Földrajzi környezet

Területe 18,29 km². Környező települések: Csesznek, Bakonyoszlop, Dudar Bakonynána, Olaszfalu, Zirc, Borzavár. Határa teljes terjedelmében az Északi-Bakony kistájcsoport Öreg-Bakony kistájában helyezkedik el.

       Határának észak-déli kiterjedése 6,1, a kelet-nyugati 7,0 km. Legmagasabb pontja a Cuha -völgy nyugati oldalában 443 m, a legalacsonyabb a a Gaja-patak kifolyásánál 335 m, míg belterületi központja 418 méterrel fekszik a tengerszint felett.

       Felszínét nagyrészt negyedidőszaki lösz borítja, amely kiterjedt szántóföldi gazdálkodást tesz lehetővé. A belterület környékén a lösz alatt oligo-miocén törmelékes összlet és kisebb foltokban eocén mészkő található, melyek helyenként elérik a felszínt is. Mindkét kőzet a földtörténeti harmadidőből származik. Ennél idősebb középidei kőzetek a határ északnyugati és délkeleti részén találhatók. Északnyugaton – a Cuha-völgy környékén – jura mészkő, míg délkeleten kréta mészkő bukkan a felszínre.

       Éghajlata mérsékelten hűvös, mérsékelten nedves. Az éves középhőmérséklet 8,5 ºC, az éves csapadék mennyisége 800 mm.

       A település a Cuha- és Gaja-patak vízválasztóján fekszik, az utóbbinak több ága is területén ered.

       Eredeti erdőtakarója cseres tölgyes volt, melyet a földművelés szorított vissza. Nagyobb erdőfoltokat két helyen, a belterülettől délkeletre, és a határ északnyugati, Cuha-völgy környéki részén találunk. A patakágakat patakmenti égeres keskeny sávja kíséri.

       A Zirc közelében található település a Zirc – Bodajk közút mentén fekszik. A legközelebbi vasútállomás Zirc (3,2 km).

Településtörténet

A település nevének eredete, magyarázata

Nagyesztergár neve szláv eredetű faragó, gyalus, esztergályos foglalkozást jelentő szó magyaros változatát őrzi. (Az oklevelek névváltozatai: 1270:Wzturgar, 1401, 1489, 1492: Eztergar, 1436: Estergar, 1488: Ezthergar). A szláv eredetű strugár szó forgácsoló szerszámmal famegmunkálást végző iparost jelent. A foglalkozásnévből adódó névadás a királyi vagy királynéi udvarnépek falvaira jellemző, ahol a lakosok egy speciális szolgálattal tartoztak az uralkodónak.

A helyi monda szerint a község neve onnan ered, hogy egy Nagy Eszter nevű lány szerelmi bánatában beleölte magát a Gár nevű patakba, és ennek helyén alapítottál Nagyesztergárt. Gár patakról nincs tudomásunk, de a történet a népi etimológia szép példája.

Nagyesztergár neve valójában csak a 18. században jelent meg azzal a céllal, hogy megkülönböztessék a ma Kardosrétként ismert Kisesztergártól. Hivatalosan csak 1907-től nevezték a községet Nagyesztergárnak.

Nagyesztergár a középkorban
 

        Az első esztergári lakosok, a névből következően, szláv eredetű szolgálónépek lehettek, akik a közeli királyi udvarház szolgái voltak. 1270-ben V. István király Esztergárt eladományozta egyik kedvelt hívének Csák bánnak, a híres Csák nemzetség egyik tagjának, de 1330-as évekre ismét királyi birtok lett, és az is maradt 1401-ig.

        Nagy Lajos király a híveitől felvett kölcsönöket birtokadományokkal törlesztette. Így került Esztergár az Ányos család birtokába 1401-ben. Esztergár 15. századi birtoklástörténete nem követhető pontosan nyomon, de az bizonyos, hogy lányöröklés címén több birtokos család is szerzett itt jobbágytelket, többek között a Marczaltőy, a Szentgyörgyi Vincze és a Bajcsi család.

Nagyesztergár a török hódoltság alatt (16-17. század)
 

        Esztergár utoljára az 1588-as adóösszeírásban szerepelt. A családi feljegyzések szerint az esztergári részjószágot Ányos Boldizsár 1589-ben zálogba adta Marczaltőy Györgynek. Ezután a falut lakott helyként már nem említik, kivéve 1632-ben, amikor török kincstári defterben (adóösszeírás) 6000 akcse jövedelemmel Palota várának tartozékaként tüntették fel. A falu pusztulása a tizenöt éves háború következménye volt. 1593-ban Szinán nagyvezír elfoglalta Palota és Veszprém várait, majd 1594-ben a Bakonyon át vonult fel Győr ostromára. Fosztogató, pusztító csapatai sorra égették fel az útban eső településeket. Erre a sorsra jutott Esztergár is. Lakosait vagy megölték, vagy rabságba hurcolták, esetleg elmenekültek. A háború elhúzódott, s bár Veszprém és Palota 1598-ban újra magyar kézre került, a háborúban elpusztult esztergári birtok 150 évig nem települt újra.

        Bár a török dúlás következtében elpusztult a falu, a birtok tulajdonosai a 17. században is számon tartották javaikat. Ányos Gergely 1616-ban adta zálogba esztergári birtokrészét Batthyány Ferencnek. 1650 körül kihalt a Marczaltőy család, birtokrészüket a velük rokon Amadék örökölték. 1655-ben újabb birtokos família bukkant fel Esztergáron, az Esterházy család. Ekkor adományozta III. Ferdinánd Esterházy Imrének Csesznek várát, amelynek egyik tartozéka volt a királyra visszaszállt esztergári Bakics birtok. Az Esterházyak igyekeztek megszerezni a puszta többi részét is, amely szívós munkával 1733-ra sikerült, amikor az egész esztergári terület gróf Esterházy Ferenc birtokába került.

Nagyesztergár újratelepítése 
 

        Nagyesztergár török hódoltság alatt elpusztult faluhelyét az elszegényedett Ányos család ifjú családtagja Ferenc szerette volna visszaszerezni. Ányos Ferenc felkereste apja pártfogóját Eszterházy Ferenc cseszneki várkapitányt, Fejér megye főispánját, hogy adja vissza Esztergárt a család birtokába. A gróf két feltétellel hajlott a megegyezésre: Ányos fizesse ki azt a 220 Ft-ot, amit ő fizetett a birtokért, illetve az ifjú menjen el helyette az akkor zajló osztrák örökösödési háborúba, mint nemesi felkelő. A feltételek teljesítése után 1743. november 28-án Esterházy Ferenc átadta egész Esztergárt Ányos György örököseinek Ányos Ferencnek és három testvérének.

Nagyesztergár község népesedéstörténetének a 18. század közepén új szakasza kezdődött. Ekkor indult el az a heroikus munka, amely egy elvadult, bozótos és erdős, kevés hasznot hozó hegyes terület feltörésével és benépesítésével járt. Ányos Ferenc anyagi biztonságot adó tartalékok nélkül vágott neki az esztergári puszta feltöréséhez és benépesítéséhez. Az Esterházy családtól visszaváltott terület zálogösszegének kifizetése szinte az egész vagyonát felemésztette. Ráadásul nem állt mögötte olyan birtokigazgatási tapasztalat és szakapparátus, mint ami a megyét újratelepítő világi (Esterházy, Zichy) és egyházi (a veszprémi püspök és káptalan, a cisztercita rend) földbirtokosoknak gazdálkodásuk újjászervezése során rendelkezésükre állt. Társadalmi kapcsolatrendszere sem volt olyan kiterjedt, hogy attól politikai vagy gazdasági előnyöket remélhetett volna. Csupán saját erejében és a hasznosítható birtok remélt haszonvételeinek értékében bízhatott. Ányos Ferenc csak a belső migrációra, a még jobb lehetőségek reményében új helyet kereső, de már az országban tartózkodó jövevényekre számíthatott, akiknek igyekezett kedvező feltételeket teremteni. 1751-ben kiadott telepítőlevelében 20 parasztház építését, az irtási költségek kifizetését, két évi adómentességet és szabad menetelt ígért.

Az 1750-es években a földesúr faházán kívül még csak egy-két szénégető, hamuzsírfőző és erdőkerülő kunyhója állt Esztergáron. Név szerint 1736 októberében tűnik fel esztergári lakos a zirci anyakönyvben a házasulandók között. Janisch József hamuzsírfőző nevét, majd 1737-ben két keresztelő kapcsán Lamstätner és Bruckner, valamint Lähr és Moschmann neveit rögzítették. 1748-tól szállingóztak – évente 3–4-esével – Esztergárra az első telepesek. Zircről települt át többek között Francz Ferdinánd 1750-ben, majd Braun János, Knolmajer Antal, Majer János, Widmann Auguszt, ez utóbbi 1744-ben érkezett Sziléziából, de már 1761-ben Nagyesztergáron találjuk. Kluiman Richard 66 éves nagyesztergári lakos 1766-ban vallja, hogy 15 évvel azelőtt költözött Esztergárra, előtte huzamosabb ideig, 25 évig Zircen lakott.

Az 1760-as évek elején – a telepítőlevél kiadása után 10 évvel – már 40 Esztergáron élő család neve található meg az anyakönyvekben1, nyolc évvel később az urbáriumban 46 jobbágy, 29 zsellér és 7 házatlan zsellér nevét jegyezték fel. A 18. század utolsó harmadától rendelkezésre álló adatok bizonysága szerint az 1767 utáni negyedszázad alatt a lakók száma egyharmadával nőtt. Az anyakönyvi adatok összehasonlításából arra lehet következtetni, hogy 1750 és 1771 között megduplázódott a lakosság száma (közelítőleg 200 főről 400-ra szökött).

1770 és 1790 között az anyakönyvekben több mint 120 családnév bukkan fel, többségében német, de az 1770-es évektől – legalábbis a nevek tanúsága szerint – elszórtan bakonyi szlovákok és néhány magyar család is bekerült a községbe. Az 1784–87. évi országos összeírás szerint Nagyesztergár lakosságának száma 706 fő, valamivel több, mint a szomszédos Oszlop és száz fővel kevesebb, mint Olaszfalu lakóinak száma.

Megélhetési lehetőségek és gazdálkodás a 18. században
 

Nagyesztergár gazdálkodóinak mindennapos termelő munkája szorosan összefonódott a településüket körülölelő Bakony-erdőséggel. Az erdő a bölcsőtől a koporsóig végigkísérte az itt élő ember mindennapi életét. A természetes növénytakaró termésének összegyűjtése, illetve a vadfogás és vadászat révén élelmezési nyersanyagot biztosított, de az erdőből jutottak a tüzelőhöz is. Az állatokat az erdei legelőkön, tisztásokon legeltették, a sertéseket, juhokat a makkos erdők termésén hizlalták, de ínséges években a lombtakarmánynak is komoly szerepe volt az állatok táplálásában. A szántóföldek területét az erdők irtása révén növelhették. Fából készült a mezőgazdasági és háztartási eszközök jó része és a megtelepedés után fából épültek a lakóházak és a gazdasági épületek.

A mezőgazdasági erdőterületfoglalást azonban jóval felülmúlta a faszén- és mészégetés valamint a 18. századi Magyarország egyik legvirágzóbb, exportra is termelő iparága a hamuzsírfőzés erdőpusztítása. Nagyesztergár első lakói is e speciális szakismeretet igénylő iparágak képviselői voltak: Janisch József szénégető valamint Salczburger Mihály hamufőző és felesége. Esztergáron még sokáig élt a Kecske-hegyi hamuház emléke, ahol a fával fűtött cserépkályha hamuját gyűjtötték össze és adták el azután a hamuzsírfőzőknek.

Speciális szakismeretet igényelt a faszénkészítő mesterség. A szénégetők, lapos, tisztás helyet választottak ki a szénégetésre és ott kb. 4 méter átmérőjű körben elegyengették a talajt. A hosszú hasábokra darabolt fát (bükk, tölgy és cser) szabályos rendben egymás mellé és egymásra állogatták. Az így elkészült boksát lehullott falevelekkel, majd földdel betakartak. A belsejében hagyott üreget gyúlékony anyaggal (forgács, fahulladék) megtöltötték és a tetején keresztül meggyújtották. Lassan, füst nélkül, gőzölögve 8-12 napig izzott. Ezután a földet lehúzták róla, és szénporral betakarták, hogy teljesen kialudjon. Kis zsákokba csomagolva árulták, melyet kovácsok, lakatosok fémek izzításához, háziasszonyok vasaláshoz vásároltak.

Nagyesztergár a 19. században
 

        A 19. század elején vált szét az Ányos család tagjainak birtokosztása következtében Nagy- és Kisesztergár (később Kardosrét) településrész. A 19. század közepére tehetjük a település etnikailag egységes (német), és immár állandóságot mutató népességének kialakulását.

        1850 után az osztrák, illetve a magyar népszámlálások adataiból kaphatunk a lakosság számáról pontosabb képet. Az adatok és a grafikon alapján azt mondhatjuk, hogy a népesség egyenletesen és folyamatosan növekedett 1890-ig, de ennek mértéke nem túlzottan magas, 1795–1890 között ez évi 4 fős népességnövekedést jelent. Megfigyelhető, hogy a születések száma általában felülmúlja a halálozási számokat, de nincs nagy különbség a két adatsor között. Ebben az időszakban és később is megjelentek pusztító járványos betegségek, mint 1873-ban a nagy kolerajárvány, amely 22 áldozatot követelt, az 1880-as torokgyík–ragály 20 gyermek életébe került. Az 1918–19-ben pusztító spanyolnátha, 1930-ban a hörghurut–járvány szedett áldozatokat.
 

Márhoffer József és családja

        Veszteséget jelentett a falu számára a 19. század végétől az Észak-Amerikába irányuló kivándorlás.Magyarországon az 1880-as évek előtt csupán szórványosan jelentkezik a kivándorlás, a századfordulón viszont már tömeges népmozgalomról lehet beszélni, amely főként gazdasági okokra vezethető vissza. A magyarországi kivándorlók többségét a mezőgazdasági munkások és a törpebirtokosok alkották, akik (más nációkkal szemben) nem azzal a szándékkal utaztak el, hogy végképp idegenben települjenek meg. Általános elképzelésük az volt, hogy Amerikában tőkét gyűjtenek, ami azután lehetővé teszi a hazatérés után valamilyen önálló egzisztencia megalapítását. Nagyesztergárról jórészt a gazdák, többségében a kisbirtokos, vagy elszegényedett középbirtokos családok fiataljai vállalkoztak a kiutazásra. Nagyesztergáron 15 családot, 30–40 embert érintett a kivándorlás, amelyek többsége haza is tért.

        Nagyesztergáron a lakosság többsége mezőgazdaságból, közel negyede bányászat és iparból élt, ezen belül is Nagyesztergáron inkább gazdálkodók, míg Kardosréten iparosok, kőművesek, ácsok, tetőfedők laktak. Akinek saját birtoka nem volt elegendő a megélhetésre, kihasználta az erdő nyújtotta lehetőségeket: faszenet égettek, faszerszámokat készítettek. A nagyesztergáriak gazdálkodásában kiemelkedő szerepet játszott a juhtartás. 1895-ben a gazdaközösség még 1577 racka juhhal rendelkezett, de ez az arány lecsökkent a század végére s tovább apadt a 20. század első felében 653-ra. Később részesaratásból, favágásból, napszámosmunkából vagy gazdasági cselédként tartotta el magát és családját. Kiegészítő jövedelmet jelenthetett a gyümölcstermesztés. Elsősorban szilvát, almát, körtét és diót termesztettek figyelemreméltó mennyiségben.
 
 

Nagyesztergár a 20. században
 

Jelentős veszteséget jelentett a falu számára a két világháború.Az első világháborúban Nagyesztergár 22 hősi halottat adott a hazának, a második világháborúban 41 katona esett el különböző hadszíntereken. A második világháború alatt a német hadsereg SS-toborzásai is veszteséget jelentettek elsősorban a fiatal nemzedékek körében. 1941-ben az első két sorozás alkalmával 46 legényt soroztak be, majd 1944. május 23-án, a harmadik SS-toborzáskor 80 jelentkező volt. A front közeledtével (1944 decemberében) a Volksbundban aktív szerepet játszó családok (több mint 40, magát német nemzetiségűnek valló ember, többségében nők) települtek ki a Német Birodalomba.

Regruták búcsúztatása az 1920-as években

A falu 20. századi történetében a legnagyobb változást a felülről irányított ki- és betelepítés jelentette. A kitelepítés eseménye annyira jelentős Nagyesztergár történetében, hogy korszakhatárnak tekinthetjük. Több szempontból, több okból is. Makrostruktúrálisan és történetileg megszakadt, legalábbis megbicsaklott a szerves fejlődés, ami a német nemzetiség bejövetelétől a kitelepítésig lényegében folytonos, nagyobb zökkenőktől mentes volt. A hivatalos összeírások szerint a falu tizennyolc százalékát, 215 személyt, 44 családot, többségében a falu legmódosabb famíliáját telepítették ki. Számukra a kitelepítés tragédia volt, menni kellett a bizonytalan ismeretlenbe, itt kellett hagyni nemzedékek munkájának eredményét, a házat, földet, berendezést, az engedélyezett ötven kilón kívül mindent. Itt kellett hagyni a szomszédokat, a rokonok egy részét, a falut, a hazát, ráadásul büntetésből, a legtöbb esetben teljesen ártatlanul, soha el nem követett bűnökért.

Megváltozott az itthon maradottak élete, sokáig az önértékelésük is. Megváltozott a faluközösség etnikailag kialakult, alapvetően homogén jellege, a betelepített magyar népesség megjelenésével radikális beavatkozás történt a faluközösség életébe. A népességcsere, amely maga is erős, traumatikus hatást jelentett, lényegében együtt járt egy másik traumával, a szovjet típusú rendszer bevezetésével, a falura való rákényszerítésével.

A kitelepítettek helyébe a Felvidékről az Ipolyság környékéről érkezett 20 család, közel negyven fővel a szlovák-magyar „lakosságcsere” keretében, akik jómódú, szorgalmas emberek voltak (gazdasági felszerelésüket és bútoraikat magukkal hozhatták). A nagyesztergári kitelepített családokhoz hasonlóan a felvidéki magyarok számára is súlyos megrázkódtatást jelentett a beköltözés. Sírva hagyták ott az ismerős környéket, a családi otthont, és még évek múlva is visszakívánkoztak, sokan a Duna mellé húzódtak a visszaköltözés reményében.

        A kitelepítést átvészelő nagyesztergári őslakosok próbáltak megbékülni az új helyzettel, ám még fel sem ocsúdtak a nagy megrázkódtatás után, hamarosan elkezdődött a tsz–szervezés és az életüket alapvetően átalakító gazdasági változások. A betelepüléstől jó kétszáz éven keresztül egy hagyományos paraszti társadalom működött és reprodukálódott, a népesség zömének foglalkozása földműves volt. Ezzel szemben az 1970-es népszámlálási adatok szerint a nagyesztergáriak többsége már az iparban (elsősorban a dudari bányában) dolgozik, az aktív keresők és eltartottak között a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya mindössze húsz százalék. Azóta a mezőgazdaságban dolgozók számaránya tovább csökkent, ma már csupán néhány százalékos. A nagyesztergáriak beletörődve vállalták az ingázó életmódot. 1949 és 1969 között valamelyest nőtt a lélekszám is. A községhez való ragaszkodást bizonyítja, hogy 1960 és 1970 között megnőtt az építési kedv. Ezt követően viszont stagnálás, lassú fogyás tapasztalható, amelynek többek között a születések csökkenése, a halálozások számának növekedése és a fiatalok városba költözése lehet az oka.

        A település a rendszerváltás után kezd újra magára találni. Az újjáalakult község a köztársasági elnök jóváhagyásával 1993. január 1-én szakadt el Zirctől és vált független településsé. A községben 1993–2003 között saját erőből felújították az orvosi rendelőt, könyvtárat, a német nemzetiségi kör irodáját, a buszvárókat, gázfűtésre állították át az iskola és az óvoda fűtését.

A rendszerváltás viszont tönkretette a szocialista gazdaságot. A tsz megszűnt, az egykori gazdák az elvett földjeikért kárpótlási jegyet kaptak, de azokért nem sok mindent tudtak vásárolni. 1994-ben felszámolták a dudari bányát is, a munkások egy részét korkedvezménnyel nyugdíjazták, másokat pedig Balinkán vagy Márkushegyen helyezték el. Kitörési pontként a kisvállalkozások alapításában láttak lehetőséget. 1993-ban 31 működött, amely 2000-re 39-re nőtt. Az életszínvonal emelkedéséről árulkodik a 171 autó is, azaz majdnem minden családra jut egy autó.

A rendszerváltozás a hitélet újbóli fellendülésével járt, ismét lehetett hittanórát tartani az iskolában. Megnövekedett az igény a nemzetiségi hovatartozás megerősítésére és ápolására. 1996 február 1-én alakult meg a Német Nemzetiségi Kör Egyesült, amely a község kulturális életének motorjává vált.

Nagyesztergár népességszáma, felekezeti összetétele

 1 Az anyakönyvekben feljegyzett nevek az 1760-as évek elején: Ament, Blesinger, Braun, Flekhenstein, Francz, Golbling, Gruber, Gugel, Güttmann, Hoffer, Holtzinger, Katzer, Kikl, Kitzberger, Knolmajer, Langsmer, Lehmann, Litter, Majer, Mandri, Müller, Paltzer, Paslovsky, Pastori, Pillmann, Pintér, Poltztolzer, Redling, Schiller, Stenger, Stesseler, Ulrich, Urbán, Widmann. Woida.

Intézményrendszer

Községi Önkormányzat

Nagyesztergár 1945. január 1-én közigazgatásilag kisközség volt a zirci járásban, Zirc nagyközséghez beosztva. 1950. október 22-től 1973. április 15-ig a községben önálló tanács és hivatali szervezet működött. Ezt szüntette meg a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1973-ban, amikor Zirc székhellyel Lókút, Nagyesztergár, Olaszfalu és Zirc községek területén községi közös tanács szervezését határozta el.
 

Nagyesztergári Polgármesteri Hivatal

Zircet 1984. január 1-én nyilvánították várossá és hogy meglegyen a lélekszám is, az eddig vele közös tabácsú községeket: nagyesztergárt, Olaszfalut és Lókutat beolvasztották az új városba. Így lett Nagyesztergár Zirc városrésze.

1992-ben Olaszfalu és Lókút 1993-ban Nagyesztergárral együtt közös körjegyzőséget hozott létre. Ennek központja Olaszfalu lett, mert itt tudtak a hivatal számára helyiséget biztosítani. Ebben a rendszerben Nagyesztergáron csak iratfelvétel történik (négyórás önkormányzati adminisztráció van, amit a polgármester maga lát el) és 4 órában kisegíti az iskolatitkár. Olaszfaluból a hét minden napján másik szakigazgatási szerv ügyintézője jön át (családvédelmi, műszaki stb.), ilyenkor lehet ezeket az ügyeket elintézni, egyébként át kell menni Olaszfaluba.

Nagyesztergári Német Kisebbségi Önkormányzat

Kisebbségi önkormányzatot 1998-ban választottak először, így a németség képviselete politikailag is biztosítottá vált. Azóta a nagyesztergári német önkormányzatban a következő személyek dolgoznak:

   Murai Józsefné Mária

   Horák Imréné Anna

   Hofferné Hanich Erika

   Molnár István 

   Bachstetter István

   Ringhoffer József

Német Klub és a Nagyesztergári Német Nemzetiségi Kör

A nagyesztergári Német Klub 1995-ben alakult meg. Nemsokára rá (1996-ban) bejegyezték a Nemzetiségi Kört, mint egyesületet. Az egyesületnek több mint 70 tagja van és színes, mozgalmas és rendszeres egyesületi életet vezettünk és a tagoknak, egyedülálló, aktív egyesületi elfoglaltságot, különböző programokat kínálunk.
 

A nagyesztergári Német Nemzetiségi Kör múzeumi napja 2006-ban

Célul tűztük ki maguknak, hogy a magyarországi németek kultúráját, szokásait ápoljuk, szélesítsük, a német nyelvet és kultúrát megismertessük, a német - nyelvet beszélő országokat és az embereket közelebb hozzuk a mindennapjainkba. 
 

Nagyesztergáron működő további egyesületek: 

    a Margaréta Dalkör /1996-ban alapítva, tagok száma: 15/

    Esztergári Ötös /2002/,

    Triola Trio /2006 /,

    Szájharmonika Duó /2001/,

    Harmonikaduó /2005/.

Ők azok, akik falunkban és a környéken továbbadják hagyományainkat és  érdekes színes programokat biztosítanak egész évben. Próbáikat hetente tartják a közösségi házban, ami 2000 óta helyet, találkozási lehetőséget biztosít a kisebbségi önkormányzat, az egyesületek és a kultúrcsoportok számára.
 

Az Esztergari ötös

A Nagyesztergári Német Nemzetiségi Kör Egyesület, valamint az egyesület Margaréta Dalköre az idén ünnepli fennállásának 10. évfordulóját. E jubileumi ünnep alkalmával mind a Dalkör mind a Kör tagjainak munkáját, eredményeit bemutattuk egy kiállításon, valamint egy koncerttel bemutatkozott a dalkör, melyen eddigi repertoárjukból adtak elő dalokat.

Harmonikaduó

2000 óta van egy közösségi termünk, mely számunkra rendszeres találkozási helyet biztosít. A berendezést a német belügyminisztérium támogatásából vásároltuk.  

 

Kóruspróba a Nagyesztergári Német Nemzetiségi Kör termében

Rendezvények:  

    Nemzetiségi találkozók (2000. óta)

    Májusfaállítás és kitáncolás (2000. óta)

    Márton-napi lampionos felvonulás (2000. óta)

    Adventi koncert (2000. óta)

    Svábbál (1998 óta)

    Zarándoklati kirándulások Mariazehl, Melk, Maria-Tafeln (2000, 2001, 2004, 2005)

    Adventi ablaknyitás (2006-tól)

Az egyesület évente kiállításokat rendez: az Endresz család festmény és faragvány kiállítását (2000), régi bútor és használati tárgyak (2001), kendőkiállítás (2002), ruhakiállítás (2003), baba és tojás kiállítás (2004–2005), a nemzetiségi kör 10 éves jubileuma (2006), múzeumi nap (2006)

Májusfaállítás

Márton napi felvonulás

Német Kisebbségi Önkormányzat és a Német nemzetiségi Kör valamint a helyi Önkormányzat kezdeményezésére 2000-ben felvette a kapcsolatot Bad Kreuznach városával.
 

A partnerkapcsolat felvétele Nagyesztergár és Bad Kreunach városa között 2000

2001-ben aláírták a partnerkapcsolati szerződést a Bad-Kreuznach-i Partnerkapcsolatok Szövetségével (Rajna-vidék) Fürfeldben amely 1000 km távolságban található. 2002-ben Nagyesztergáron megerősítették a partnerkapcsolati szerződésünket. Már többször szerveztek ifjúsági-, találkozókat és cserét, ápolják és mélyítik a kétoldalú tapasztalatcseréket és találkozókat, különös tekintettel a sport és a kultúra területére. 
 

Napköziotthonos Fészek Óvoda (Kétnyelvű Nemzetiségi Óvoda) Óvodánk a Bakony fővárosának, Zircnek közvetlen közelében egy kis faluban található. Önkormányzat által fenntartott, részben önállóan gazdálkodó kétcsoportos intézmény.
 

A kétnyelvű, nemzetiségi Fészek Óvoda Nagyesztergáron

A kétnyelvű, nemzetiségi Fészek Óvoda Nagyesztergáron

Intézményünk 1982. augusztus 16-án nyitotta meg kapuit a kisgyermekek előtt. 2000-ben új nevet vettünk fel: Fészek Óvoda Zweischprachige Nationalitäten Kindergarten. 2007-ben ünnepelte az óvoda fennállásának 25. évfordulóját, melyet sok színes programmal tettük emlékezetessé. Saját főzőkonyhánk 2009. január 1-vel már nem üzemel, az ételt a dudari önkormányzat konyhájából szállítják az óvodásainknak, dolgozóinknak, továbbá a településen mindenkinek, aki arra igényt tart.

A nemzetiségi nevelés tartalma mindennapjainkban:

• német versek, mondókák, nyelvi játékok
• németdalok, zenei képességfejlesztő játékok
• mesék német nyelven
• nemzetiségi gyerektáncok
• tradíciók, néphagyományok, népszokások ápolása
• helyi gyűjtések felkutatása, megismerése, átadása
• nemzetiségi ünnepek pl. Márton-nap

A nagyesztergári nemzetiségi óvodában, egy gyermektánccsoport működik, ahol gyermekeink megismerkednek hagyományainkkal, játszanak és táncolnak.

Hagyományok

Településkép, utcaszerkezet
 

Nagyesztergár a falvak azon típusába tartozik, ahol a házak sorban beépítve egyetlen főutcában sorakoznak, amely mára több utcává bővült. Minden háznak volt közel azonos nagyságú beltelke, udvara, veteményes-vagy gyümölcskertje amihez szántó-rét több tagban kapcsolódott.
 

Nagyesztergári épületek korabeli képeslapon

Az udvarok elrendezése részben tiszta soros, amikor a lakó és a gazdasági épületek egy sorban helyezkedtek el, részben pedig soros, ahol az egy sorban elhelyezkedő lakó és gazdasági épületekkel szemben kisebb gazdasági célú épületeket emeltek, így hidast, tyúkólat, nyári konyhát, pincét vagy vermet. Ez az elrendezés a régi épületeket megőrzött telkeken ma is megfigyelhető. Teljesen hiányzik viszont a német falvakra annyira jellemző, az udvar végébe épített gyakran összefüggő sort alkotó pajta. A telkek hátsó része volt nagyobb porták esetében a veteményeskert, gyümölcsös és szérűskert, ahol a cséplést végezték, s a kazlakat felrakták.

A falu gazdag és középbirtokos családjai a főutcájában laktak, átlagosan 300 négyszögöles házhelyen épült meg a lakóházuk, amely hagyományos (szoba – konyha – szoba – kamra) elrendezésű volt.
 

A nagyesztergári főutca (volt ányos utca) egy részlete

Érdekes sajátosság a nagygazdák házainál az 1880-as évektől a telek elejére, a bejárattól balra, az utca vonalával párhuzamosan megépített, gabonatárolásra használt külön álló magtár építése, vagy ugyanott pince kialakítása. Az istállóval szemben építették meg az ólakat, hidasokat, mert egy jómódú gazdának 5–10 disznaja, egy pár lova, 4–5 szarvasmarhája (ebből 1–2 tehén, 1 üsző, 1 tinó és ökör) biztosan volt. A nagygazdák többsége az 1880-as években átalakította házát cseréptetős, több szobás, két konyhás, zárt füstelvezetésű lakóegységekre. Sokan a bútorzat kiválasztásában, a lakásdíszítő elemek összeállításában (textíliák, szőnyegek, képek, dísztárgyak) igényességre törekedtek, s ugyanez elmondható ruházatukról is. Gazdasági épületeikre gondot fordítottak, valamint gazdaságuk felszereltségére szintén. Egy középbirtokos gazdasági felszerelései közé tartozott a szekér, szán, vaseke, borona, kapálóeke, szecska-, répavágó, kukoricadaráló, vonópad, szelelőrosta, 10-15 féle kéziszerszám, kádak, mérleg. 
        Nagyesztergár kisbirtokos családjai (a volt negyedtelkes jbbágyok) a falu észak-keleti részén a Suttomban laktak. Átlagosan 60–80 négyszögöles házhelyen állt házuk, amelyet gyakran két család is lakott. A szoba – konyha – kamra, vagy csak szoba – konyha beosztású lakásokban gyakran 8–10 családtag lakott. Életszínvonaluk szegényparaszti volt, házuk, lakásuk egyszerű, gyakran szűkös, eszközkészletük csak a szükséges dolgokat tartalmazta, sokszor szegényesnek mondható, táplálkozásuk ugyancsak, amin legfeljebb szerény változatossággal javíthattak leleményes asszonyok.

        Nagyesztergár törpebirtokos családjai (1–5 katasztrális hold birtokkal) és a volt zsellérek a falu észak-keleti részén, Dudar felé a Kecske-hegyen laktak. Itt volt a legtöbb közös udvar, ahol az amúgy is kicsi telken két ház helyezkedett el egymás mögött, s bejáratuk is egy irányba nézett. Kialakulásuk a 19. század második felére, a 20. század elejére tehető. Az 1857-ben készült kataszteri felmérés szerint az akkor meglévő 89 házból csak 6 állt közös udvaron, ezzel szemben 1929-ben a falu 124 háza közül 42 épült közös udvarra, többségük itt, a Kecske-hegyen. 
 

A Hunyadi utca (Suttom) házai az 1930-as években

        A telken álló épületek között legfontosabb a család és az egymást követő nemzedékek tartózkodási helyéül szolgáló lakóház volt. 1910-ben Nagyesztergár belterületén 123 házat vettek nyilvántartásba, tíz évvel később csak hárommal gyarapodott a házállomány. A lakóházak építőanyaga részben kő- részben vályog és sár volt, de valamennyi kő- és tégla alapra épült. A Bakony erdős hegyvidékén joggal várhatnánk faépítkezést, vagy annak nyomait, de az teljesen hiányzik, s habár a 18. század végéig valószínűleg csak fával építkeztek, a 19. század közepére – valószínűleg a földesúri tiltás következtében – teljesen áttértek más építőanyagokra. Építkezéshez a helyben bányászott követ használták fel, mészkövet, dolomitot, vörös vagy barna homokkövet. Kőfejtéssel általában azok foglalkoztak, akik a földből megélni nem tudtak. A kőépítkezés elterjedéséhez azonban kőművesekre is szükség volt. Általános az a vélemény, hogy kő- és téglafalat csak hozzáértő kőműves rakhat, nem épülhet paraszti kalákamunkában. A mester-legények számának szemléltetésére csak egy adat: 1812-ben két zirci és négy külső kőműves mester mellett összesen 30 legény dolgozott, Hoffbauer János zirci mester legényeinek számát 12-15-re taksálták. Ácsmester kettő volt Zircen, de mellettük 33 legény tanult. A környék építőiparosainak száma még a 20. században is meghaladta az átlagot. Kardosrét lakosai is inkább az építőiparban találtak megélhetést.

A régi házak jellegzetes alaprajzi beosztása az egy bejáratú, háromhelyiséges elrendezést követte. Az utca felé az első szoba esett, középen a konyha, mögötte pedig a kisszoba vagy kamra következett. Emlékezet szerint az első szobákat legtöbben csak nyáron használták, így azokban kályha nem is volt. A tehetősebbek viszont a század elején az elülső és hátsó szobát egyaránt lakóhelyiségként használták, ezért a háromosztatú házhoz külön bejáratú kamrát, magtárt építettek, amit az istálló, majd az ólak követtek. A kamrában tartották az élelmet, gabonát.

A szobák többnyire földesek voltak. Ahol az 1900-as évek elején történt átépítés, ott lehetőség szerint akkor lepadlózták a szobákat. A földpadlót évente sározták, egyenesre javították, és minden héten egy alkalommal kenőfölddel felkenték. Ahol a tornác is földes volt, ott ugyanezt tették.

A településszerkezetet, lakáshasználatot befolyásolta az öröklési rendszer is. Míg a német falvak többségében – a törzsöröklési rendszer következtében – konzerválódtak a viszonyok, a portát és telki tartozékait ugyanis csak egy utód örökölte, addig magyar falvakban az összes fiúgyermek, de nemritkán az összes gyermek közt felosztották az ingatlanvagyont is. A szülői házból és telekből nem részesülő németek vagy iparosnak álltak – ezért van, hogy az iparosok, így a kőművesek, ácsok közt is a németek számaránya igen magas –, vagy kielégítést kapva, más faluban próbáltak szerencsét.

Összefoglalásképpen elmondható, hogy a falu beltelkeinek szabályossága feltehetően a telepítés módjával függött össze. A falun belül szabályosan kimért telkeken, nagyjából egy időben, azonos gazdasági alapokon indult meg az építkezés. A település sajátosságainak kialakulásában nem lehetett a telepesek otthonról hozott hagyományainak meghatározó jelentősége. Az itteni németek a helyben talált házakhoz hasonlókat építettek, ennek megfelelően építkezésük már a letelepedés idején sem lehetett egységes. Házaik a magyar házaknál is megfigyelhető fejlődési fokozatokat mutatják. Jellemző építkezésükre a gazdasági épületek nagyobb mérete, igényesebb kivitele, specializáltsága.

Szakrális környezet
 

A lakosság vallási hovatartozása:

Felekezeti megoszlás tekintetében Nagyesztergár lakossága sokáig teljesen egységes volt. A katolikus vallásnak különösen nagy jelentősége volt a település lakóinak életében. Ez a vallás volt az, amely Nagyesztergár paraszti népességét elkülönítette a környék református lakosságától, s egyik meghatározója lett a nemzetiségi öntudat kialakulásának. Még az 1940-es évek végén sem éri el a fél százalékot a más vallású lakosok száma.

Templom:

Nagyesztergár középkori temploma a mai templom kertjében állt, de elpusztult a török hódoltság alatt. A falu 18. századi újratelepítésekor a régi templom romjai még láthatók voltak, s habár elenyészett a környező cinterem (temető) is, az 1750-es évektől újra temetkeztek ide. Templom híján azonban Zircre jártak be misére, ott történt az anyakönyvezés is. Istentiszteletre alkalmas helyet 1770-ben sikerült biztosítani, amikor az újonnan épült Ányos-kúriában egy kápolnát alakítottak ki, melyet maga Koller Ignác püspök áldott meg.

A falu lakosai számára is helyt adó templom csak 1798-ra készült el. 1796-ban kezdték meg az építkezéseket, a község fuvarjának és keze munkájának segítségével, részben végrendeletileg erre hagyott, részben egyesektől összegyűjtött pénzen, nagyrészt pedig a földesúr hozzájárulásával. A megáldást 1798-ban Katona József, veszprémi kanonok végezte, aki egyszersmind a főoltár adományozója volt.
 

A nagyesztergári katolikus templom a főutcában

A nagyesztergári templom védőszentjének Nepomuki Szent Jánost választották. A gyónási titkot megőrző nevezetes cseh vértanú a vízen járók tekintették védőszentjüknek. Rengeteg szobra áll országszerte, legtöbbször vizek közelében: folyók, kutak, hidak tájékán. A 18. században szentté avatottak közül a legtöbb új templomot az ő tiszteletére szentelték. Tisztelete Magyarországra a német nyelvterületekről érkező telepesek honosították meg. Nepomuki Szent János ünnepe (Nagyesztergáron május 16.) egyúttal a falu patrónusának, tehát minden falusinak is az ünnepe volt. A templombúcsú a falu lakosságában az összetartozás érzését erősítette. Ezt szolgálták a templomi szertartásokon való családos részvétellel, a rokonság, az elszármazottak, ismerősök és barátok meghívásával.

A nagyesztergári templom első restaurálására 1866-ban került sor, amikor Madarász Mihály gyűjtésére 998 forintot gyűjtöttek össze, ebből 40-et Rezutsek apátúr, 93 forint 90 krajcárt zirci és más rendtagok adtak. Ranolder János veszprémi püspök 100 forintot, a káptalan tagjai 70-et adtak, míg három Ányos 140-et. 370 forint már megvolt, a hiányzó összeget a község lakói adták össze.

Újabb renoválás 1886-ban, Fölker Gusztáv idejében volt. A tornyot kellett rendbe hozni, amelyhez a faanyagot Supka apátúr adományozta. Ugyanekkor általános felújítás is volt, amelynek költségeit részben a templom pénztárából, részben nemes lelkű emberek könyöradományaiból fedezték.
 

A nagyesztergári templom újraszületésének ünnepsége

1897-ben Vass Krizosztom építette át a boltozatot gyűjtésből. Ehhez Vajda apátúr 50 Forinttal, báró Hornig Károly veszprémi püspök 200-al járult hozzá.

1905-ben Lájer Nándor előszállási kormányzó adományából Rónai Lajos hozatta rendbe a tornyot. 1908-ban adományokból és a községtől megszavazott kétezer koronával Csokonay Zsigmond újította meg kívülről a templomot, a templom környékét feltöltötték, kőalapon drótkerítést emeltek.

1923-ban dr. Markovits Bálint 7 millió koronán felüli költséggel teljesen új eternittetőt tétetett a templomra és a külső vakolat is teljesen megújult. Az összegből 230,000 koronát a vallásalap, a többit az uraságok és a nép adta össze. A legutóbbi renoválási munkákra az 1990-es években került sor. 
 

Keresztek

A hívő lakosság szabadban álló és út menti keresztek állításával is kinyilvánította hitbuzgalmát. Ez a szakrális táj az egyén és a közösség vallásos érzületét erősítette, de Nagyesztergáron meglehetősen szegényesnek mondható, nem úgy mint a szomszédos német falvakban. Nagyesztergáron összesen 5 feszület áll, amelyek sorrendben a következők:

Nagyesztergáron 2 út menti feszület található: az egyik a zirci úton, a másik a dudari úton, a Kecske-hegyi falurész szélén. Helyükön már a 18. század végén fakereszt állt, amit időről időre kicseréltek, a zirci útit 1839-ben, a dudari úton állót 1846-ban. A ma is meglévő, Tatán készült kőkereszteket 1906-ban emelték Szabó Otmár adományából. 
 

Nagyesztergári kereszt

A templom előtti fakeresztet, melyet a hívek saját költségükön 1832-ben állíttattak és azután többször is felújítottak, 1916-ban cserélték ki kőkeresztre Wolf Jakab nagylelkű adományából. Az előző fakeresztet – püspöki engedéllyel – a temető hátsó részében állították fel 1917 májusában. A másik, fehér kőkeresztet, amely templom előtt balra, az iskola felől áll, Áment Éva esztergári születésű előszállási gazdaasszony ajándékozta Esztergárnak 1863-ban. A fent feszülettel, lent Mária szoborral ékesített keresztet Kesztehelyről szállították a faluba.
 

Temetői kereszt

A nagyesztergári temetőben ma egy kőkereszt áll a régi fakereszt helyén, ezt szintén a már említett Szabó Otmár ciszterci szerzetes állíttatta saját költségén. A szabadban álló keresztek legutóbbi felújítására 1968-ban került sor azután, hogy „ismeretlen tettesek” közülük többet megrongáltak, a dudari úti keresztet pedig traktorral kidöntötték. 

A keresztek gondozásáról, állítójáról ma sem feledkeznek meg. Sokszor tájékozódásra, dűlőrészek szabatosabb megnevezésére is szolgálnak.

Szokások:

Egyházi évhez kötődő szokások:

A falu lakosságának két színtérhez kötődött a hitélete: a templomhoz és az otthonhoz. A vallásgyakorlás legfontosabb színtere a templom volt és maradt ma is a hívek számára.

A templomhoz kötött vallásgyakorlatoknak legfontosabb rendszeres alkalmai voltak a vasárnapi szentmisék, valamint az ünnepi misék. Ezen kívül a szentek névünnepéhez kötődően és a fogadott ünnepekkor ugyancsak voltak templomi alkalmak, amelyekre elment a hívek nagy része.
 

Elsőáldozás a templomban az 1960-as években

Advent (Úrjövet, szent idő):

Az egyházi esztendő kezdete advent, amelynek négy hete a karácsony ünnepének várásával és a rá való készülődéssel telt el. Az 1940-es évekig hajnali mise, rorate hetente kétszer volt, kedden és pénteken hat órakor. Hajnali misékre sokan elmentek, nők, férfiak, sőt többen a gyermekeket is elvitték. 
Borbála (december 4.)

Az adventi időszak jeles napjainak szokásairól (lucázás, betlehemezés) az életkori kapcsolatok fejezetben szólunk. A tizennégy segítőszent egyikének, Borbálának a tisztelete az 1950-es évek végétől vált szokássá Koroncz László ösztönzésére. Borbála, mint a bányászok védőszentjének tiszteletére december 4-én este tartottak misét, amelyen a bányászokért imádkoztak. Ilyenkor a dudari bányában dolgozó férfiak jelentek meg nagy számban, ők látták el a ministránsi teendőket is. Szokás volt ezen kívül Borbálához a jó halál kegyelméért (könnyű halál) is fohászkodni. A vigília ünnepe az éjféli misével zárult, amelyen minden katolikus család részt vett. Előtte megvacsoráztak: gyümölcslevest, mákos vagy diós tésztát ettek (hiszen még böjti idő volt). A templomból hazaérve kocsonyát vagy töltött káposztát fogyasztottak.

 

Adventi ünnepség a Német Klub rendezésében

Szilveszter(december 31.) és Újév (január 1.) napját családi és közösségi ünnepként tartották meg. Szilveszter délutánján litániát tartottak hálaadásul a vett jótéteményekért, Újév délelőttjén pedig ünnepi misét tartottak a faluban.

Vízkereszt (január 6.) napján volt egyházi szertartás keretében a víz-, kréta- és tömjénszentelés. A templomban megszentelt vízből mindenki vitt haza, amelyből feltöltötték a szenteltvíztartókat. Az 1950-es évek végéig szokásban volt a Vízkereszt napján történő házszentelés, amikor ajtókra írták a három király nevének kezdőbetűit is. Ilyenkor a lelkipásztor valamennyi hívének otthonába eljutott.

A karácsonyi ünnepkör záró napja Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe (február 2.), Jézus Krisztus templomban való bemutatásának emléknapja. A templomban gyertyát szentelnek ma is (a gyertya az Úr jelképe). Régi szokás volt, hogy a gyertyaszentelő szertartást a templomban körmenet zárta be, melyen a gyerekek, s a községi és egyháztanácsi elöljáróság vett részt égő gyertyákkal. A hívek e napon gyertyát szenteltettek maguknak, amelyet a szentképek vagy a sublóton lévő tárgyak közé állítottak. Amikor a családban beteg volt, szentelt gyertyát gyújtottak meg.

Szent Balázsnak, a torokbajban szenvedők közbenjárójának napján (február 3.) a templomban adott „torokáldásra” (Balázs-áldás) az anyák kicsiny gyermekeiket is elhozták. Ilyenkor két keresztbetett és meggyújtott viaszgyertyát illesztettek a hívek ajka alá, mialatt a pap elmondta az áldás szövegét. A vasárnapi nagymise után volt a balázsolás, amikor férfiak és legények teljes számban felvonultak.

Január 6-val megkezdődött a farsang, amely a lakodalmak időszaka, a bálok ideje volt. Nagyesztergáron csak a farsang farka, a három utolsó napja volt igazi jeles ünnep. Három napig tartott a farsangi, vagy húshagyói bál, de kedd éjfélkor a bálnak helyet adó kocsmát szigorúan bezárták.

Hamvazószerdán az előző esztendei virágnapi barka elégetésével nyert hamuval hamvazkodtak, s ezzel kezdetét vette a nagyböjt, amelynek hat hetében minden pénteken böjtös, hús nélküli ételféleségeket ettek. Szokás volt ilyenkor a misepénzt 6 misére egyszerre adni, ahogy helyben nevezték „Sechs Nothmessen”, ami nem más, mint – német hagyomány szerint – Krisztus szenvedésének tiszteletére mondandó hat mise. A hat stáció eszerint: 1. Jézus elfogatása, 2. elítélése, 3. meggyaláztatása, 4. fájdalmai és halála, 5. eltemetése vagy sírba tétele, 6. feltámadása és mennybemenetele.

A nagyböjt legjelesebb vasárnapja virágvasárnap, Krisztus dicsőséges jeruzsálemi bevonulására emlékezve a barkaszentelés napja. Az előző nap leszedett barkákat a pap megáldotta, amelyből egyet a hozzátartozók sírjára, egyet az eresz alá tettek, hogy védelmezze a házat a villámcsapástól. Mindig megőrizték a következő virágvasárnapig, amikor is elégették.

A Nagyhét három végnapjának szokásai is jobbára az egyházi szertatásokhoz kötődtek. Nagycsütörtökön elhallgattak a harangok, helyette kereplőt hajtottak a ministráns gyerekek egészen a feltámadásig, jelezvén az idő múlását.

Nagypéntek szigorú böjti nap volt, legfeljebb gyümölcs- vagy bablevest és mákos vagy diós tésztát ettek ilyenkor. Délután a Rózsafűzér Társulat tagjai elkészítették Jézus sírját, a Szentsírt, amelyet egészen a feltámadásig imádkozva, folyamatosan őriztek és csak a feltámadási körmenet alatt szedtek szét.

Nagyszombaton délután kezdődött az ünnepi szertartás a tűz és a víz megszentelésével. A feltámadási körmenetre este hat óra körül került sor. Az ünnepélyes menetet három fiú – szélen egy-egy zászlóval, középen a kereszttel – vezette fel. Utánuk négyes sorban az elemi iskolás fiúk majd a lányok, mögöttük az ismétlő iskolás fiúk, lányok vonultak. Őket követték ugyancsak négyes sorban a legények, férfiak és az elöljárók tagjai. Majd egy-egy templomi- és a tűzoltó-zászló felvezetésével következtek a tűzoltók, akik időnként vezényszavak kurjantásával tették ünnepélyesebbé a menetet. Őket követte a zenekar, majd a szertartó (miniszter) következett. A hosszú, elnyúló keresztet formáló menet középpontjában 11 fehérbe öltözött lány ment az oltáriszentség jelképeivel, mellettük virágcsokros fiúk, előttük és mögöttük kettes sorban fehérbe öltözött lányok kísérték őket. Mögöttük egy-egy templomizászló kíséretében 4 pár miniszter, a feltámadt Krisztus szobrával, majd a mennyezet alatt a pap, aki az oltáriszentséget vitte. Őket két-két férfi kísérte lámpással a kezében. A menetet az asszonyok és lányok csoportja zárta, négyes sorokban. A körmenet – amelyben a falu egész lakossága részt vett – a legnagyobb ünnepélyességgel és rendben végigjárta a falu főutcáját, s amerre elhaladtak, égő gyertyákat helyeztek az ablakokba. 1956 után a rendőrség a forgalom akadályoztatására hivatkozva megtiltotta az utcai körmenetet, így azóta csak a templomot kerülik meg.

Húsvétvasárnap mise keretében került sor az ételszentelésre. A húsvéti kosárba kalácsot, kenyeret, sonkát, tormát, sót és bort tettek, amit megszenteltettek. Valamennyi étel jelkép volt, a bárányra, azaz Krisztusra utalt (sonka, kalács), és egyben gonoszűzést is szolgált (só, torma). A család minden tagja evett belőle, morzsáit, mivel szentelmény volt, a tűzbe vetették.

Húsvét hétfő már a profán ünneplés napja volt. Ekkor keresték fel egymást a rokonok, barátok. Az asszonyok átmentek a szomszéd községben lakó ismerőseikhez, rokonaikhoz, ilyenkor a templomba is betértek. Az utat imádkozva tették meg. Ezt a látogatást „Emmausba menés”, „Emmausgehen”-nek hívták. Ez volt a locsolás napja, de csak kölnivízzel öntötték meg a leányokat. A fiúgyermekek néhány fillért és piros tojást kaptak, míg a legényeket itallal és piros tojással is egyaránt megkínálták.

Szent Márk napján (április 25.) búzaszentelőkor a falu utolsó háza melletti búzaföldhöz vonultak ki. A menet élén ment a pap az oltáriszentséggel, szenteltvízzel és tömjénnel, föléje négy férfi tartotta a baldahint. Ilyenkor az egész határért imádkoztak, s a búzaföld megáldásával az egész határt megáldotta. A szentelt búzából mindig vittek haza egy keveset, imakönyvben őrizték, beteg állatoknak adtak belőle.

Május Szűz Mária hónapja, a Mária-litániák ideje. Minden vasárnap mise után szentségkivétel mellett imádkoztak közösen és hangosan. Zárásként a ciboriummal háromszori „Heilig” vagy „Szent vagy uram” éneklés után áldás adatott a pap. A második világháborút követően szombat délutánonként tartották meg. Ezek az alkalmak kiemelten a fiataloké voltak, ők találkoztak ezeken a templomi alkalmakon.

Áldozócsütörtök (Húsvét után negyven nap) előtti három nap Szent Kereszt feltalálásának ünnepe, Keresztjáró napok voltak. Erre az alkalomra a faluvégi kereszteket virágokkal feldíszítették, majd a pap vezetésével kivonultak eléjük a hívek énekelve, imádkozva.

 

Úrnapi körmenet a paplak előtt az 1950-es években

A kereszteknél a lelkipásztor a négy égtáj felé fordulva megáldotta a földeket. Ilyenkor a termésért, annak megmaradásáért, bőségért könyörögtek. 
Pünkösd, Szentlélek eljövetelének ünnepét misével szentelték meg. Vasárnap délután a rokonokat látogatták meg, pünkösd hétfő az ifjúság bálozásának napja volt.

Pünkösd után két héttel Úrnapján, az oltáriszentség ünnepén a falu központjában zöld gallyakból és virágokból két sátrat készítettek. A sátorba kicsi oltárt állítottak úgy, hogy egy kisméretű asztalt fehér terítővel letakartak, rá egy szentképet, egy feszületet, két gyertyatartót gyertyával, esetleg két szobrot, valamint virággal teli virágvázákat helyeztek el. Az úrnapi sátor készítését mindig egy-egy család vállalta el, ami megtiszteltetésnek számított. A hívek körmenetben (azonos a feltámadási körmenet rendjével) a sátrakhoz vonultak, ahol a szenteltvíz hintése és tömjénezés után a pap az oltáriszentséggel a négy égtáj felé fordulva áldást osztott. A hívek minden sátornál imádkoztak és énekeltek. Az 1960-as évektől csak a templomkertben készítettek sátrat, de a körmenetet ott is megtartották.

A nyári időszakban Péter-Pálkor (június 29.) az aratás megkezdésekor és Szent István napján (augusztus 20.), az aratás befejezésekor tartottak ünnepi szentmisét. Ekkor adtak hálát a búzatermésért, az új kenyérért, amit bállal is megünnepeltek.
 

Úrnapi sátor

Augusztus 19-én tartják Nagyesztergáron a Szentségimádás napját, amely ünnepnek számít. Ilyenkor reggel nagymisét tartanak szentségkivétellel, majd házak szerint beosztva 10–12 hívő őrzi az oltáriszentséget imával. Szentségimádásra gyakran a szomszédos falvakban lakó rokonok, barátok is átlátogatnak. Este ünnepélyes imaóra és elmélkedés keretében helyezik vissza az oltáriszentséget.

A szeptemberi Mária-ünnepek Kisboldogasszony (szeptember 8.)Szűz Mária születésének emléknapja és Mária nevenapja (szeptember 12.) a búcsújárás, a hitbéli bűnbánatnak, vezeklésnek az időszaka volt a falu életében.

Az egyházi év a halottakról való megemlékezéssel zárult. Mindenszentekkor, az üdvözült lelkek ünnepén a templomban a Mindenszentek litánia hangzott el. A családok ilyenkor a temetőt hozták rendbe és elhunyt hozzátartozóik sírján gyertyát gyújtottak. Halottak napján ma is megemlékeznek az elhunytakról, ezt szolgálják a sírokon meggyújtott gyertyák.

Az egyházi év ünnepei mellett már a 18. század végén kialakult a falu fogadott ünnepeinek rendje, melyet egy-egy súlyos természeti csapás, járványos betegség eltávoztatása után engesztelésül vállalt. A nagyesztergáriak a szomszédos német falvakhoz hasonlóan, az egyházi év során több ünnepet is tartottak, elsőként január 20-án Szent Fábián és Szent Sebestyén napját. Tiszteletük a pestisjárványok idején vált hagyománnyá. Ilyenkor nagyobb munkát nem végeztek és családonként egy Rózsfüzér-tizedet mondtak el közösen.

A tűzesetekben hathatós pártfogóként tisztelték az osztrák földön vértanúhalált szenvedett Szent Flóriánt, akit május 4-én ünnepeltek.

A falu fogadott ünnepe volt július 13.,Antiochiai Szent Margit napja, akit a szülőasszonyok védelmezőjeként tiszteltek és feszülettel, pálmaággal, koronával ábrázoltak. Bár tiszteletének fénykora hazánkban az Árpád-korra tehető és kultusza a barokk időkben inkább elenyészni látszott, a hazánkba érkező felvidéki és sziléziai telepesek újra meghonosították tiszteletét.

A falu németsége október 20-án Szent Vendel, a pásztorok és nyájaik védőszentjének napját is megülte. Elterjesztését nagymértékben szorgalmazta Padányi Bíró Márton veszprémi püspök (1696–1763). Nem véletlen, hogy a Dunántúlon emelték a legtöbb Szent Vendel-kápolnát és szobrot. Jellemző, hogy a dunántúli szobrok legtöbbször Rajna-vidéki parasztöltözetben ábrázolják a szentet. Ezeken a napokon munkát nem végeztek, hanem misét és litániát hallgattak. Vendel napján ünnepe volt a jószágnak is: nem fogták be, nem dolgoztatták.

Végül fogadott ünnep volt október 24-e, amelyet az 1870-es nagy tűzvész után fogadott és tartott meg a falu.

Polgári ünnepek:

A közösség vallásos életének az egyházi év ünnepeihez, jeles napjaihoz kötődő alkalmai mellett megvoltak a hétköznapok vallásos hagyományai, amelyek napról-napra visszatérő szokásaival biztos értékrendet adott életüknek. A magánáhitat legáltalánosabb megnyilvánulása a napi imádság volt. Imádkozni kisgyerekkorban tanult meg a gyermek édesanyjától vagy nagyanyjától.

Minden napszaknak megvolt az imádsága. Reggel a gyerekekkel a következő fohászt mondták el:

„In Gottes Jesu Namen heut aufstehe ich,

Gegen Gott gehe ich,

Gegen Gott tritt ich,

Meinen himmlischen Vater bitt ich,

Er soll mir, schichen drei Engeln:

Der erste, der mich weist,

Der zweite, der mich speist,

Der dritte der meine arme Seel von Lieb abscheidet. Amen.”

Munkába való induláskor Isten oltalmába ajánlották az otthon maradókat, azok őket viszont. Munka előtt külön fohászkodtak erőt, áldást kérve.

Délben, harangszókor az Úrangyalát imádkozták. Este pedig harangszókor újra elmondták az Úrangyalát, valamint egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet a megholtakért. A gyermekek esti imádsága, amit édesanyjukkal együtt mondtak, a következő:

„In Gottes Jesu Namen gehe ich schlafen,

Unsere Liebe Frau soll mich nicht verlassen.

Sie soll mir schicken sechs Engel verlassen:

Zwei zu Haupte, zwei zu Füβen, zwei zu Seiten,

Daβ wir auf Rent Nach gesegnet sein.

Heilig, wieder heliger Kelch, Himmelsbrot,

Behüt mich Gott vom gahen Tod. Amen.”

Egyébként minden harangszó alkalmával, így reggel is, az úrangyalát imádkozták. A gyerekeket már egészen kicsiny korukban hozzászoktatták, hogy harangszóra összetegyék a kezüket, ha az imádságot még nem is tudják mondani.

Étkezéskor az általánosan ismert asztali áldást mondták.

A nehéz munkával megszerzett kenyeret nagy tisztelet övezte. Kenyérsütéskor egyet kereszttel megjelöltek, ez volt az Őr (Hüter), amelyet utoljára ettek meg, addig is vigyázott arra, hogy a többiek túl hamar el ne fogyjanak. A kenyérszegést lehetőleg a családapa vagy családanya végezte, de előtte három keresztet (a Szentháromságot szimbolizálva) rajzoltak rá a késsel.

Szokás volt nagyböjtben családi közös ájtatosságot tartani, melynek vezetője a családanya vagy nagyanya volt. Ilyenkor hetenként háromszor (sok családban minden nap) térden mondtak el egy-egy litániát vagy rózsafűzért sok könyörgéssel egybekapcsolva.

Régebben vasárnaponként közös felolvasások is voltak különféle legendás Krisztus-életrajzokból (Leben und Leiden Christi, das Groβe Leiden Christi), amelyek még ma is sok családnál megtalálhatók. A szentírás képes kiadásai mellett sokféle imakönyv is megtalálható, különösen közkedvelt volt a „Der gröβere Himmelschlüssel” magyarországi kiadása.

Az imádságokat maguk által leírva is megtanulták és terjesztették. Különösen a búcsújáró helyeken hallottak új imádságokat, amelyeket leírva továbbadtak. Ez a gyakorlat ma is élő.

Nyelvjárás

         A nagyesztergári német lakosság a környező településekről, Zircről, Bakonyoszlopról, Olaszfaluból telepedett meg és ezekkel a falvakkal házasodtak, így a sziléziai alapnépesség az osztrák örökös tartományokból és a német-római birodalom délnémet területeiről érkezettekkel keveredett. A nyelvtörténészek véleménye az, hogy a Zirc környéki németség körében az ui- kettőshangzót használó keleti dunai bajor nyelvjárás vált uralkodóvá.

Nagyesztergáron a 20. század közepéig megtartották nyelvjárásukat. Ebben a viszonylag elzárt településen, ahol az 1860-as évek végétől a falu cisztercita lelkészei és a falu tanítói, de a falu magyar földesurai is tudatosan próbálták elmagyarosítani a lakosságot (először a templomi prédikácók nyelvének megváltoztatásával, majd az oktatás nyelve lett teljesen magyar), a családok belső életében, nyelvhasználatába egészen a 20. század közepéig mégse tudtak beavatkozni.

A nyelvhasználatlassú egységesülése (vagyis az asszimiláció, a magyarosodás folyamata) és az anyanyelvhez való ragaszkodás, ezzel a „másság” öntudatos kinyilvánítása pontosan kifejezi azt, ami a kultúrák egymás mellett élésére, és a társadalmi környezet elvárásaihoz való alkalmazkodásra folyamatosan jellemző volt. Ha az 1990-es években az idős generáció tagjai azt állították, hogy gyermek- és ifjú korukban ismertek olyan falubelieket, akik csak anyanyelvükön (németül) beszéltek, elképzelhetetlen, hogy egy évszázaddal korábban minden német tudott volna magyarul. A személyes érdek a feudalizmus évtizedeiben is, később is a magyar nyelv valamilyen szintű elsajátítására sarkallt – de nem az anyanyelv feladására. Magyar volt a közigazgatás nyelve, így a német elöljárók nem láthatták volna el megfelelően hivatalukat magyar nyelvtudás nélkül. Aki pedig sikeres akart lenni a településen túl nyúló kapcsolatokban (például vásárokra járt, az uradalmak munkakínálatait használta ki), szintén csak magyarul boldogult. Az ilyen késztetések természetesen nem azonos módon érintettek mindenkit: a múlt században is, a 20. században is sokan voltak olyanok – bár csökkenő számban, s utóbb főleg nők között –, akik alig-alig szembesültek vele, hogy a magyar nyelv ismerete esetleg jó szolgálatot tenne az etnikai közegen kívüli érintkezésben. Annak is lételeme volt azonban az anyanyelv, aki ilyen értelmű „érdek” vonzásába került: etnikus közösséghez tartozását nem adta, nem adhatta fel.

A nyelvi elmagyarosodás és az etnikus kultúra lassú feladása annak a kisközösségeket felmorzsoló, a külső hatásoktól sokszorosan meghatározott változásnak a következménye, amely éppen a hagyományokból való kilépést, a társadalmi különbségek felszámolását és a kulturális kiegyenlítődést tűzte ki célul.

Étkezési szokások

Heti étrend:

A köznapoknak többé-kevésbé meghatározott étrendje volt:

Hétfőn ebédre bablevest főztek krumplis gombóccal, amit körtéből, szilvából vagy almából készült aszalékmártással vagy tojásos mártással (híg rántás felengedve négy-öt tojással, tejföllel egy kis ecettel) öntöttek le. A krumplis gombóc nyersen lereszelt krumpliból, lisztből készült sóval ízesítve, melynek a tócsinál keményebb tésztáját üstben főzték ki.

Kedden kelt tészta (legtöbbször mákosbukta) vagy pogácsa volt aszaléklevessel, vagy négy-öt tepsi tócsi („bere”) tejfölös krumplilevessel. Mindig kedden volt a kenyérsütés. Általában hét kenyérnek való tésztát (fele rozs, fele búza) dagasztottak. Mikor a kenyér félig kisült, akkor sütötték meg az ebédre szánt kelt tésztát.

Szerdán zöldségleves (karalábé, borsó) volt kifőtt tésztával, amit túróval, darával vagy káposztával ízesítettek.

Csütörtökön csibét vágtak, amelyből legtöbbször aprólék leves (borsóval, krumplival) és paprikás csirke készült nokedlivel.

Pénteken tejfölös bablevest főztek krumplis pogácsával vagy káposztás „kattanccsal”, amely kelt tésztából készült dinsztelt káposzta hozzáadásával.

Szombaton „sterc” volt aludtejjel vagy krumplis „smargni”, amit főtt-áttört krumpliból és lisztből készítettek és bő olajon kisütöttek. A „sterc” szárazon forróra hevített lisztből készült, amit forró vízzel leforráztak, s mikor keményre megdagadt, forró zsírral vagy olajjal leöntötték, hogy porhanyóvá váljon.

Vasárnap tyúkhúsleves volt, amibe belefőzték az egész tyúkot, majd megsütötték és paradicsom vagy zsömlemártással tálalták. Tésztaként mákos vagy diós kalácsot sütöttek.

Ünnepi étkezések:

Családi alkalmakhoz, ünnepek előkészítéséhez is segítséget hívtak. A társasmunkák körébe tartoztak a kultusszal összefüggő tevékenységek, a keresztelői főzés, a lakodalmi előkészületek és a temetés körüli teendők.

A szülők mindenütt megvendégelték a keresztelőn jelenlevőket. Ez lehetett szerény kínálás (bor, pálinka, sütemény), máshol egyszerűbb meleg ételt készítettek, de sor kerülhetett többfogásos lakomára is (paszita). A meghívott vendégek között a rokonság dominált, a keresztszülők rokonságát, valamint a szülők testvéreit s a nagyszülőket feltétlenül meghívták.

A lakodalmi és keresztelői főzés is olyan munkaalkalom, amelyre a család segítséget hívott. Ehhez csoportok alakultak a családtagokból, a rokonokból, szomszédokból – leendő vendégekből, akik vagy maguk jöttek, mivel hasonló szolgálatot igénybe vettek már a háziaktól, vagy illett meghívni őket.

A lakodalmi konyha a lányos háznál volt s általában nem fért be a konyhába, hanem a szabadban volt, az udvaron.

A lakodalmat megelőző héten vágták le az állatokat, marhát vagy borjút, sertést, a baromfit gyakran a vendégek hordták össze. Az ételfőzés az utolsó napra maradt, hogy el ne romoljon. A kalácsok és egyéb sütemények sütéséhez korábban hozzákezdtek.

A falunak mindig volt egy „szakácsnője” (Krehn Józsefné, Sallerné), aki a legtapasztaltabb és legügyesebb volt a gazdaasszonyok között. A munkát félig ünnepélyes hangulatban végezték, a lakodalmas család az átlagosnál finomabb ételekkel látta el a dolgozókat, akik munka közben iszogattak, énekeltek.

Közösen készítették el a lakodalom helyszínét is. Ez és az italok előkészítése a férfiak dolga volt. Kiürítették a házat, a bútorok nagy részét kirakták, s U alakban asztalokat raktak be székekkel, padokkal, vagy sátort építettek az udvaron, amit hasonlóképpen rendeztek be.

Szokás volt a temetés után halotti tort rendezni a sírásók és a közeli rokonok számára. Előkészítésében a közeli rokonok és a szomszédok segítettek. Ma már temetési vállalkozó végzi a temetést és a közös imádkozás is a temetőben történik.

Közösen végzett munkák:

Gyakran együtt végezték a káposztaeltevést. Egyesek gyalulták, mások sózták, fűszerezték, a házigazda megtaposta a hordóban a savanyításra szánt káposztát. Szívesen segítettek egymásnak a lekvárfőzésben, felváltva kavarták, merték az üstben rotyogó szilvalekvárt.

Ugyancsak télen, de karácsony előtt végezték a diótörést, ősszel pedig a mandulatisztítást. Utóbbit eladásra készítették elő. Az előzőekhez hasonlóan szomszédokat, komaasszonyokat hívtak meg.

Disznóvágás:

Ilyen igazi téli tevékenység volt a háztartások egész évi hús- és zsírszükségletének biztosítására a disznóölés. Egy 150 kilós disznó feldolgozásához általában öt-hat ember szükséges. Három-négy embert a családból, a többit a rokonságból, ismeretségi körből hívtak segítségül. Böllérnek falubelieket: Áment János kisbírót, vagy Hanich Antal kisbirtokost kérték meg, akik jól értettek az állat felbontásához. (A böllérek november elejétől a tél végéig naponta két

Látnivalók

Természeti környezet:

Nagyesztergár határa és környéke jellegzetes tája az Öreg-Bakonynak. Erdőborította magas hegyhátai, festői völgyei, virágos tisztásai hazánk egyik legszebb vidékékévé varázsolják. Változatos arculatú táj, mert domborzata a függőlegesen tagolt árkos-sasbérces szerkezettől a fennsíkokig, az ezeket tagoló hegyközi medencéig és eróziós szurdokvölgyekig minden megtalálható.
 

Az Ördög-árok festői szépségű szakasza

A tájegységet, melyhez Nagyesztergár is tartozik jogosan emlegetik Magas Bakony néven is. Igaz, hogy a középhegység legmagasabb csúcsai, a Kőris-hely (709 m), a Kék-hegy (661 m), a Som-hegy (649m) a településtől keletre emelkednek, de a Bakonyban található lakott helyek tengerszint feletti magasságát figyelembe véve Nagyesztergár – Tést követően – a megye második legmagasabban fekvő települése, 425 m magasan fekszik. Nagyesztergárról érdemes nagy kirándulásokat tenni a Bakonyba, a festői szépségű hegyek közé. A település környékének egyik különlegessége az aktív víznyelő barlangok sokasága, amelyek Nagyesztergár és Dudar határában az Ördög-árok sziklás oldalfalában bújnak meg és számuk több százra tehető.

Az esztergári határban ered és a Cuha patakba ömlik a Hajmás-ere nevű csermely és a Fekete víz, vagy Fekete-folyó,és a veimpusztai útnál a Gaja patak, amely a 19. században még malmot is hajtott.

A kék túra útvonala Nagyesztergáron keresztül vezet, érdemes egy-egy szakaszát végigjárni.

Ányos Pál szülőháza 
        Nagyesztergár nagy szülötte Ányos Pál (1756–1784)a felvilágosodáskorának egyik kiemelkedő egyénisége. A híres költő a ma is meglévő Hosszú-háznak nevezett kúriában született 1756 decemberében. Falán fehér márványból készült emléktábla látható, felirattal:

„Bakony erdejének szállottam keblében

Hol kedvemet érzem tellyes mértékben.”

Ebben a házban született 1756. december 28-án

                ÁNYOS PÁL

Költő, a felvilágosodás korának egyik kiemelkedő egyénisége.

Ányos Pál szülőháza

Római katolikus templom 
        Műemlék az 1796 és 1798 között épített római katolikus templom. Tervezője az Esterházyak híres építésze, Fellner Jakab volt. A homlokzat előtti órapárkányos torony hegyes sisakban végződik. Belső tere egyhajós, félköríves szentéllyel. A templom oltárának Madonna-képe a 18. századból való. A templom falán emléktáblát helyeztek el a világháborúban elhunyt áldozatok tiszteletére.

A nagyesztergári római katolikus templom

1770. július 15- től Hoffer Ferdinánd Minerita atya kezdi meg az esztergári lelkészséget Ányos Ferenc földbirtokos házában, ahol a család Nepomuki Szent János tiszteletére kápolnát rendezett be. 1770-től saját anyakönyvi nyilvántartása lett Kardosréttel együtt. 1996. augusztus 18.-án a templom 200 éves évfordulójára Rokonai Simon Atya tiszteletére emléktáblát helyeztek el.

Purgly-kastély

Purgly-kastély

Itt kapott helyet a település Helytörténeti Múzeuma, amely a falu múltját, szoásait, tárgyi emlékeit mutatja be.

Helyi Nemeztiségi Múzueum 
        A nagyesztergári helyi Nemzetiségi Múzeum 2000-ben nyitotta meg kapuit, amelynek gazdag gyűjteménye a Purgly-kastély épületében tekinthető meg.

A faluban július végén rendezik a falunapot, a búcsút pedig minden év májusában tarják.

A nagyesztergári Helyi Nemzetiségi Múzeum belső terei


 

Források

Az összeállítást készítette:

Hofferné Hanich Erikaa Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke

Márkusné Vörös Hajnalka levéltáros Veszprém Megyei Levéltár

Irodalom
 

Békefi Remig (szerk): Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállásának ünnepén közrebocsát a hazai ciszterci rend. Zirc, 1896. 414.

Bél Mátyás: Veszprém vármegye leírása. Veszprém, 1989. A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 6. Esztergár leírása: 65, 117.

Felthofferné Németh Ilona: Nagyesztergár története. Nagyesztergár, Kézirat 20 old. Laczkó Dezső Múzeum Adattára

Irányi László: Nagyesztergár a XVIII. században. Nagyesztergár: Német Kisebbségi Önkormányzat. 2000. 70 p. (magyar és német nyelven)

Irányi László: Nagyesztergár a XIX. században. Nagyesztergár: Német Kisebbségi Önkormányzat. 2001. 100 p. (magyar és német nyelven)

Irányi László: Nagyesztergár a XX. században. Nagyesztergár: Német Kisebbségi Önkormányzat. 2002. 168 p. (magyar és német nyelven)

Irányi László – Márkusné Vörös Hajnalka: Nagyesztergár a XVIII. századig. Nagyesztergár: Német Kisebbségi Önkormányzat. 2003. 89 p. (magyar és német nyelven)

Márkusné Vörös Hajnalka: Nagyesztergár társadalom-néprajza. Nagyesztergár: Német Kisebbségi Önkormányzat. 2005. 310 p. (magyar és német nyelven)

Wunderlieder von Grossestergaj. A német szöveget átírta: Jakab Réka.Nagyesztergár: Német Kisebbségi Önkormányzat. 2006. (magyar és német nyelven)

Kruppáné Balogh Angéla: A nagyesztergári általános iskola története alapítástól napjainkig. Nagyesztergár, 1982. 18 old. Veszprém Megyei Levéltár, Kéziratos dolgozatok gyűjteménye

Lichtneckert András: Veszprém megye községeinek urbáriumai, úrbéri és telepítési szerződései. 1690–1836. Veszprém, 2009.A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 21. Nagyesztergárra vonatkozó források: 18–20, 82–84.

Lichtneckert András: Veszprém vármegye községeinek feleletei az úrbéri kilenc kérdőpontra 1768–1782. Veszprém, 2007. A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 19. Nagyesztergárra vonatkozó források: 122–123.

Ny. Nagy István: Pesty Frigyes kéziratos helynévtára. Történelmi Veszprém megye. Pápa, 2000. Nagyesztergárra vonatkozó adatok: 144.

Takáts Endre: Veszprém vármegye összeírásai 1696, 1715, 1720.Veszprém, 2002. A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 17. Nagyesztergárra vonatkozó adatok: 276.

Levéltári források

Névszerinti összeírást készített Esztergár lakosságáról (Zirci lakosokkal együtt) családonként Padányi Bíró Márton püspök 1745-ben, amely a Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltárban (rövidítve: VÉL) kutatható Conscriptiones animarum (VÉL A-14.) 2. kötet 41–53 oldal.

Egyházlátogatást (visitatio canonica) 1845-ben vézett a faluban Zichy Domonkos püspök 1845-ben aely a VÉL-ben található 27. kötet 200–207.

Az Ányos család iratai a Magyar Országos Levéltárban (későbbiekben MOL) kutathatók. (MOL P 6). Az Ányos család iratai között találhatók tanuvallomások Esztergár birtokosairól (1738, 1784–1786,); határbejárások jegyzőkönyvei (1748–1800); sz Ányosok birtokviszonayinak leírása (1746); az Ányos család birtokosztályai (1782, 1785,);

Nagyesztergár 1773. évi úrbéri szerződése a Veszprém Megyei Levéltárban (rövidítve VeML) az urbáriumokállagban (IV. 1.g.) találhatók. Valamint az urbéri különféle irományokban (VeML IV. 1g/bb) 64/1811. szám alatt Nagyesuztergár úrbéri tabellájának kihírdetése.

A zirci cisztercita rend levéltárában (VEML XII. 2) a rendtagok hagyatékai között találhatunk adatokat a Nagyesztergáron lelkészkedő ciszter szerzetesekről: Lux MenyhértHauschild Kristóf és Thienel JoachimVillax Ferdinánd (1811. X. – 1812. VIII.), Mászárik Sándor(1816-1818, 1827-1828), Hochenecker Benedek (1818, 1829), Kropf Boldizsár (1819), Mangin Károly (1820, 1824-1825, 1833), Horváth Dániel (1821), Szegh Pál (1822-1823, 1826, 1832), Franck Ádám (1824, 1831), Horváth Simon (1833-1835), Szüts József (1837), Pákozdy Román (1838, 1862-1863), Kaszt Konstantin (1839), Rudits Dénes(1840), Liebhardt Lukács (1841), Ihász György (1842-1843), Májer Móricz (1844), Farkas Gergely (1845), Schmidt Ferdinánd (1846-1848), Szalay Alfréd (1849), Vagovits Bertalan (1850-1851), a heiligenkreutzi Stupka Ferdinánd (1852-1853), Schill Ignác (1853-1854), Minikus Vincze(1856) és Smodiss János (1857-1862), Hauschild Kristóf és Thienel Joachim. A Zirci Apátság Régi Gazdasági Levéltárában (VeML. XI.601) nagyesztergári lakosok hagyatéki leltárai, házassági szerződései találhatól a 19. századból. A nagy építkezéseken résztvevő iparosokról adatk a zirci cisztercita rend számvevőségének irataiban (VEML XII. 2/f) vannak adatok, többek között a vállalkozókkal kötött szerződések 1860–1947.

A Veszprémi Törvényszék úrbéri törvényszéki irataiban (VeML VII. 1.b.) található Nagyesztergár úrbéri tagosításának és elkülönítésének iratai (1840–1844). A perdokumentumok mellékletei között található: a helység urbáriuma (1787), a település felmérési birtokkönyve és földkönyve (1837, 1841, 1862), bemondási tábla (1855), a maradékföld egyéni kimutatása (1866–67), az irtások egyéni kimutatása (1862), tagosítás előtti legelő- és erdőbecsű (1865–1866), a település felmérési és elkülönítési birtokkönyvei (1867).

A birtokrendezési és kiosztási térkép mérete miatt a térképgyűjteménybe került (VeML XV. 11.): T-606, (1880), T-420 (1891).

        A település kataszteri felmérésinek (1858, 1923, 1942) szöveges anyaga (Parzellen Protocoll) az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal Veszprém megyei anyagában (VeML VI. 103.b.), a hozzátartozó térképek a Magyar Országos Levéltár (MOL S.78–79.) és a Veszprém Megyei Levéltár térképgyűjteményében (VeML XV. 11.b.) elérhetők: K-203 (1929), K-209 (1929).

Nagyesztergár polgári kori történetének dokumentumai csak töredékesen kerültek a Veszprém Megyei Levéltárba (VeML V. 425.b). A községi iratok között található Nagyesztergár képviselőtestületi jegyzőkönyve (1898–1949), a község háztartási és adóügyi iratai közül a számadási főkönyv (1927), a testnevelési-, tűzoltó- és szegényalap pénztári naplója és számadása (1927), a község vagyonleltára (1938–1947) illetmény- föld- és ebadó főkönyvek (1941–1948); néhány kimutatás és névsor: többek között a mezőőri kihágások iktatókönyve (1927–1939), tűzoltók és választók névjegyzéke. Itt őrizték meg a német lakosság kitelepítésének néhány dokumentumát, egy jelentést a nemzetiségi helyzetképről, az 1945-ben kitelepített lakosok névsorát és az 1947-ben áttelepítésre kötelezettek vagyonáról készült leltárakat.

        Zirci járás főszolgabírójának iratai (VEML IV. 441.). Iparhatósági nyilvántartásokban találunk adatokat anagyesztergári iparosokról (1911–1944), telepengedélyekről (1912–1938).

Az erdőbirtokosságok működésének dokumentumai ugyancsak a Veszprém Megyei Levéltárban kutathatók. Esztergár község urbéres erdejének üzemterve a Veszprém megye erdészeti üzemterveinek levéltári gyűjteményében (VeML XXI. 103. /198/a). A Nagyesztergári Volt Úrbéres és Kőhegyi Erdőbirtokosság iratai 1960–1963-ig (VeML IX. 368), a Nagyesztergári Legeltetési Társulat iratai (VeML IX. 265) 1946–1947-ig kerültek levéltárba.

Nagyesztergár telekkönyvi iratai a Veszprém Megyei Levéltárban A Zirci Járásbíróság telekkönyvi irataiban (VeML VII. 2. b) találhatók. A telekkönyvi iratok vezetése (az 1868:54. tc. 19. §-a szerint) a törvényszékek hatáskörébe tartoztak, s a kezelést a telekkönyvi hivatal végezte. E jogszabályi rendelkezések jelentettek kiindulópontot az 1855-ben keletkezett és 1967-ig működő, s a magyar igazságszolgáltatásra épülő telekkönyvezésnek. Így alakult ki a telekkönyv és lett az ingatlanok tulajdonjogának és az ehhez kapcsolódó egyes jogok (például jelzálog, haszonélvezet stb.) tárháza. Magyar- és Németbarnag telekkönyvi iratainak vezetése a Balatonfüredi Járásbíróság hatáskörébe tartozott. Itt vezették a telekkönyvi alapiratokat, melyekben adás-vételi szerződések, hagyatéki határozatok, jelzálog kivetések, az 1920-as évek földreformjának végrehajtására vonatkozó iratok találhatók, kiváló hely-, birtoklás- és családtörténeti források.

A Veszprém Megyei Földhivatal Birtokrendezési Osztályának irataiban (VeML. 201. b) településenként csoportosítva megtalálhatók a földbirtokreform végrehajtásának iratain kívül a nagyesztergári németek kitelepítésének és cseh-magyar lakosságcsere lebonyolításának iratai: kimutatások és leltárak a kitelepített német családok által visszahagyott állatokról, bútorokról, használati eszközökről, vegyes- és gazdasági felszerelésekről, a birtokok összeírási ívek, házértékesítési kimutatások, levelezések, a kiosztott csereingatlanok iratai.

A Telepítési Osztály irataiban (VeML. 201. c), községi csoportosításban kutathatók a Németországba kitelepítettek névjegyzékei: az I. névjegyzék, tartalmazza az áttelepülni köteles (német nemzetiségű, Volksbund-tag, SS önkéntes, magyaros nevet visszanémetesítő) személyeket és családtagjaikat, a II-III-IV. névjegyzék a kitelepítés alól mentesített személyeket, az V. névjegyzék az 1941. évi népszámlálásban német anyanyelvűnek vallott, kitelepített személyek jegyzékét. A telepítési osztály irataiban maradtak meg a svábok visszahagyott javairól készült leltárak, táblázatos kimutatások a terményekről, állatokról, a gazdasági eszközökről, használati tárgyakról, a hátrahagyott ingatlanok és a telek pontos felmérési rajzaival.

A zirci járásbíróság mint telekkönyvi hatóság irataiban (VEML XXV. 11/d.) találhatók Nagyesztergári kitelepítési irataiból, a juttatottak névjegyzéke 1948.

A nagyesztergári Hoffer család iratai (VEML XIII. 106.).

Nagyesztergár Községi Tanács irataiban (VeML XXIII. 844) a tanács és VB ülési jegyzőkönyvek és a tanácsi iratok 1950–1973, az iratok 1949–1959 közötti időszakból kutathatók.

A nagyesztergári Kossuth Mezőgazdasági Termelőszövetkezet iratai (VeML XXX. 540) az 1967–1973 közötti időszak mezőgazdasági termelésének dokumentumait őrzik.

A település iskoláinak iratai ugyancsak a Veszprém Megyei Levéltárbantalálhatók. Az 1838–1849 közötti időszak helyi iskolájáról, a tanulók létszámáról, a tanítókról, a nevelés állapotáról (a tanítás nyelvéről) készült kimutatások Veszprém vármegye nemesi közgyűlésének nevelésügyi irataiban (VeML IV. 1. r) vannak.

Veszprém vármegye Tanfelügyelőjének irataiban (VeML VI. 501) található az a törzskönyv, amely az 1884–1887 közötti időszak több mint 300 megyei elemi iskolájának állapotát rögzíti. Az I. törzskönyv adataiban megtalálható a tótvázsonyi iskola alapításának éve, fenntartója, a tanító adatai, a tanulók száma, az iskola épületének és taneszközeinek pontos leírása. A II. törzskönyv az iskolák vagyoni állapotát és kiadásait rögzítette.

 A nagyesztergári római katolikus elemi népiskolájának iratai1998–1946-ig (VeML VIII. 237), a Nagyesztergári Állami Általános Iskola iratai 1945–1974-ig (VeML XXVI. 123) kerültek levéltárba.

Nagyesztergár katolikus híveit 1941-ig a zirci ciszterciták gondozták. A plébániát 1847-ban a birtokos Ányos család támogatásával szervezték újra. 1770-től anyakönyvezték helyben a katolikus lakosságot, addig a zirci anyakönyvben. 1828-ig az anyakönyveket egy példányban vezették ezek a plébániai iratokkal együtt Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltárban találhatók. 1828 után két példányban anyakönyveztek. A felekezeti anyakönyvek másodpéldányai (1828–1895) a Veszprém Megyei Levéltárban kutathatók (VeML IV. 482). Az állami anyakönyvezés bevezetése után (1895) ugyancsak két példányban vezették az anyakönyveket. Az állami anyakönyvi másodpéldányok(1895–1980) szintén a Veszprém Megyei Levéltárban (VeML XXXI.1.) kutathatók.

Készítette: Márkusné Vörös Hajnalka, levéltáros, Veszprém Megyei Levéltár