát viseltek, ez volt a gyász kezdetének a jele.

Barkaszentelő Boldogasszony vasárnapján (Peulingsonntag) a templomban az emberek által gyűjtött barkákból készült koszorút a mise kezdetén megszentelték, majd ezeket otthon az átjárókba akasztották következő húsvétig, hogy védjen a villámcsapás ellen. A mise alatt 12 férfi passió dalokat énekelt a megváltó szenvedéseiről.

Fájdalmas csütörtökön mentek a harangok Rómába, ekkor a harangok helyett kereplők szóltak, amelyek a templom ablakában voltak, és óránként hangjelzést adtak. A gyerekek délben ezt kiabálták: „Wir ratschen, wir ratschen, es ist zwölf Uhr.”

Nagypénteken a pölöskeiek hajnali négy órakor felkeltek és a Kőris patakhoz mentek fürödni. Senki sem beszélgethetett és az úton imádkozni kellett. Azt tartották, hogy aki nagypénteken a folyóban mosdik, később nem lesz szeplős. Akinek sok sebe van hamar ismét egészséges lesz, ezért fontosnak tartották, hogy a vízből egy kannával hazavigyenek, hogy a gyermekek és az öregek is megmosakodhassanak. Délután az emberek a templomba mentek és meglátogatták Jézus koporsóját. Térdre borultak, imádkoztak, és alamizsnát adtak neki. Jézus koporsóját egész nap őrizték.

Nagyszombaton kilenc órakor értek vissza a harangok. Mindenki rohant a kertbe imádkozni, mert azt gondolták, hogy ha valaki egy miatyánkot imádkozik, mialatt átölel egy fatörzset, ősszel sok gyümölcs terem. A tízórai mise előtt a templom előtt tűz szentelést végzett a pap. Ekkor azt mondták az emberek: Most égetik el Júdást. Délután 6 órakor kezdődött a feltámadási szertartás, a lányok ekkor a legszebb világos ruháikba öltöztek. A hívők a pappal élen végigmentek a falun, imádkoztak és énekeltek. Az ablakokban gyertyák égtek.

Húsvétvasárnap reggelén az emberek misére mentek és egy kosárban tormát, kenyeret, tojást, sonkát vittek magukkal, amit a pap megszentelt. A mise után az egész család együtt reggelizett az ünnepien megterített asztalnál. A reggelinél két családtagnak közösen kellett egy tojást megenni, ami azért volt fontos, mert ha valaki eltéved az erdőben, akkor arra a családtagra kell gondolni, akivel megfelezték tojást és így megtalálja a hazavezető utat. Először három főtt tormát kellett enni, hogy ne legyen beteg. Nagyon kellett arra ügyelni, hogy morzsa ne essen le a földre és a maradékot a tűzbe kellett dobni, különben a család egész évben szegény lesz. A szentelt ételekből az állatok nem ehettek.

10 órakor kezdődött a húsvéti mise, ahová a 1920-as -30-as években majdnem minden ember eljárt. Akkoriban a templom mindig tele volt, csak a betegek és a csecsemők maradhattak otthon. Jobb oldalon a férfiak, baloldalon a nők ültek. A gyerekek elválasztva álltak a két oldalon. A kóruson a kórus tagjai ültek. A legények, akik már regruták voltak, kalapjukat úgy akasztották fel a kóruson, hogy a szalagok szépen lelógjanak. Húsvétkor az emberek mindig ünnepi viseletet hordtak.

A mise után hazamentek és következett a húsvéti nyúl keresése, amelynek fészkét szalmából készítették, és színes tojásokat raktak bele. A húsvéti tojásokat az anya vagy egy nagyobb leány a családból festette. Ehhez krepp papírt vagy hagymahéjat használtak, amit a tűzön forró vízbe tettek. A fészkeket a gyerekeknek kellett megtalálni. Délután a gyerekek a mezőn játszottak a tojásokkal, egyikük eldugta valahová, majd a többieknek meg kellett találni. A következő durva tréfát eszelték ki: Kilesték, amint egy gyerek ette a tojás sárgáját, akkor odarohantak, hogy a torkát összepréseljék. Ha az idő szép volt körjátékokat játszottak.

Húsvéthétfőn a legények vízzel locsolták a lányokat, vagy ha pénze volt parfümmel. 20-30 legény ment kora reggel házról házra. A lányoktól festett tojást kaptak, a családfő megkínálta őket borral vagy snapsszal. Este a fiatalok a farsang utolsó nagy bálját tartották.

Szent György napját, április 24-én ünnepelte az egyház. Ekkor hajtották ki a gulyát először a legelőre és ez a nap volt a kerti munkák kezdete is. A reggeli mise után a pap és az emberek a mezőre mentek, ahol a pap megszentelte búzát (rozst) az emberek pedig pár szálat kitéptek és hazavittek. Otthon koszorút kötöttek ebből és jégeső ellen az ablakba akasztották.

Keresztjáró napok: Három napig tartottak a mennybemenetel napja előtt. Ekkor a hívők a falu szent keresztjeihez mentek, miközben imádkoztak. A faluban három szent kereszt és a kupi erdőben szent vízzel teli kút volt, amelyben az emberek megmosakodtak, ha fájdalmaik voltak. Aszály idején is elmentek ezekre a szent helyekre.

Május elseje: Az elsejére virradó éjszaka 10–15 legény az erdőbe ment szép fákat lopni. A fákat színes szalagokkal és üveggel díszítették és a legkedveltebb lányok háza elé állították. Ez volt a szerelem jelképe. Azonban nemcsak lányoknak állítottak fát, hanem a vendéglősnek és a földesúrnak is. Ez nem volt véletlen, mert május végén csak akkor döntötték ki a fát, ha a háziúr áldomást fizetett nekik.

Pünkösd: Ezen a napon korán kellett kelni, mert az utolsónak felkelő egy csalánkeresztet kapott a nyakába, és ezzel a verssel csúfolták: „Pfingstnigli lottam, den Kuidespritschni ist auch erfraur”. A nap a kocsmaudvaron bállal zárult.

Úrnapja: Kora reggel a lányok a mezőre mentek virágokat szedni, hogy a 10 órai mise kezdetére az oltárt feldíszítsék. Ezen kívül a faluban négy szépen díszített sátrat is felállítottak, melyben egy hímzett kendővel letakart asztal állt, amelyre szentképet, Szűz Mária szobrot, gyertyákat és virágokkal teli vázákat tettek. A tíz órás mise után kezdődött a keresztről levételi ceremónia, mely előtt a lányok kosárkákból virágokat szórtak szét. Az emberek oltárról oltárra jártak, miközben imádkoztak és szent énekeket énekeltek.

Búcsú (Kiritog): A falu védőszentje Szent Márton, búcsúját a november 11-i Márton nap utáni hétvégén tartották. A búcsú régen három napos volt, a családok sok vendéget hívtak, jó lehetőség volt a rokonság találkozására. Már nem voltak munkák a mezőn, azonban a búcsú előtt sok volt a teendő, az egész házat belülről és kívülről ki kellett takarítani. Tyúkokat, kacsákat, libákat és a búcsú alkalmával egy 50–60 kilós malacot, az úgynevezett „Kiritogschwein”-t vágtak le. A háziasszony hét óriási süteményt, pl. tejeskalácsot, fonott kalácsot, kakaós süteményt sütött. Tipikus búcsúi sütemény volt a „Letzheunstrudl” –mézeskalács piros és fehér tésztából készítve. A bál ugyanúgy a litánia után 14 órakor kezdődött, búcsúfa állítást nem ismerték Pölöskén. Ekkor a volt Jánka kocsma előtt kirakodtak az árusok, és körhintát (Ringlispil) állítottak fel.

Az emberi élettel összefüggő szokások:

Rei – Azonos korú (15–20 éves) fiúk és leányok találkozási alkalma. Azok jártak ide, akik egy csoportba tartoztak. Minden nap más lánynál találkoztak, ott szórakoztak, vidám és szomorú dalokat énekeltek, a fiúk kártyáztak. Este fél 9-ig maradhattak, akkor jöttek haza a szülők a „Zei“-ből. Nyáron az utcára mentek és ott folytatták a szórakozást. Hamvazószerdán tojást gyűjtöttek, és ezt, tökolajjal a „Rei“-ban megsütötték. A lányok süteményt vittek, kivéve az a leányt, aki a bálban keveset táncolt, ő sütött répát vitt, ezzel jelezve a fiúknak, hogy a következő alkalommal többet szeretne táncolni.

Esküvő: A fiatalok a „Rei“-ban megismerték egymást. Ha egy legény meg akart házasodni, akkor egy jó ismerősével a lány szüleihez ment, megkérni. Ezt „Freigehen”-nek hívták. Szabályok a pár kiválasztásánál a következők voltak: senki sem házasodott 15 év alatt, a legénynek katonaviseltnek kellett lenni, gazdag nem vehetett el szegényt. Nem volt szokás a hosszú jegyesség.

Ha semmi nem állt a házasság útjába, a legény megvehette a gyűrűket. Az eljegyzést a lány szüleinél tartották, szűk családi körben: szülők, nagyszülők, testvérek, a fiatalok keresztszülei és a jegyesek voltak jelen. Csak hideg élelmet, kolbászt és prést ettek. Ekkor beszélték meg az esküvő időpontját és a fontosabb feladatokat. Ha minden rendben volt, akkor a fiatalok másnap a községházán és a templomban bejelentették házassági szándékukat.

Az esküvő előtt a pap a templomban három vasárnap kihirdette az ünneplőbe öltözött jegyespárt. Pölöskén ezt „Ausgeprädikt”-nek nevezték.

A legtöbb házasságot farsang idején és ősszel a betakarítás után kötötték. Régebben az esküvőket kedden vagy csütörtökön tartották, pénteken a böjt miatt nem volt. A kis esküvőn csak a szűk családi kör, 50–60 ember vett részt. Általában azonban 200–250 embert hívtak meg, mert senki sem akarta, hogy valaki megsértődjön. A vendégeket a jegyespár személyesen hívta meg. A rokonok összesegítettek a lakodalomra felkészülésben, egyik lisztet, a másik tyúkot vagy tojást stb. hozott. A borról a vőlegénynek kellett gondoskodni.

Az esküvői ruhát nagyon szép új bársonyból varrták. Az 1920-as években a menyasszony 4–5 keményített alsószoknyát viselt, amire jött a fekete selyem felső szoknya. Efölé egy fekete hosszú selyemkötényt vettek csipkebetéttel és csatos cipővel. Később világosabb ruhát viseltek, először feketét fehér köténnyel, később a ruha világoskék lett, még később pedig fehér. A menyasszony haja 12 copfba volt összefonva és feltűzve, fején rozmaring koszorúval, azonban ezt csak az viselhette, aki „keusch und rein” volt. A terhesnek nem szabadott rozmaring koszorút viselni, mert akkor nem léphetett be a templomba. A vőlegény viselete fekete öltöny, fehér ing, csizma, és fekete kalap szintén rozmaringkoszorúval.

Az esküvő napján a menyasszony vendégei a menyasszony, a vőlegényé a vőlegény házában gyülekeztek 14 óra körül, a férfiakat snapsszal, borral, a nőket tejeskávéval és süteménnyel kínálták. A mátkapár búcsút vett a szülőktől, és mindent megköszöntek nekik. Ezután következett a menyasszony kikérése. A menetet egy fúvós zenekar nyitotta, amely a templom felé vezető úton indulókat játszott. Ezután a menyasszony ment a felvezetőjével, aki általában a keresztszülők fia volt, utána a vőlegény az első koszorús lánnyal. A menethez tartozott hat koszorúslány, akik rózsaszín vagy kék ruhát viseltek, fejükön ruhájukkal hasonló színű koszorúval. Ezután következtek a szülők, keresztszülők, rokonok és a vendégek. Akkoriban nem párosával, hanem kis csoportokban mentek. Amint a menet elindult, az erdész háromszor lőtt fegyverével, hogy az ellenséget távol tartsa. Az utcán álló emberek bort kaptak, a legények süteményt és kuglófot dobtak nekik.

A templomot elérve mindenki bement a fúvósok kivételével. Az oltár előtt a menyasszony balra, a vőlegény jobbra állt, mögöttük a tanúk és egy kislány, aki a kezében egy almát tartott. Az almába egy rozmaring koszorút szúrtak, amelyen annyi kék és rózsaszínű szalag lógott, amennyi fiút és leányt kívántak a vendégek az ifjú párnak. Az esketés után minden vendég az oltárhoz ment. A pap tartotta a keresztet, és a vendégek megcsókolták. Eközben a leány az almát az oltárra tette, és a vendégek egy tálcára pénzt tettek. A pap kivezette a párt, és új életükhöz sok szerencsét kívánt. A templom előtt a fiatalasszony búcsút vett legjobb barátnőitől.

Az esketés után a menet gyalog indult a menyasszony házához. A fiatal párnak előbb az udvaron együttes fa fűrészeléssel kellett bizonyítani, hogy tudnak együtt dolgozni. A vendégek előbb hazamentek átöltözni, mert akkoriban senki sem ünnepelt a templomi ruhájában, és a háziállatokat is meg kellett etetni. Evőeszközeikkel mentek vissza, és megkezdődött a „Kneiperei” - mulatozás. Az étkezés előtt miatyánkot imádkoztak, és a szakácsnő eltört egy tányért, mert az szerencsét hoz. Minden étel előtt a menyasszonyt vezető „Jungsö” tréfás mondókát mondott. Az étkezés során a nők egy kosárral körbe jártak, amelybe az ajándékokat dobták (kendő, ing, asztalterítő, evőeszköz). Az étkezés után a menyasszonykikérő még egyszer kikérte a menyasszonyt.

10 órakor a „Rei” beli fiatalok elénekelték az „Ehstandlied”- házassági dalt az ablak előtt. Csak ezután mehetett be egy legény táncolni a menyasszonnyal. Nekik süteményt és bort kínáltak.

Éjfélkor következett a menyasszonytánc, ami csak egy pár lépést jelentett. Egy fazékba pénzt kellett dobni a táncért. Ez a fiatal pár táncával ért vége, utána a menyasszony átöltözött világos ruhába és pettyes kendőt vett fel (ezután a nap után fejkendő nélkül nem mehetett az utcára) és világos reggelig tartott a tánc. A következő nap a vendégek segítettek mindent visszarakodni. Nászutak akkoriban még nem voltak szokásban, az ifjú párnak hamarosan dolgozni kellett.

Hiedelmek: Esős időben esküvőnek élete szomorú lesz. Ha a templomban a gyertya pislákol, a házaspár hamarosan meghal.

Keresztelés: A fiatal házaspárnak első feladata volt leendő gyermeküknek keresztszülőről gondoskodni. Általában az asszony legjobb barátnője, vagy a keresztszülő leánya lett a keresztanya. Minden gyereknek ugyanazok lettek a keresztszülei.

A szülés otthon történt a bába segítségével és csak vész esetben hívtak orvost. A nagyobb gyerekek ekkor a szomszédban voltak. A bába egy hétig naponta járt a házhoz, hogy a gyerek fürdetésénél segítsen. A gyermek egy hétig az anya mellett feküdt pólyában. A gyermeket a következő nap megkeresztelték, mert régebben sok csecsemő meghalt, és senki sem akarta, hogy keresztelés nélkül haljon meg.

A keresztelőre a keresztanya és a bába ment. A gyermek egy keresztelő pólyába volt bekötve, amelynek két méter hosszú szalagja jelezte, hogy fiúról (kék) vagy leányról (piros) van szó. Az anyának nem szabadott a templomba menni. Aki előtt elmentek, az azt mondta: egy zsidót visznek, és egy keresztényt hoznak vissza. „Ein Jud trag ma’ fort, und einen Christl bringe.” Az első szülött a keresztszülő keresztnevét kapta.

A keresztelés napján a keresztanya csak reggelit, majd három napon keresztül vitt a gyermekágyasnak frissen főzött ételt.

Különböző hiedelmek voltak a születéssel kapcsolatban: Az anya ágyát szentelt vízzel hintették meg és erre egy kalapot tettek, hogy az ördög ne jöjjön a szobába. A gyermek fürdővizét nem volt szabad

Látnivalók

Táji adottságok
 

Az Északi-Bakony nyugati lábánál fekvő kistelepülés Ajka kistérségéhez tartozik. A falu az úgynevezett "szilvásdombokra" épült, majd fokozatosan lefelé terjeszkedett és így alakult ki mai képe. Környékén az erdők a kirándulásokra, a Szilvásdomb alján lévő Halastó horgászásra alkalmasak. Hosszabb gyalogtúrával, vagy kerékpárral elérhető a döbröntei vár, a közeli Széki-tó, a Somló-hegy. A település Ajkáról és Pápáról könnyen megközelíthető.

Szent Márton római katolikus templom (Petőfi u. 3.) 
 

Bakonypölöske római katolikus temploma 1834-ben épült, majd 1898-ban nagyobbították. A 21,7 méter hosszú és 6,5 méter széles templomot 1970-ben újították fel külsőleg. Oltárképe az amiensi jelenetet ábrázolja, a lovon ülő Szent Márton megosztja köpenyét a koldussal.

A noszlopi plébánia filiája, jelenleg a gannai plébánia látja el.

Szentségimádás: október 4.

Búcsú: november 11.

A bakonypölöskei római katolikus templom	A bakonypölöskei római katolikus templom belül

Csúzy-Halasy-Üchtritz-Amade_kúria (Petőfi kert 1.)
 

A helytörténeti adatok szerint a kúriát Csúzy Pál építtette 1828-ban klasszicista stílusban. A kúria tulajdonosa a 19. század közepén az építtető Csúzy Pál császári királyi kamarás volt, akinek 1861-ben bekövetkezett halála után lánya, dévaványai Halasy Béláné Csúzy Mária Terézia örökölte a birtokot.

A dévaványai Halasy család erdélyi származású volt, későbbi tagjai Komárom megyében éltek. A Halasy család az 1778-as dévaványai birtokvásárlás után vette fel a „dévaványai” nemesi előnevet.
 

A bakonypölöskei kúria 1930-ban

Csúzy Mária Terézia 1870-ben a bakonypölöskei kúriában hunyt el, ekkor férje, Halasy Béla lett a birtok tulajdonosa, aki az 1848–49-es szabadságharc idején honvédtisztként küzdött.

1897-ben már neubronni és leinrodeni báró Üchtritz Zsigmondtulajdonát képezte a 350 katasztrális holdas földterület és a kúria. A neubronni és leinrodeni Üchtritz család a meisseni ősnemességhez tartozott, bárói címet 1818-ban kaptak. A család Üchtritz Emil 1848/49-es honvéd, huszár ezredes révén került Magyarországra, aki gróf Amade Dominikával kötött házasságot. A földbirtokos főként telivér lovak tenyésztésével foglalkozott, uradalmát mintagazdasággá fejlesztette, jövedelmező vetőmagtermesztést folytatott, valamint szeszfőzdét és téglaégetőt is működtetett.

A II. világháború után a kúriát államosították, állami gazdasági tulajdonba került, 1963 és 1980 között mezőgazdasági továbbképző iskola működött benne. Az 1980-as évek elején üresen állat az épület, majd 1983–84-ben üzemet alakítottak ki benne. Napjainkban egy cég tulajdonában áll a kúria, ma is üzem működik falai között.

Bakonypölöske északi (Kup felé) faluvégen álló kőkeresztet 1897-ben az Amerikából visszatért 19 pölöskei falubeli állíttatta visszatérésük emlékére, hálájuk jeléül. A falu közepén épített oszlopban elhelyezett szentháromság képet Feger Anna állította fel ugyancsak 1897-ben.

Az amerikás kereszt	Szentkép oszlopban

Források

Összeállította: Baló Árpád

Összeállította: Feger Péterné, Farkas Sándorné

Öszeállította: Baló Árpád és Meilinger István

Források, adatközlők:

 

A noszlopi plébánia története című kéziratot, és a harangok ismertetését Ebele Ferenc plébános úr bocsátotta rendelkezésünkre.

Gecse Nikolett, főiskolai hallgató: Bakonypölöske néprajza című szakdolgozata,

Pintérné Szabó Csilla, óvónő: „Sitten und Bräuche in Peretschke vor 1945” főiskolai szakdolgozata,

Alexander Schilinger, nyugdíjas, Németország: „Wie es einmal war! Leben und arbeiten in Bakonypölöske” című könyve,

KSH - Központi Statisztikai Hivatal kiadványai

NAK - Noszlopi katolikus anyakönyvek adatai,

ILA – Ila Bálint - Kovacsics József: Veszprém megye helytörténeti lexikona; Budapest 1964.

PH – Somlainé Kovács Katalin, Bakonypölöske Polgármesteri Hivatal előadó - adatok.

Régészeti topográfia, devecseri járás,

Baló Árpád, csoportvezető: dokumentum szerkesztése és „Elkésett emlékezés, Bakonypölöske 1945. március 25.” című összeállítás

Feger Péterné, Farkas Sándorné, nyugdíjasok: Viseletek, étkezés

Meilinger István, esztergályos: adatgyűjtés