Földrajzi környezet

Területe 126,90 km², beleértve a városhoz csatolt községek (Kádárta, Gyulafirátót ) területét is. Környező települések: Lókút, Eplény, Hajmáskér, Sóly, Királyszentistván, Litér, Szentkirályszabadja, Felsőörs, Veszprémfajsz, Nemesvámos, Bánd, Márkó, Hárskút. E nagy kiterjedésű városhatár a Bakonyvidék középtáj három kistájcsoportja féltucatnyi kistájának területére terjed ki. A belterület északnyugati része (Dózsaváros) az Északi Bakony kistájcsoport Veszprém–Devecseri-árok kistájához, felette az erdős hegyek az Öreg-Bakonyhoz tartozik, míg a határ egy északnyugati erdős nyúlványa már belenyúlik a Bakonyi kismedencék kistájba (Lókúti-kismedence). A belterület egy délnyugat-északkelet irányú sáv mentén a Déli-Bakony kistájcsoport Veszprém – Nagyvázsonyi-medence kistájba sorolt, de a Csatárhegyi erdős részek már ugyanezen kistájcsoport Kabhegy–Agártető-csoport kistájába esnek, annak legkeletibb nyúlványaként. A városhatár déli csücske – Szabadságpuszta környéke – már a Balaton-felvidék kistájcsoport Balaton-felvidék és kismedencéi kistájba tartozik. 

       Határának észak-déli kiterjedése 17,8, a kelet-nyugati 13 km. A változatos mikrodomborzatú belterület központja 250 m tengerszint feletti magasságban fekszik, legmagasabb pontja az Öreg-Bakonyban a Kávás-tető (531 m), legalacsonyabb a Veszprémi-séd kilépésénél 175 m. 

       Geológiai felépítésében a földtörténeti középidő triász időszakának tengeri üledékes kőzetei uralkodnak. Triász kőzetek alkotják északi részének hegyeit, a lepusztuló és lejtőiken felhalmozódott törmelékes összletet helyenként negyedidőszaki lösz borítja. A lösz elsősorban a Veszprém–Nagyvázsonyi-medence területén jellemző felszíni borítás. 

       Éghajlata átmenet a mérsékelten hűvös – mérsékelten meleg, illetve a mérsékelten nedves – mérsékelten száraz típusok között. Éves középhőmérséklete 9,0 – 9,5 ºC, a csapadék éves mennyisége 650 – 700 mm. 

       Fő vízfolyása a dolomitos felszínbe mélyen bevágódott, kanyargós medrű Veszprémi-séd.

       Eredeti növénytakarója illír jellegű molyhos tölgyes volt, melynek nagy részét leirtották, helyén másodlagos száraz gyepek alakultak ki. A Veszprémi-séd várost elhagyó szakaszán ártéri ligeterdők alakultak ki.

       A 8-as számú főközlekedési út mentén fekvő, vasútállomással is rendelkező megyeszékhely fontos utak kereszteződésében fekszik.

Településtörténet

A település nevének eredete, magyarázata
 

A Veszprém településnév a nyugati szláv Beszprém (egyenetlen, veszekedő, békétlen, civakodó jelentésű) személynévből magyar helynévadási móddal képzett elnevezés. Bezprim herceg Boleszló lengyel király (992–1025) és Szent István király Judit nevű nőtestvérének fia, aki elűzetése után itt talált menedéket. Ez a fejedelmi rokon lehetett az első alispán, s róla kaphatta nevét a város.

Veszprém

Veszprém középkori birtoklástörténete
 

Veszprém birtoklásán a kora középkortól egészen 1848-ig a veszprémi püspök és a veszprémi káptalan osztozott. A veszprémi székesegyháznak és püspökének az alapításkor (1009) adott lehetőségek (királynék koronázásának joga), valamint az ehhez időközben járult jogok együttese (a 14. század elejétől a püspök a megye főispánja is) olyan tekintélyt jelentett, amelynek hatása Veszprém városára és lakosaira egyaránt kihatott. A város a középkor alatt az ország egyik közigazgatási és kulturális központjává vált. Ezt a fejlődést akasztotta meg a török hódítás és az ezzel együtt járó pusztítás.

A török kori Veszprém
 

A törökök az 1540-es évektől állandóan veszélyeztették a várost és környezetét, ebben az időben építették át jól védhető végvárrá. Veszprém 1552. évi elfoglalása után a város földesurai elmenekültek, a püspök Sümegre, az életben maradt kanonokok Zalaegerszegre, Sopronba és Pozsonyba költöztek és onnan csak 1630 után tértek vissza. A vár 1556-ban történt visszafoglalása új jogi helyzetet teremtett Veszprémben. Eddig az egyszemélyi püspök-főispán volt köteles a vár védelmét biztosítani. A visszafoglalást követően azonban ez a jog és kötelesség a király feladata lett. A város lakói és a végvár védői magyar jobbágyok, agilisek és nemesek voltak, akik többségükben református hitre tértek. A vár 150 év alatt tizenkétszer cserélt gazdát, a török azonban huzamosan nem tudta megvetni benne lábát. Békés időben szántottak-vetettek, állatokat tenyésztettek, szőlőt műveltek, és a termelt bort saját kocsmájukban kimérték. A veszprémi végvári katonaság bérelte a vörösberényi, mámai, kenesei felsőörsi szőlőhegyek nagy részét. Az őrség mellett mindvégig polgári népesség is lakott a városban és itt a városi kommunitás a végvári időkben sem szűnt meg. Közben azonban nagy változások történtek a város életében. 1628-ban Sennyei István veszprémi püspök visszatért Sümegről Veszprémbe, elismertette a várőrséggel a püspök és a káptalan földesúri jogát, visszaváltotta Zichy kapitánytól a püspökség birtokait, majd 1630-ban új kanonokok kinevezésével a káptalant is visszaállította. Ettől kezdve közel egy évszázadig a város lakói a földesúri jogokat fokozatosan visszaszerző püspökkel és káptalanjával állt harcban. A veszprémi vár és a vár alatt elterülő városrész lakói a 17. század végén és a 18. század elején az országos összeírások szerint nagyobbrészt magyarokból állt. Az előbbi rác és német őrségből csak néhányan telepedtek le a városban.

Veszprém újjáépítése a 18. században
 

A 18. század első évtizedeiben a veszprémi püspök, mint a megye főispánja visszakapta a török és a német katonaságtól megszabadult teljes megyéjét és székhelyét, sőt 1717-ben még azt a palotát is, amelyet addig a várkapitány és katonái használtak. 1702-ben majd 1723-ban egyezséget kötött a veszprémi polgárokkal, amelyben jelentősen szűkítette jogaikat. Többek között a házak eladása, vétele, idegenek beköltözése és letelepedése a városban a földesúr, a veszprémi püspök engedélyétől függött. 
 

Veszprém látképe Északról, 19. század

Az 1720-as évek végétől fokozatosan emelkedett a német lakosság száma a városban. Az 1728. évi összeírásban 383 adózó közül 15 német nevű, az 1747. évi adóalap-összeírásban 81 német polgár, az 1767. évi összeírásban 828 adózó közül 158 német beköltözött szerepelt. A letelepedési kérvények szerint a folyamodók részben külföldről érkeztek: Ausztriából, Bajor- és Szászországból, Morvából, Sziléziából és csak kisebb részben belföldről.

Veszprém lakóinak egyik része a veszprémi püspök, másik része a veszprémi székeskáptalan joghatósága alá tartozott. A földesurak területileg felosztották egymás között a várost és egymástól eltérő telepítési politikát képviseltek.

A veszprémi püspökök birtokszervezése

      A 18. század elejétől egymást követő püspökök, főként Acsády Ádám (1725–1744), valamint a Pozsony vármegyei Padányi Bíró Márton (1745–1762), és a tiroli származású Koller Ignác (1762–1773) láttak hozzá nagy eréllyel és energiával az egyházmegye újjászervezéséhez, környezetük újjáépítéséhez. Földbirtokosként sajátos telepítési koncepciót képviseltek. Püspöki birtokaikra Ausztriából, Mainz környékéről, Bajorországból, Regensburg vidékéről és Sziléziából magasan képzett mesterembereket hívtak be: üvegfúvókat, vaskohászokat, fametsző molnárokat és építőmestereket, megteremtve ezzel Veszprém megye későbbi iparának alapjait.

A veszprémi vár újjáépítése közel egy évszázadig munkát adott az építőmesterek egész sorának. Olyan kiváló német származású kőművesmesterek, pallérok, mérnökök dolgoztak a vár újjáépítésén, mint Tieharth Jakab, akinek munkálkodása alatt épült fel a nagypréposti ház (1741) és a Dubniczay ház (1751); Hauensteiner Vencel pallér és fellenthali Fellner Jakab, aki a késő barokk egyik legjelentősebb építésze volt. Nevéhez fűződik Veszprémben a püspöki palota (1765), a püspöki alkalmazottak háza, a nagyszeminárium (1775) és az agg papok házának (1770) építése. Csak néhány nevet említve azok közül a német mesterek közül, akik a vár építésén fáradoztak: Petersdorfer András, Hakl Gáspár, Lemmer Mátyás építészek, Jáger János, Fossing Mátyás, Hujber Márton, Sulcz József, Tenk György kőművesek, Raichel Antal, Hahn Gáspár ácsmesterek és Schmidt József, Hofmann Ferenc Walch Tamás szobrászok.

Padányi Bíró Márton püspök hívta Veszprémbe Tumler György (Reiskirchen, 1722 körül-Veszprém, 1767.) ezermester molnárt és Henrik (Városlőd, 1748-Veszprém, 1835.) fiát, akik arra vállalkoztak, hogy a vár alatti völgyben lévő Úrkútból a Séd erejének felhasználásával vizet nyomatnak az új püspöki palotába. A fiú a jól sikerült munka után püspöki támogatással tanulhatott, így vált kora egyik legtehetségesebb mérnökévé. Malmokat, vízműveket épített, mocsarakat csapolt le, Veszprémben a tűzoltószertár és a vigyázótorony épületét tervezte. Munkásságáért 1791-ben II. Lipót nemesi rangra emelte.

A 18. század második felében megjelentek a városban a kizárólag németek által űzött iparok, mint a német szabó, német varga, német szíjgyártó, de ilyennek tekinthető a kalapos is, mert a magyaroknál süvegesnek mondják. A sör a németek kedvelt itala, és Veszprémben is német volt a sörfőző. Tobakok nem voltak a németek között, csak tímárok. Rajtuk kívül még a következő iparágakban dolgoztak német mesteremberek a városban: asztalos, ács, bognár, csizmadia, esztergályos, fazekas, fésűs, gombkötő, kalmár, kapcakötő, kádár, kávéfőző, kesztyűs, késes, kovács, kőműves, kötélverő, lakatos, mészáros, patikus, pék, posztókészítő, szitás, szűcs, takács, üveges, varga.

A veszprémi nyomdaipar megteremtői is németek voltak. 1789-ben Streibig József tipográfus nyitotta meg a város első nyomdáját a mai Óváros téren. Tőle az augsburgi születésű Számmer Mihály, majd fia Szammer Alajos vette át a műhelyt, ahol zömmel latin és német nyelven készültek a kiadványok. Munkájuk folytatója 1847-től Ramzetter Károly lett, aki Veszprém közponjában, a Fő utca 56. számú ház emeletes épületében üzemeltette nyomdáját, könyvkötőműhelyét és könyvkereskedését.

A veszprémi káptalan telepítési politikája
 

A veszprémi székeskáptalan elsősorban földműveseket hívott és fogadott be veszprémi birtokára, akik többségében a környező német telepesfalvakból érkeztek: Bándról, Herendről, Veszprémfajszról, Rátótról, Barnagról, Vöröstóról, Városlődről, Kislődről.

Veszprém paraszti társadalmának 3 rétege alakult ki, és őrződött meg. Az egyik volt az ún. Bauern, amely gyakorlatilag a Veszprémbe való érkezéskor megvásárolt földterületet örökítették osztatlanul az első fiúknak tovább, és 18–20 holdon gazdálkodtak. A másik réteg a Häusler-nek nevezett, volt zsellér réteg, akik apró, kb. 5–8 holddal rendelkeztek, földjeiket a jobbágyfelszabadítás után a közös földekből kiosztott vagy erdőmegváltásért kapott területek alkották. És volt az ún. Keinhäusler, házatlan zsellérek rétege (bár ezeknek is mindig volt házuk), akik 2 hold alatti apró fölterülettel, esetleg csak telekkel rendelkeztek.

A Bauern parasztréteg lakott a mai Dózsaváros „fő”utcáiban (Csatár, Szilvádi utca) nagyobb telkeken, a ház mellett pajtával, gazdasági épületekkel, és ahol ezekre a pajtákra már nem volt szükség, ott folytatódott a zsellérházak sora. A kisebb kézművesek csak negyed vagy nyolcad telket kaptak a mellékutcákban.

Veszprém népessége a 19–20. században
 

Az 1802-es összeírás szerint Veszprém lakossága magyar és német volt. A paraszti termeléssel túlnyomó részben a magyarok foglalkoztak, az iparosok között voltak elsősorban a németek. Növekedett a város iparosodó rétegeinek gazdasági, vagyoni helyzete is. 1828-ban 48 céhben 577 fő dolgozott. Veszprém város népességének fejlődése a 19. századra lelassult, fejlődése messze elmaradt a többi városok fejlődési ütemétől. A megye közigazgatási és kulturális központja, de ipari tekintetben meglehetősen elmaradt és közlekedési viszonyai sem voltak kifogástalanok. 
 

Veszprém a Kálvária dombról

Veszprém német lakossága a vármegye német községeiből jövő bevándorlásnak köszönhette utánpótlását. A 19. században azonban a város asszimilálta a német lakosság egy részét.

1900–1930 között 25%-kal növekedett a város népessége. Ez a növekedés azonban jórészben bevándorlás és nem a természetes szaporodás következménye volt.

Az 1946–1947. évi kitelepítések nem érintették olyan érzékenyen a veszprémi németséget, mint a környező német falvak lakosságát. Menekülési útvonalat jelentett a jelentős munkaerőt felszívó építő- és gépipar, amely a környező települések németségéből is sokakat elvándorlásra késztetett.

Gazdasági viszonyok, megélhetés, jellemző foglalkozások: 
 

Veszprém természeti környezete hegyes, dombos, területe kavicsos, nehezen művelhető, átlagban közepes termékenységű. Kertek a házak mellett és a Veszprém-völgyben fekszenek. Legelői viszont a Séd völgyében jók. Ezzel függ össze viszonylag jelentős állattenyésztése. A mezőgazdasági terület jelentős része viszont a káptalani, illetve a püspöké volt, összefüggő birtoktestük 10.445 katasztrális holdat tett ki. A paraszti gazdaságok viszont a kis területtel és széttagolt birtoktestek gondjaival küzdöttek. Általában 4–5 helyen volt egy-egy gazdának birtoka, nem volt ritka az olyan gazda sem, aki 30–40 helyen birtokolt, így munkaidejének jelentős részét közlekedésre fordította. A mezőgazdaság az iparosodás előrehaladásával fokozatosan visszaszorult. 1941-ben már a város kereső lakosságának csak 9%-a élt csak mezőgazdaságból.

A népesség másik része az iparból, kézművességből tartotta fenn magát. 1720-ban 18 céh működött, amely 115 mestert foglalkoztatott. 1828-ban 48 szakmából 577 iparost írtak össze, ami az adózó népesség 34%-a. Első helyen állt mindvégig az ősi veszprémi ipar a csapóké, a posztókészítőké. 1720-ban 16, 1828-ban 106 mester gyakorolta. Kallómalmot Jutason és Kádártán béreltek a káptalantól. A csapók után a fazekas, varga, szabó és csizmadia céh következett 1828-ban 50 vagy még több taggal. A híres veszprémi csutorások 28-an voltak. Országszerte híres volt a veszprémi cifraszűr, a veszprémi csikóbőrös kulacs és a mázas cserépedény. A gyáripar csak a 19. század végén kezd kialakulni (szappangyár, szűrposztógyár, cementárugyár, 2 téglagyár, szövő és kötöttárugyár, vajgyár, veszprémi faipari részvénytársaság). Időközben elsorvadtak a hajdan híres kisiparosok.

Veszprém nem volt határozottan ipari város, bár az ipar a foglalkozások között viszonylagosan a legmagasabb aránnyal szerepelt, s az ipar-forgalom együtt a 19. század végén, 20. század elején a 44%-át teszi ki a város lakosságának. Őstermeléssel a lakosságnak mindössze 10%-a foglalkozott és ez az arányszám elég állandóságot mutatott.

Igen jelentős szerepet töltött be a város népesség megélhetésében már a középkortól kezdve a szőlőtermelés. Híresek voltak a veszprémi szőlőhegyek (Csatár) és mindmáig közismertek a balatonfelvidéki borok (Vörösberény, Felsőörs, Csopak, Arács, Füred).

Intézményrendszer

Közigazgatás, intézmény rendszer
 

      Veszprém a középkorban a megyei ispán és a veszprémi püspök székhelye volt. A 15. századtól itt és Pápán felváltva tartották a megyegyűléseket, majd a 18. században itt építették meg a megyeházát. Civitasnak és oppidumnak nevezték: lakosságának jogállása oppidiánus volt.

A török hódoltság alatt a református hitre tért végvári vitézek az egyházi földesurak távollétében viszonylag nagy függetlenséget élveztek. A törvény biztosította úgynevezett végvári joggyakorlat magába foglalta a vallásszabadságot is.

      A török hódoltság után földesúri jogait újjászervező püspök 1702–ben kiadott, majd 1724-ben megerősített szerződése szerint saját ügyeik intézésében a város széke volt illetékes dönteni, amely a kapitányból, a város főbírájából és 12 tagú tanácsból állt. A mezőváros igazgatását a bíró végezte, aki megbízatása idejére mentes volt minden adótól és szolgáltatástól. A városban az önkormányzatszerve a közgyűlés volt, amelyen a 18. században a magisztrátus tagjain kívül részt vettek mindazok a városi lakosok, akik a földesúrtól kapott letelepedési engedély és a purgerpénz kifizetése után a városi polgárok közé bejutottak. A magisztrátus a belső és a külső tanácsból és a hatvanasok testületéből állt. A magyar és a német polgárság képviseletéről annyit tudunk, hogy a 18. század elejétől már részt vettek a város önkormányzati testületeiben. Vásárbírónak, borbírónak, árendaperceptornak, tanácsnoknak és szabadvajdának gyakran választottak német iparosmestert vagy kereskedőt. A 19. század első felében hosszú ideig közülük került ki a városbíró (Treuer József, Tripammer Mátyás). Az 1838–1848 közötti időszakban a belső tanácsba 8, a külső tanácsba 4 német származású polgár került be.

      A városi polgárság az 1750-es évektől igyekezett megszabadulni földesuraik hatalma alól, és közel száz éven keresztül harcoltak a szabad királyi város rangjának elnyeréséért. Nem sajnáltak kérvényt, követküldést és pénz áldozni, de küzdelmük eredménytelen maradt. Hol a földesúr, hol a vármegyei nemesség, hol pedig a bécsi udvar akadályozta meg vágyaik teljesülését.

Az 1848-as szabadságharc során talált egymásra a nemesség és a polgárság. 1849. június 3-án egyesültek jogilag és ekkor szűnt meg a kettős városi adminisztrációs joggyakorlatot jelentő kétféle pecséthasználatuk is. Egyúttal megszűnt a püspök főispáni rangja és a város kis időre önállóságot szerzett.

      A kiegyezést követően, 1875-ben nyerte el Veszprém az úgynevezett rendezett tanácsú város rangját. Ekkor a 120 főből álló újjáválasztott tanács élén Dunst Ferenc polgármester és Véghelyi Dezső főjegyző állt. Munkájukat a pénzügyi, a jogi, az építészeti és szépészeti, valamint az egészségügyi szakbizottság segítette.

      Mint megyei székhely az 1950-es megyei reform óta öt városnak és 260 községnek, mint járási székhely (1971-ig) 53 községnek a központja.

      1994. évi választáskor alakult meg Veszprémben első ízben a német kisebbségi önkormányzat, amely azóta folyamatosan működik. 

 

Német ház

Oktatás
 

      Bár a 18. században jogilag korlátozott volt a veszprémi polgárok mozgástere, szellemileg sokkal több lehetőséghez és szabadsághoz jutottak. Az 1711-ben megjelenő kegyesrendiek (piaristák) megindították vári iskolájukat, amely 1753-tól kisgimnázium, 1828-tól nagygimnázium, majd 1884-től főgimnáziumi rangot ért el. Bővült tanulóinak és tanárainak száma és minősége. Veszprém és környékének tehetséges német gyermekeit nagy számban találjuk tanulóik között.

      A szegény vagy árva elsősorban temető-hegyi gyermekek számára alapította Zsolnay Dávid kanonok a Davidikum árvaházat, majd fiúinternátust.

      A 19. század második felében bővült jelentősen Veszprém oktatásának palettája. Ranolder püspök alapította az 1860-as években az Angolkisasszonyok és az Irgalmasnővérek intézeteit, amely a módosabb parasztcsaládok és a polgárság leányainak jelentett iskoláztatási lehetőséget.

      A német nemzetiségi oktatás feltételrendszere igazán az 1990-es rendszerváltás után teremtődött meg.

Veszprémben az Egry Úti Körzeti Óvodában 1993-ban szerveződött meg az első német nemzetiségi csoport a szülői igények alapján. Jelenleg 3 német nemzetiségi csoport működik az óvodában, melyek az 1197/98-as tanévtől tagozatot alkotnak. A német nemzetiségi nevelést végző óvónők német nemzetiségi diplomával rendelkeznek.
 

Sváb bál

     

       Általános iskolai szinten a veszprémi Hristo Botev és a Dózsa György Általános Iskolában működik német nemzetiségi tagozat, amelynek elsődleges célja a német nyelv minél magasabb színvonalon való elsajátítása.

      A veszprémi Lovassy László Gimnáziumban 1993-tól működik német nemzetiségi tagozat, amely célul tűzte ki a tanulók alapos nyelvi képzését, a magyarországi németség történetének, kultúrájának, hagyományainak megismertetését és ápolását.

Közművelődés, egyesületek
 

      Veszprémben a 19. század második felétől virágzó egyesületi élet volt. A veszprémi németek a következő egyesületekben vettek részt aktívan:

Katolikus Kör

Katolikus Legényegylet

Gazdakör

Iparoskör

Építőmunkások Egyesülete

Szent Vince Egylet

Credo Férfi Egyesület

      A 19. század második felében és a két világháború között működő egyesületeket 1948-ban, egy tollvonással megszüntették. Az önszerveződő társadalmi élet csak 1990 után indulhatott újra.

      1991-ben alakult meg a Veszprémi Német Nemzetiségi Klub, amely a német kulturális örökség megóvását és a hagyományok ápolását tűzte ki céljául.

      A Lovassy László Gimnáziumban 1996 őszétől működik a Nemzetiségi Tagozat Kamarakórusa, amely őrzi a német nemzetiségi hagyományokat, a magyarországi német népdalok előadásával.

Hagyományok

Veszprém a középkorban egy megerősített központból és a körülötte elterülő 6 váraljai településekből, szegekből állt. A veszprémi székeskáptalan a vártól északra elterülő „városrészeket”: a Szent Margit- és Szent Katalin-szegeket birtokolta. A vártól délkeletre, délre és délnyugatra levő szegek: a Szent Iván (=Keresztelő Szent János)-, Szent Tamás- és Szent Miklós-szeg, és a Sárszeg a mindenkori veszprémi püspök tulajdonát képezték. A városrészek nem épültek szorosan egybe, közöttük beépítetlen térségek – szántók, kertek, gyümölcsösök – húzódtak. Mindez falusias, mezővárosias jelleget kölcsönzött a városnak.

A török hódoltság 150 éves időszakában a vár alatti szegek templomaikkal együtt elpusztultak. Csupán a vár védműrendszere és a belső vár középkori épületei maradtak meg romos állapotban.
 

Veszprémi vár a Jeruzsálem hegyről

       A 18. század első felében jelentősen átalakult a város településképe. A szabad vallásgyakorlásuktól megfosztott református végvári katonaságnak el kellett hagynia a várban közel fél évszázada álló templomát és iskoláját. Ekkor alapították meg a vártól nyugatra fekvő Jeruzsálem-hegyitelepülésüket.

      Ezzel közel egy időben települtek le a németek a Zsigmond királytól elzálogosított tizenhárom felvidéki szepességi szász városról elnevezett Tizenháromváros területére. Ez a rész a 20. század közepéig teljesen német volt. Míg a Jeruzsálem-hegy a középkori Szent Tamás szeg északi szélén fekszik, a Tizenháromváros a középkori Szent Katalin szeg északi részével, illetve a mai Dózsavárossal azonos. 


 

Veszprém Dózsaváros látképe a Szent Benedek szikláról 1930. körül. VMMI Történeti Fényképtár

       Fokozatosan népesült be ugyanezen évtizedekben ismét a középkori Szent Iván szeg, a mai Cserhát, illetve a jelenlegi városközpont területe. Ekkor épült a mai Jókai utcában a Szent Anna-kápolna (1724), a temető-hegyi Szent László-templom elődje (1740), valamint az egykori Szent Miklós-dombon a Kálvária (1747). A káptalani városrész (a vártól északra) malmai, gazdasági épületei és számos német iparos háza ugyancsak jelzik, hogy az építkezések az egész város területén megindultak.

      A várban Esterházy Imre püspök barokk stílusban helyreállíttatta, és részben újjáépíttette a középkori székesegyházat (1723). Megépült az új ferences templom (1730) majd kolostorának első épülete valamint a nagypréposti palota (1741). Elkezdték építeni az új püspöki palotát (1733). Padányi Bíró Márton püspök idején (1745–1762) alakították ki a vár egységes barokk épületegyütteseit megépítve a piaristák kolostorát és iskoláját, és a régi megyeházát (1754–1763) a Szentháromságteret a közepén felállított Szentháromság-szoborral (1750). Így épült körbe ismét a váralja és kezdett kialakulni az újkori város megnövekedett lakossággal és határral.
 

A Szilvádi u. 12. ház telke a Liliom utca felőli nézetben 1900 körül. Rekonstrukció: K. P.

      A vártól északra a káptalani városrészben lakott a veszprémi németség többsége, amelyet lakosai az oldalában elterülő temetőről Temető-hegynek neveznek. Ez a településrész várostörténeti különlegesség. A közel vízszintes fennsíkon keskeny, girbegurba, nagyjából mégis párhuzamos utcahálózat fog közre rendkívül aprótelkes tömböket, amely máig megőrizte az egykori káptalani jobbágyfalu eredeti szerkezetét. Az épületek homlokzata, tetőidoma ugyan sok helyütt átépült, azonban feltétlenül eredeti a 18. századra visszavezethető telekosztás, a sok szabadkéményes két-, vagy háromsejtű házalaprajz, a még itt-ott meglevő boltíves oszlopos-tornácok és az avult öreg istállók, pajták.

Veszprém, Szilvádi u. 12. sz. Arnhoffer-ház 1900 körül. K. P. rekonstrukciós rajza elmondás alapján

      A 19. század elején a Cserhát volt a leglakottabb városrész. Ekkor indult meg a vásárosállási déli teleksor kiosztása kapcsán az építkezés, főleg nemesi kúriák építése. Ekkortájt épült fel a mai kórház elődjeként a szegényeket befogadó Lázár-ház (1829), valamint a piarista rend temploma(1828–1836).

      A 19. század második felében a szerveződő gazdasági élet továbbfejlesztette a várost és megépítette a maga intézményeit, így alakultak ki a Takarékpénztár, a Veszprémi Kereskedelmi Társulat és a Veszprémi Gazdasági Egylet intézményei és épülnek fel székházai. A kor kulturális építkezéseit az Angolkisasszonyok, az Irgalmas Nővérek rendházainak, és a kereskedelmi iskolának a megépítése jelzi. A város rendezett tanácsú jogállásának az elnyerése után (1875) további közintézmények létesültek: az új Megyeháza (1884), Törvényszék (1905), Államépítészeti Hivatal(1877), Felsőkereskedelmi Iskola (1897).

      Jelentős fejlődést idézett elő a város beépítésében az 1909-től kiépülő balatoni vasútvonal, mely egyrészt a Balatonnal, másrészt a jutasi állomással létesített közvetlen kapcsolatot. Ekkor fejlődött jelentősebben a Nádor-telep, épült ki a Hadirokkant-telep, a Jeruzsálemhegy, a Szent Imre város és a Csomai-telep. Sok szorgalmas német család épített itt magának családi házat.

      A megindult építkezések ellenére a város nem töltötte be azt a szerepet, amelyre hivatott lett volna. Ennek egyik oka az, hogy a püspökség itt is, akárcsak más egyházi városokban (mint pl. Egerben) gátolta a városnak az ipari és kereskedelmi életbe való bekapcsolódását. Főleg a nyugdíjasok és a vagyonukból élők költöztek nagy számmal a városba és létesítettek villanegyedeket, míg a dolgozók a szűk és rendetlen utcákban, nedves, sötét, egészségtelen házakban laktak. A vár és a belváros nagy része a katolikus papság rezidenciája volt.

      1945 után Veszprém a magyar vegyipar központja lett. Így került 1949-ben a városba a vegyipari egyetem, 1951-ben a Magyar Ásvány- és Földgázkísérleti Intézet (MÁFKI), majd a Nehézvegyipari Kutató Intézet (NEVIKI). Különböző üzemi és hivatali építkezésekkel – Tűzoltólaktanya, a Dózsvárosban új iskola, Kenyérgyár – egy időben jelentős lakásépítkezés is történt.

      A hajdani német közösség egysége a II. világháború után felbomlott. Néhány családot kitelepítettek, többen elköltöztek a Temető-hegyről. Számos neves família azonban a régi városrészben maradt. Régi német családnevekkel találkozhatunk még ma is, bár sokan megmagyarosították a nevüket (Kellerből Komlós, Kővári, Kelédi, Kenéz famílianeveket vettek fel az 1900-as évek első felében). A régi családnevek az itt élők között: Jung, Sindler, Strumfauzer, Wingelmann, Arnhoffer, Straub, Framperger, Angerman, Kumli, Heizer, Léber, Bauer, Kraumer, Kranstein, Steiger.

Szakrális környezet
 

A lakosság vallási hovatartozása: 
 

      A középkori Veszprémnek négy plébániája volt, de a török támadások miatt lelkigondozói elmenekültek. A végvár katonái a református hitre tértek át. 1674-ben a protestáns prédikátorokat bíróság elé állították, és javaikat elkobozták. A püspök 1716-ban megtiltotta a városban a református vallásgyakorlatot és kikergette a prédikátort és tanítót. Letelepedést és iparengedélyt is csak római katolikus vallásúaknak adott. A város katolikus jellege a 18. század közepétől vált újra dominánssá. 1825-ben közel ¾-e római katolikus vallású a város lakosságának. A protestánsok együttesen is csak 20%-ot képviselnek, az izraelita lakosság aránya nőtt meg a 19. század közepén jelentékeny arányban, de a holokauszt után minimálisra csökkent.

Templom: 
 

Veszprémi Székesegyház 19.sz.

      A középkori Veszprémben 5 templom volt, de a török hódítás 150 évét csupán a püspökséget alapító István király idejében épült Szent Mihály székesegyháza vészelte át a várban. 1552 és 1630 között nem volt mise a püspöki székhelyen. Sennyei István püspök állította vissza a székesegyházat, a káptalant és kanonokjaival megkezdte a katolikus élet helyreállítását. Jezsuiták, ferencesek, piaristák vállalták a lelkipásztori munkát 1752-ig, amikor Padányi Bíró Márton életre hívta a plébániát és egészen 1941-ig egyedül irányította a város katolikus lakosságának lelki gondozását. A kéttornyú, háromhajós székesegyház egyben plébániatemplom is. Altemploma románkori eredetű a 11. századból. Szentélye gótikus a 14. század végéről. Jelenlegi neoromán formáját az 1907–1910-es átalakításkor nyerte. Az 1970–1975 között végzett régészeti feltárás során kibontották középkori maradványit. Az elmúlt években külsejét teljesen felújították. A templom búcsúja szeptember 29. Anyakönyveit 1703-tól vezetik. A dózsavárosi (Tizenháromváros) németek a székesegyházba jártak misére még azután is, hogy önállósult a Szent László plébánia.

      A plébánia területén még 5 templom és kápolna áll: a várban található a piaristák Szent Imre temploma, amely 1828 és 1836 között épült klasszicista stílusban; a ferencesek Szent István temploma, amely 1723 és 1730 között épült barokk stílusban. Belső felújítása 2008-ban fejeződött be.

      A vár alatt, annak délnyugati részén épült 1724 körül a Szent Anna kápolna barokk stílusban, amelyet saját templomuk megépítéséig a piaristák kezeltek.

      A város déli részén, a kórház mellett építtette fel Hornig Károly bíboros a Károly templomot,amelynek titulusa a Feltámadt Üdvözítő. A mellette lévő Alsóvárosi temetőben található a klasszicista Temetőkápolna, amelyet Heisler György orvos építtetett 1831-ben korán meghalt fia emlékezetére. Szent Keresz tiszteletére van felszentelve.

      A város észak-nyugati részét Czapik Gyula püspök 1941-ben választotta le a Szent Mihály plébániáról. Temploma helyén a középkorban Szent Margit vértanú temploma állt. Ennek helyére 1740-ben kis kápolna került Szent László tiszteletére. A körülötte lévő temető 1799-ben szűnt meg, amiről a városrész a nevét kapta: Temetőhegy. Mai neoromán temploma 1902-ben épült Fejérvári kanonok adományából, megtartva elődjének titulusát. A temetőhegyi németek szívesebben jártak ide misére. 1990 után, pedig ebben a templomban tartanak havonta (minden 3. vasárnap 11:30) német nyelvű szertartást.

      Az első világháború után az áttelepültekkel felduzzadt az északi városrész. Az itt lakó hívek kezdetben a volt kereskedelmi iskola tornatermét, majd a vasutasok kultúrházának nagytermét használták istentiszteleti célokra. A sürgető szükségnek tett eleget Rott Nándor püspök, amikor 1938-ban megépíttette a Jutasi úton a neobarokk templomot Árpád-házi Szent Margit tiszteletére. 1944-ben lett önálló plébánia. A templom teljes felújítását 2007-ben fejezték be.

Veszprém negyedik plébániáját Bánáss László püspök alapította 1948-ban. Plébániatemploma az angolkisasszonyok Regina Mundi zárdatemploma lett, amely 1860-as években épült romantikus stílusban. A templomot 1926-ban Jézus Szíve kápolnával bővítették.

Kálvária:
 

      Veszprém egyik fontos szakrális emléke a kálvária a város déli szélén (ma a megyei könyvtár és a múzeum között) magasodó „Kálváriadomb” fennsíkján állt, a középkori Szent Miklós-szeg közepén, a volt plébániatemplom romjai szomszédságában. A XVIII. század közepén épült, de az együttesnek csupán a keresztcsoportja maradt meg. Középen Jézus keresztje, a kereszt tövében állt Mária Magdolna, jobboldalt János, baloldalt Mária alakja. A Mária Magdolna szobor tövében olvasható az 1747-es évszám. Feltehető, hogy ezeket a szobrokat ugyanaz a mester készítette, aki a Szentháromság emlékmű szobrait faragta, vagyis Schmidt Ferenc Bíró Márton püspök korának helybeli kőfaragó szobrásza.

A stációkról szűkszavúan a kataszteri térképek “szólnak”. Veszprém 1857-es térképén 11 stáció állt két sorban, amelyet 1926-ban 14-re már kiegészítettek. A kálváriát a Szent Miklós templom alapfalainak 1929. évi feltárása után bontották le. A keresztcsoport szobrait a Szent László templom elé, a lépcsősor tetején helyezték el, majd egy villámcsapás után a Gizella Múzeum udvarába került, ma ott látható.

Keresztek
 

      1. A Dózsa tér és a Dózsa György Általános Iskola déli kerítésénél áll egy vörös kő kereszt, amelyet Isten dicsőségére és Szűz Műria tiszteletére 1905-ben állítottak az 1900-as években Veszprémből Amerikába vándorolt németek és magyarok.

      2. Az Alsóvárosi Temetőben áll fehér márvány talapzaton, vörös kő kereszt, fém felirattal, amelyet az első világháborúban elesett hősök emlékére állítottak.

Viselet:
 

      A letelepültek 18. századi viseletéről nagyon keveset tudunk. Feltehető, hogy a kibocsátó közösségek viseletét hozták magukkal és ennek jellegzetességeit még néhány évtizedig megőrizték. A korabeli ábrázolások szerint a 18. század viselete kevés ruhadarabból állt és színekben szegényes volt. Az 1760-as években Veszprémben járt Bél Mátyás így jellemezte a nők viseletét: „a veszprémi nők a Margit-apácák módjára állandóan összehajtogatott és hátul leomló kendővel kötik be fejüket.”

      A 19. század jellemző férfi hétköznapi viselete a németek körében a fehér vászonruha volt, amely elé kék kötényt kötöttek. Használtak ezen kívül kék bőgatyát és bőre szabott világoskék posztónadrágot. Mellényük ugyancsak posztóból készült, és hosszabb volt a magyarokénál. Mándlijuk (kabátjuk) ugyancsak világoskék posztóból készült és bővebb volt a magyarokénál.

      A nők viseletében a különböző rékli- és majkó-típusok voltak általánosak. Hordtak még egy Kätzel-nek, vagy köcöllének nevezett ruhadarabot, ami a szoknya és a pruszlik összevarrásából jött létre. Különösen kedvelt alapanyag volt a kékfestő, a kasmír, a batiszt. Ezek a szoknyák ekkor még rövidebbek voltak a magyarokénál. Kötényt minden esetben felvettek hozzá, ami többnyire sötét színű volt. Fejükre kendőt kötöttek, vállukra télen vastag nagykendőt terítettek. Lábukra csizmát nem, hanem félcipőt, a lányok és menyecskék szalagcsokros cipőt húztak.

      A 20. századi veszprémi német férfi viselete inkább polgáriasultnak mondható. Hétköznapokon munkába zeig-nadrágot, őszi-téli napokon kordbársony nadrágot, ünnepnap szövetnadrágot (belül fehér halina anyaggal béleltet) hordtak. Hozzá nyáron fehér inget, télen prémes háromnegyedes rövidkabátot vettek fel. Lábukon mindig csizma, fejükön pörge kalap, télen kucsma, vagy bőr-simléderes sapka tartozott még a viselethez.

A nők bő szoknyát viseltek pruszlikkal és köténnyel. Fejükre mindig kendőt kötöttek. Ha dolgoztak, akkor hátrakötötték a tartóra, ünnepnap rendesen az áll alatt volt megkötve. A hagyományos német keményített sopf-kendőből mindig sok volt egy német asszonyoknak: csíkos, kockás, világos, sötét, és ünnepnapokra az ünnepek alapszíneivel.

Arnhoffer Pálné, sz. Bauer Anna kisfiával. Józseffel 1905 körül,

Arnhoffer Pál és felesége sz. Bauer Anna a veszprémi Szilvádi u. 12. sz. Arnhoffer-ház kertjében

Szokások:
 

Egyházi évhez kötődő szokások:
 

      Az egyházi esztendő kezdete advent, amelynek négy hete a karácsony ünnepének várásával és a rá való készülődéssel telt el. Az 1940-es évekig hajnali mise minden nap volt, amelyre sokan elmentek, nők, férfiak, sőt többen a gyermekeket is elvitték.

A vigília ünnepe az éjféli misével zárult, amelyen minden katolikus család részt vett. Előtte megvacsoráztak: gyümölcslevest, mákos vagy diós tésztát ettek (hiszen még böjti idő volt). A templomból hazaérve kocsonyát vagy töltött káposztát fogyasztottak.

      A Szilveszter és Újév napját családi és közösségi ünnepként tartották meg. Szilveszter délutánján litániát tartottak hálaadásul a vett jótéteményekért, Újév délelőttjén pedig ünnepi misét tartottak a várban.

      Vízkereszt (január 6.) napján volt egyházi szertartás keretében a víz-, kréta- és tömjénszentelés. A templomban megszentelt vízből mindenki vitt haza, amelyből feltöltötték a szenteltvíztartókat. Az 1950-es évek végéig szokásban volt a Vízkereszt napján történő házszentelés, amikor ajtókra írták a három király nevének kezdőbetűit is.

      A karácsonyi ünnepkör záró napja Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe (február 2.), Jézus Krisztus templomban való bemutatásának emléknapja. A templomban gyertyát szentelnek ma is (a gyertya az Úr jelképe).

     Szent Balázsnak, a torokbajban szenvedők közbenjárójának napján (február 3.) a templomban adott „torokáldásra” (Balázs-áldás) az anyák kicsiny gyermekeiket is elhozták. Ilyenkor két keresztbe tett és meggyújtott viaszgyertyát illesztettek a hívek ajka alá, mialatt a pap elmondta az áldás szövegét. A vasárnapi nagymise után volt a balázsolás, amikor férfiak és legények teljes számban felvonultak.

      Január 6.-val megkezdődött a farsang, amely a lakodalmak időszaka, a bálok ideje volt.

Hamvazószerdán az előző esztendei virágnapi barka elégetésével nyert hamuval hamvazkodtak, s ezzel kezdetét vette a nagyböjt, amelynek hat hetében minden pénteken böjtös, hús nélküli ételféleségeket ettek. Szokás volt ilyenkor a misepénzt 6 misére egyszerre adni, ahogy helyben nevezték „Sechs Nothmessen”, ami nem más, mint – német hagyomány szerint – Krisztus szenvedésének tiszteletére mondandó hat mise. A hat stáció eszerint: 1. Jézus elfogatása, 2. elítélése, 3. meggyaláztatása, 4. fájdalmai és halála, 5. eltemetése vagy sírba tétele, 6. feltámadása és mennybemenetele.

      A nagyböjt legjelesebb vasárnapja virágvasárnap: Krisztus dicsőséges jeruzsálemi bevonulására emlékeztető a barkaszentelés napja. Az előző nap leszedett barkákat a pap megáldotta, amelyből egyet a hozzátartozók sírjára, egyet az eresz alá tettek, hogy védelmezze a házat a villámcsapástól. Mindig megőrizték a következő virágvasárnapig, amikor is elégették.

      A Nagyhét három végnapjának szokásai is jobbára az egyházi szertatásokhoz kötődtek. Nagycsütörtökön elhallgattak a harangok, helyette kereplőt hajtottak a ministráns gyerekek egészen a feltámadásig, jelezvén az idő múlását.

      Nagypéntek szigorú böjti nap volt, legfeljebb gyümölcs- vagy bablevest, mákos vagy diós tésztát ettek ilyenkor. Délután a Rózsafűzér Társulat tagjai elkészítették Jézus sírját, a Szentsírt, amelyet egészen a feltámadásig imádkozva, folyamatosan őriztek és csak a feltámadási körmenet alatt szedtek szét.

     Nagyszombaton délután kezdődött az ünnepi szertartás a tűz és a víz megszentelésével. A feltámadási körmenetre este hat óra körül került sor.

      Húsvétvasárnap mise keretében került sor az ételszentelésre. A húsvéti kosárba kalácsot, kenyeret, sonkát, tormát, sót és bort tettek, amit megszenteltettek. Valamennyi étel jelkép volt, a bárányra, azaz Krisztusra utalt (sonka, kalács), és egyben gonoszűzést is szolgált (só, torma). A család minden tagja evett belőle, morzsáit, mivel szentelmény volt, a tűzbe vetették.

      Húsvét hétfő már a profán ünneplés napja volt. Ekkor keresték fel egymást a rokonok, barátok. Az asszonyok átmentek a szomszéd községben lakó ismerőseikhez, rokonaikhoz, ilyenkor a templomba is betértek. Az utat imádkozva tették meg. Ezt a látogatást „Emmausba menés”, „Emmausgehen”-nek hívták. Ez volt a locsolás napja, de csak kölnivízzel öntötték meg a leányokat. A fiúgyermekek néhány fillért és piros tojást kaptak, míg a legényeket itallal és piros tojással is megkínálták.

      Május Szűz Mária hónapja, a Mária-litániák ideje. Minden vasárnap mise után szentségkivétel mellett imádkoztak közösen és hangosan. Zárásként a ciboriummal háromszori „Heilig” vagy „Szent vagy uram” éneklés után áldást adott a pap.

      Május 3-án és szeptember 14-én van a csatári kápolna búcsúja, ami a veszprémi németek egyik fontos ünnepe. A csatári szőlőhegy, bár közigazgatásilag Márkóhoz tartozik, a veszprémi Szent László templom filiája. A kápolna híres búcsújáróhely, a Szent Kereszt ereklyéje miatt.

      Pünkösdöt, Szentlélek eljövetelének ünnepét misével szentelték meg. A temetőhegyi parasztság és a Gazdakör a Szent László templomba vitte a zászlóját megszenteltetni. Vasárnap délután a rokonokat látogatták meg. Pünkösd hétfő az ifjúság bálozásának napja volt.

      A nyári időszakban Péter-Pálkor (június 29.) az aratás megkezdésekor és Szent István napján(augusztus 20.), az aratás befejezésekor tartottak ünnepi szentmisét. Ekkor adtak hálát a búzatermésért, az új kenyérért, amit bállal is megünnepeltek.

      A szeptemberi Mária-ünnepek Kisboldogasszony (szeptember 8.) Szűz Mária születésének emléknapja és Mária nevenapja (szeptember 12.) a búcsújárás, a hitbéli bűnbánatnak, vezeklésnek az időszaka volt a veszprémi német közösség életében.

Az egyházi év a halottakról való megemlékezéssel zárult. Mindenszentekkor, az üdvözült lelkek ünnepén a templomban a Mindenszentek litánia hangzott el. A családok ilyenkor a temetőt hozták rendbe és elhunyt hozzátartozóik sírján gyertyát gyújtottak. Halottak napján ma is megemlékeznek az elhunytakról, ezt szolgálják a sírokon meggyújtott gyertyák.

Polgári ünnepek:
 

      A szülőknek, sőt a nagyszülőknek is megvolt a társaságuk, a magakorabeli barátaik, rokonaik. A gyerekek is korosztályok szerint szerveződtek egy társaságba. Gyakran találkoztak, vasárnap meg ünnepnapokon, amikor munkaszüneti nap volt. Sokszor egy családnál akár 3–4 különböző korosztály is összejöhetett. A rokonok, sógorok, szomszédok, barátok közös beszélgetéseire került így sor. A fiataloknak megengedték, hogy hívjanak ilyenkor zenészt, egy harmonikást, aki svábosan, gyönyörűen tudott muzsikálni, s a fiatalok mulattak, szórakoztak.

Nyelvjárás
 

      Veszprémben már a 20. század elején alig akadt ember, aki magyarul ne tudott volna. 1930-ban a 17.792 főnyi lakosságból 17.768 tudott magyarul. A magyarul tudás olyan általános volt mindig Veszprémben, hogy amióta nyelvismereti adatokat gyűjtenek, mindig csak egészen csekély számmal akadtak, akik nem tudtak magyarul. A népszámlálási adatok szerint a német nyelv ismerete nem annyira elterjedt, mint feltételeznénk, és folyamatos visszaesést mutatnak a számok. Az egész lakosságból 1910-ben még 3.696-an tudtak németül, 1920-ban 3.623-an, 1930-ban mindössze 2.686-an beszéltek németül a német anyanyelvűek beszámításával is. A város tehát mindig nagyobb erővel olvasztotta be német eredetű lakóit.

Étkezési szokások

Heti étrend:
 

      A veszprémi német lakosság hétköznapjainak főeledele a krumpli volt, minden formában. Legkedveltebb a paprikás krumpli, a gránátmars (krumplis tészta), a dödölle és a tócsi volt.

      A krumplikása, vagy dödölle elkészítési módja: a hámozott krumplit megfőzik, összetörik, sóval, liszttel keverik és még 5–10 percig főzik, majd tányérban kanállal kiszaggatják és sült vöröshagymával, tejfölös zsírral leöntve feltálalják.

      A tócsi, vagy cicege, tancsi ,beré a következőképpen készül: krumplit lereszelnek, kis sót, fél marék lisztet adnak hozzá, vastepsiben zsírosan megsütik, kimetélik, tejfölös zsírba mártva fogyasztják el.

      Kedvelt pirított étel volt a terc, vagy sterc. A lisztes terc receptje: lábasban lisztet tesznek fel, megsózzák, megpirítják, majd forró vízzel feleresztik, tejjel vagy rántott levessel eszik.

      Leves és hús vasárnapi ebédnek számított. A leggyakoribb vasárnapi ételek a húsleves, pörkölt vagy rántott hús krumplival.

      A vacsora az ebédhez igazodott. Ha volt maradék azt fogyasztották el, ha nem paprikás krumpli vagy tésztaleves, máskor főtt krumpli tepertővel került az asztalra.

      Reggelire zsíros kenyeret, töpörtyűt, sütőtököt; a gyerekek tejet kenyérrel fogyasztottak.

Ünnepi étkezések:
 

       A böjt ma már erősen vesztett jelentőségéből, a nagypénteket azonban még sokan megtartják. Ilyenkor hús nélküli ételeket készítenek, és zsír helyett vajjal főznek.

      Karácsonykor az ünnepi asztalra a veszprémi németeknél disznóhús került. Az éjféli mise után töltött káposztát ettek, karácsonyi ebédre pedig húslevest főztek sült vagy rántott hússal. Tésztaként elmaradhatatlan volt a mákos-diós kalács.

      Újévkor lencselevest és fánkot késztettek.

     Húsvétkor a feltámadási szertartás után a szentelt ételekből fogyasztottak. A szentelt kalács, sonka, tojás íze és áldásos ereje emelte az ünnep fényét.

Disznóvágás:
 

      Igazi téli tevékenység volt a háztartások egész évi hús- és zsírszükségletének biztosítására a disznóölés. Egy 150 kilós disznó feldolgozásához általában öt-hat ember szükséges. Három-négy embert a családból, a többit a rokonságból, ismeretségi körből hívtak segítségül. A disznóölés előkészítését a gazdaasszony végezte. Hajnalban a disznót négyen fogták meg, a böllér szúrta le. A vért az asszony fogta fel, az is szűrte. A pörzsölést a férfiak az udvaron végezték, ők is mosták meg, majd bontották fel egy ajtón vagy nagyobb deszkán. A belső részeket, a belsőséget a böllér csak kifejtette, azután már az asszonyok munkája következett, ők bontották szét és mosták meg a gyomrot és a beleket. Ők főzték a kását a hurkába, és a disznósajtba való részeket is ők abálták, darálták a kolbásznak való húst. Amíg nem volt húsdaráló, két-három ember vágta fel késsel, de ilyenkor csak másnap fűszerezték és töltötték meg kolbásznak. Nem kapkodtak el semmit. A hurkát, kolbászt és a disznósajtot a böllér fűszerezte, a férfiak töltötték. A szétvágott húsokat, a szalonnát a gazda és a böllér sózta le, a zsírnakvalót viszont együtt aprították fel. A zsírt viszont már az asszonyok sütötték ki, gyakran csak másnap.

      A disznóölés napján este tort tartottak nagy evés-ivással. Erre a segítségeken kívül meghívták a testvéreket, sokszor a komákat is. A szomszédoknak kóstolót vittek: hurkát, kolbászt, tepertőt, esetleg húst.

Lakodalom:
 

      A lakodalmakat leginkább télen a farsangi időszakban tartották. Az eljegyzést általában ősszel, Szent Mihály napkor kötötték, majd rákövetkező farsangkor az esküvőt. „Szent Mihálykor, a búcsúba már tudták, hogy melyik lábukra álljanak, hogy farsangkor kit adnak össze.”

      Egy rendes „sváb” lakodalom három napig tartott. Első napon már összeültek a koszorúslányok a fiúkkal, ezt nevezték Kranzl-nacht-nak, koszorús estnek. Ekkor búcsúzott el a menyasszony és a vőlegény a fiatalságától. Ilyenkor készítették elő a rozmaringot, amit a násznép másnap kitűzött. Az első nap csak éjfélig tartott.

      Másnapra megjöttek a meghívott vendégek, a távoli rokonok, barátok, ismerősök (Ilyenkor kiürítették a nagyszobát). Délelőtt elment a fiatal pár a városházára a polgári esküvőre, polgári ruhában. A kapuig a rokonság kísérte őket. A tanúk a keresztapák voltak.

      Amint visszaértek, a menyasszonyt az előszobában átöltöztették, majd ezután a keresztapa a pántlikás botjával kikérte a menyasszonyt. A lányt a szülők vezették ki és adták át a keresztapának. (A násznagy szintén keresztapa volt, a vőfély a násznagy fia, a nyoszolyólány vagy a keresztapa fia, vagy a menyasszony húgai voltak.) Az egyházi esküvő ezután következett. Közben a fúvószenekar kísérte őket és zenét szolgáltatott. Amikor a fiatal pár megérkezett a templomból, akkor búcsúztak el a szülőktől és mondtak köszönetet a szeretetükért, fáradozásaikért. Ezután fogadták a jókívánságokat. Majd elkezdődött az „Eien-tanz”, mikor egy pár lépés tánccal búcsúztak el a menyasszonytól rokonai, ismerősei. Ilyenkor csak egyedül a menyasszonnyal táncolt a nagymama, barátnő, ismerősei. Ennek a zenéje egy szép, csendes valzer volt. Ezután következett az ebéd, majd amint leszedték az asztalt elkezdődött a tánc egészen reggelig.

      A pár éjfélkor otthagyta a táncot, „elhálásra”, nászéjszakára mentek, de hajnalban értük mentek és visszahozták őket a mulatók közé.

     Harmadnap reggel kocsiba ültették a fiatal párt és körbevitték őket az utcákba megmutatni. Délután újra összejöttek, folytatták a mulatozást. Ebéd és vacsora még harmadnapra is kijárt. Harmadnapra a vendégek többsége már elutazott, de a fiatalság maradt még és mulatott tovább.

      A lakodalmi ebéd fogásai: háromféle leves, húsleves, becsinált-leves és borleves. Ezután következtek a főtt húsok vaniliás-, paradicsomos és tormamártással. Főételként sülteket tálaltak fel: kacsát-, (rizses)libasültet és csirkepaprikást. Majd ezután következtek a káposztás ételek: a töltött- vagy husoskáposzta. Majd a rétesek: mákos, túrós, mazsolás és legvégén a sütemények és a röviditalok.

Készítette: Márkusné Vörös Hajnalka

Látnivalók

Turisztikai érdekességek

      Veszprém történeti magja a vár, amely a köré épült várossal együtt sok értékes látnivalót tartogat.

      A Szabadság teret a Rákóczi utca köti össze a város régi piacterével, a mai Óváros térrel.

 

Veszprém

      A 18–19. századi épületekkel övezett utca maga is az óvároshoz tartozik, jobbra-balra kisebb utcák, sikátorok vezetnek innen a Vár alatti városrészbe. 

Óváros tér madártávlatból

      A Rákóczi utca épületei között megtaláljuk Francsics Károly, naplóíró borbély lakóházát és Auer Lipót világhírű hegedűpedagógus házát - Rákóczi u. 4. -, s mellette láthatjuk a Fekete Sas Patikát. A város jelenlegi főtere hangulatilag egységes, ám építészetileg eklektikus képet mutat. Az utca bal oldalán egymás mellett 18. századi copf-stílusú épületek láthatók, közöttük a zirci cisztercita rend által épített Pósaház, mely jelenlegi nevét egykori tulajdonosáról, Pósa Endre könyvkereskedő-nyomdászról kapta. A tér jobb oldalán a szecesszió korában született házak homlokzatának lágy vonala éles ellentétben áll a korábbi századok markáns, szigorú építészeti hagyományaival. A régi piactér lassan visszanyeri agóra jellegét, a kávéházak teraszán délutánonként egyre több veszprémi és főként látogató ül le beszélgetni, nézelődni.

      A tér északkeleti sarkán hangsúlyos tömbként jelenik meg a Városháza, mely 1896-ban Egyházmegyei Alapítványi Hivatalnak épült. A romantikus stílusú épület felújított állapotában valóban a város büszkesége. A romantikus hangulatú Ányos utca lépcsőinek tetején áll R. Kiss Lenke alkotása, a Korsós lány, melyet a helyi szájhagyomány csak Zsuzsi szobornak nevez.
 

Tűztorony

      Ha a veszprémieket városuk szimbólumáról kérdezzük, bizonyosan a vár kapujában álló Tűztoronyra szavaznak. A Tűztorony eredetileg a várkaput védő toronynak épült, s már a 16. századi várfelmérési rajzokon is látható. A torony túlélte a török háborúkat, Heister osztrák generális 1704-es veszprémi dúlását, és elkerülte Lipót császár várlerombolási rendelete is. Az 1810-es földrengés folyamán azonban annyira megsérült, hogy a helyi hatóság lebontását fontolgatta. A veszprémi nemesség azonban közbelépett és megmentette a sok csatát látott építményt, s a város híres vízépítő mesterét, Tumler Henriket bízták meg a tervek elkészítésével. Tumler a rekonstrukció mellett új Fecskendőházat - tűzoltószertárt - is tervezett, s ez az 1817-ben elkészült épület lett egyben az új Városháza (1885-ig) is. A vigyázótorony így lett tűztorony. Ekkor vált a város jelképévé, és a lakók gondját is viselik híres épületüknek, 1891-ben ismét felújítják. A kívül-belül megszépült torony egészen az 1950-es évekig töltötte be tűzvédelmi szerepét. Ma a város legszebb kilátóhelye, s egyben óratornya, mely óránként Csermák Antal verbunkos zenéjét játssza. A később Ipartestületi Székháznak használt Fecskendőház oldalában áll Nepomuki Szent János, valamint Szent Flórián szobra. A hozzá kapcsolódó bástya falain belül tekinthető meg Veszprém nevezetes polgárainak pantheonja.

      A veszprémi vár középkori kapujának maradványaira épült eklektikus stílusú házban ma a Modern Képtár - Vass László Gyűjtemény termei találhatók, melynek falában még látszanak az évszázados erődítmény lépcsői is. Az Óváros térről a várba sétálva érünk az 1936-ban épült Hősök Kapujához, mely az első világháború áldozatainak állít emléket. A kapun belépve már a várban - a Vár utcában - találjuk magunkat.
 

      A vár épületein látszik Veszprém egyházi jellege, polgári ház alig található benne. A nagyrészt a 18. században épült házak elnyelik a Vár belső terét - szűk utcává alakítva azt -, csupán az Érseki Palota előtt nyílik ki előttünk a Szentháromság tér. (Pedig a vár monumentális épületegyüttes, hosszúsága 360 méter, s a várfalak között mért legnagyobb szélesség megközelíti a 100 métert, ám ez a beépítések miatt nem érzékelhető). A szűk Vár utcán haladva jobb oldalon, az ügyészség falán két tábla: az egyik Batsányi Jánosnak, a zaklatott életű magyar költőnek állít emléket, a másik Brusznyai Árpád tanárnak, az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjának emlékét őrzi. Kerítésfalával támaszkodik az ügyészség házának a 18. században épült egykori piarista gimnázium(később, 2008-ig a Veszprémi Közgazdasági Szakközépiskola) ma üresen álló, kívülről sajnos nagyon elhanyagolt épülete.
 

      Szemben vele látható az oroszlánfejdíszes Megyei Bíróság és egykori várbörtön. Továbbhaladva, jobbra a Piarista templomot, és a püspöki alkalmazottak házát látjuk, majd a Szentháromság terére érkezünk. A barokk kori Veszprém arculatának kialakításában jelentős része volt Fellner Jakab(1722–1780) tehetséges építésznek. Nevéhez fűződik Pápa, Tata nagytemplomának, Eger líceumának, Veszprémben a püspöki palota, a püspöki alkalmazottak házának, az agg papok házának és a nagyszeminárium épületének építése.
 

      A térre lépve a vár szívébe érkezünk. Balra a Dubniczay-ház emelkedik, nagyszabású felújítása 2006-ban fejeződött be, új funkciót kapott: jelenleg a László Károly Gyűjtemény és a Magyar Építőipari Múzeum Téglagyűjteménye, a Tegularium tekinthető meg a gyönyörű barokk épületben. Tovább haladva mellette áll a Bíró-Giczey-féle kanonoki ház, a Ferences rendház és templom.
 

      A tér két legfontosabb, látványában is monumentális épülete az Érseki Palota valamint a Szent Mihály Székesegyház. Az Érseki Palota hatalmas fehér épülettömbje az egyház és az építtető, Koller Ignác veszprémi püspök egykori gazdagságát, hatalmát hirdeti. Az 1776-ban elkészült palota terve Fellner Jakab munkája. Az E-alaprajzú épület karéjosan visszametszett sarkai, az erkély fölött emelkedő timpanon - rajta Koller püspök címerével -, a párkányon álló váza virágfüzéreit tartó angyalok, a bástyaszerűen kiugratott oldalszárnyak mozgalmassá teszik az épületet. A palota a vár alól is káprázatos látványt nyújt, a várfalakra támaszkodó hatalmas hátsó erkély mintha az egész épületet tartaná.
 

      Itt, a vár belső részében találhatjuk Veszprém néhány Árpád-kori emlékét. A barokk Nagypréposti Ház és az Érseki Palota között bújik meg a 13. században épült Gizella-kápolna. Bár a veszprémi hagyomány Gizellához köti nevét, valójában semmi köze az első magyar királynéhoz. Az eredetileg kétszintes kápolna a török korban majdnem teljesen elpusztult, később többször is felújították, és az új Püspöki Palota építésekor szinte egészen elbontották. Mai töredékes állapotában is felemelő élményt nyújtanak középkori falfestményei - melyek a tizenkettőből hat apostolt ábrázolnak -, valamint a keresztboltozatos szentély és a szép zárókövek.
 

      A tér közepén áll Padányi Bíró Márton püspök által 1750-ben készíttetett Szentháromság szobor. Szentjei között feltűnik Szent Márton, az építtető püspök védőszentje, Szent István, Szent Imre, Szent György és Mária Magdolna is, és az emlékművön megtalálható építtetőjének családi címere. A Nagypréposti Ház előtt a negyven méter mély Várkútba pillanthatunk, melyet 2002-ben régészetileg feltártak, és egyben fel is újítottak. A Nagypréposti Ház mellett, a székesegyház mögött a vár egykori kiskapujának helyén meredek lépcső vezet a Benedek-hegy felé.
 

      A Szent Mihály Székesegyház az István király által 996-ban alapított - az országban első - veszprémi püspökség temploma az okiratok szerint már 1001-ben itt állt, a vár északi részén. A templomot Gizella, első magyar királyné alapította, s fenntartását is segítette adományaival. A mindenkori magyar királyné volt a veszprémi Szent Mihály Székesegyház kegyúrnője, s ennek köszönhető, hogy a magyar királynék koronázási joga a veszprémi püspökre szállt. Ezért nevezik Veszprémet a királynék városának. Az eredetileg román stílusban épült templomot a 13. században feldúlták Csák Péter főúr csapatai, s később a 14. században is leégett. A török időkben osztozott a város sorsában, a számos ostrom alatt szinte teljesen elpusztult. A viharos történelmet megélt székesegyház újjáépítése Esterházy Imre püspök nevéhez köthető. Az 1723-ban, barokk stílusban helyreállított templom szinte a romokból épült fel, s lett újra az egyházmegye első számú temploma. Jelenlegi neoromán stílusát az 1910-es teljes átépítés során nyerte el. A templom középkori maradványai láthatók kibontva a déli és északi hajófalon. Ma is látogatható háromhajós román-gótikus altemploma, amely egyben több veszprémi püspök végső nyughelye, és ide került első királynénk karcsont ereklyéje, amit Passau ajándékozott az érsekségnek.
 

      A székesegyház északi oldala mellett találjuk Veszprém talán legrégibb középkori épületét, a Szent György-kápolnát. A kápolna építésének pontos idejét nem tudjuk, de a 10–11. századra tehető, és Szent Imre legendája szerint első királyunk fia ebben, az akkor még körkápolnában tette szüzességi fogadalmát. A 13. században nyolcszögletűvé átalakított épületben őrizték hosszú évszázadokon keresztül Szent György fejereklyéjét. 

 

Vár a Benedek hegyről

      A székesegyházzal szemben áll a 18. században épült Ferences templom és a rendház - ma Szent Ferenc Papi Otthon. A Gizella Királyné Múzeumnakhelyt adó Tejfalussy-ház 1772-ben épült. A múzeum egyházi eredetű műkincseket őriz, és gazdag kőtára van. A Veszprémi Akadémiai Bizottság épülete, a hajdan volt Dravecz-féle ház kívülről csupán egy a sok 18. századi épület közül, de belül szép, délies hangulatú kis kerttel rendelkezik, ahonnan egyedülálló kilátás nyílik a Jeruzsálem-hegyre. A házak sorát legkorábbi barokk épületünk, a Körmedy-ház zárja, amelyben jelenleg a Pannon Egyetem magyar és francia tanszéke kapott helyet. Átellenben a Nagyszeminárium eredeti copf stílusából csak a díszes kapu maradt meg.

      A vár északi fokán Szent István és Boldog Gizella szobra áll, Ispánky József alkotása. A veszprémiek szerint ez a „világ vége”. Innen kitekintve a régi óváros házaira, girbe-gurba utcáira pillanthatunk, balra láthatjuk a Veszprémi Völgyhíd kettős ívét, jobbra a Benedek-hegy szikláit, alatta északi irányban a domonkosok Szent Katalinról elnevezett templomának és zárdájának romjai. A kolostorban élt 10 éves koráig IV. Béla leánya Szent Margit.
 

További információ Veszprém város hivatalos turisztikai portálján: www.veszprem.hu

Források

Irodalom:

 

Ács Anna: Mesterek a Séd közelségében. In.: Géczi János (szerk.): A Séd völgye Veszprémben. Veszprém, 2000. 65–72.

Bándi László: A veszprémi nyomdák története. In.: Veszprémi Szemle 2001/7. 28–49.

Bontó Józsefné: A veszprémi Csatár-hegyi búcsú története. Veszprém, 1995.

Gy. Lovassy Klára: Német gyökerekkel magyarrá lenni. In.: Márkusné Vörös Hajnalka–Mészáros Veronika: (szerk.): Háztörténetek. A dunántúli németek kulturális jellemzői. Veszprém, 2006. 95–102.

Koncz Pál: Tarka mozaikok egy családi kép összeállításához. In: Márkusné Vörös Hajnalka (szerk.): Családtörténeti kutatás határon innen és túl. A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 20. Veszprém, 2009. 243–260.

Koncz Pál: Dózsavárosi németek. 1993. Kéziratos dolgozat a Laczkó Dezső Múzeum Adattárában. 1064-es számon. 4.

Lichtneckert András: A német polgárság betelepedése és beilleszkedése Veszprémben 1711–1767 között. In.: Veszprémi Szemle 2007/1–4. 26–48.

Lichtneckert András: A polgárjog és a purgerek Veszprémben 1711 és 1767 között. In.: Veszprémi Szemle 2007/1–4. 20–25.

Lichtneckert András: Veszprém társadalma és önkormányzati testületei a XIX. század közepén.In.: Tanulmányok Veszprém megye múltjából. A Veszprém megyei Levéltár kiadványai 3. Veszprém, 1984. 313–336.

Lukcsics Pál–Pfeiffer János: Veszprémi püspöki vár a katolikus restauráció korában. A veszprémi egyházmegye múltjából. 1. Veszprém, 1933.

Márkusné Vörös Hajnalka: Kálváriák a Veszprém megyei német falvakban. In.: Márkusné Vörös Hajnalka–Mészáros Veronika: (szerk.): Háztörténetek. A dunántúli németek kulturális jellemzői. Veszprém, 2006. 231–255.

Mészáros Veronika: Család- és háztörténet egy Temető-hegyi régi német família tagjának visszaemlékezései alapján. In.: Háztörténetek. Német sorsok a Duna mentén. Kiállításkatalógus. Budapest, 2002. 4–11.

S. Lackovits Emőke: Az egyházi esztendő jeles napjai, ünnepi szokásai a bakonyi és Balaton-felvidéki falvakban. Veszprém, 2000. 145–146.

S. Lackovits Emőke: Viseletek, öltözködési kultúra a Bakony és a Balaton-felvidék falvaiban.Veszprém, 2001. 47–49.

Takáts Endre: Veszprém vármegye 1696, 1715 és 1720. évi összeírása. A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 17.Veszprém, 2002. 94–107 (1696), 194–202 (1715), 247–257 (1720).

Levéltári források:

A Veszprém Megyei Levéltárban a veszprémi németek történetére vonatkozóan a következő források találhatók:

Veszprém Város Tanácsának irataiban

a közgyűlési és tanácsülési jegyzőkönyvek (VeML V. 101. a) az 1712–1871 közötti időszak önkormányzati működésének dokumentumai. A közgyűlési és tanácsülési iratok (VeML V. 101. b) a közgyűlés és a tanácsülés működése során képződött és a köz- és tanácsülési jegyzőkönyvekhez tartozó iratokat foglalja magába.

A különbféle irományok (VeML V. 101. c.) az 1611–1805 közötti peres iratokat és a közgyűlés elé nem került, vagy nem jegyzőkönyvezett iratokat tartalmazza. Tartalmát tekintve a peres iratokon kívül folyamodványok, magánszerződések, egyezségek, javak összeírásai, körlevelek, letelepedési levelek, céhartikulusok, currensek is találhatók benne.

A körrendeletek (VeML V. 101. d) anyagát Veszprém város tanácsi és közgyűlési irataiból emelték ki. A currensek 1716–1848 közötti időszakot ölelik fel. Az iratok tartalmuk szerint országos rendeletek, megyegyűlési jegyzőkönyvek kivonatai, katonaszökevények, adósok megkeresése, katonai és adóbeszedői iratok, de található az anyagban futólevél, tudósítás, hirdetés, árszabás (limitáció), országos, városi és uradalmi leiratok. Az iratokból megállapítható a hivatali tisztségviselők neve, a tisztség elnyerésének és elvesztésének ideje, így rekonstruálható belőle a főszolgabírák és megyei tisztségviselők névsora is.

Az összeírások (VeML V. 101. g.) közé kerültek a Veszprém város tanácsi és közgyűlési irataiból kiemelt népösszeírások, II. József kori kataszteri felmérések iratai, az úrbéri és városi birtokösszeírások, adó és adóalap összeírások, adókivetési és beszedési lajstromok, adóhátralék-kimutatások, előfogatlajstromok. Különösen értékes része a II. József-kori (1785–1789) népösszeírás és kataszteri felmérés háztartásonként és birtokosonként felvett ívei, amelyből országosan is alig maradt meg néhány. Hasonlóan értékes Veszprém város teljes lakosságnak népösszeírása 1848–1849-ből, az iparosok összeírásai (1756, 1768, 1847, 1848, 1851), koldusok (1808–1818), pipások (1761–1765) és a helységbeli idegenek tabellái (1857). Az állami adóalap-összeírások (1745–1843), az adókivetési lajstromok (1712–1849), a kilenced-, tized-, terményadó-lajstromok, termény-, állatösszeírások és a vidékiek birtokösszeírásai (1764–1854) kiváló forrásai a gazdaság, társadalom és demográfia kutatói számára.

Végrendeleteiket (VeML V. 101. j) a veszprémi polgárok a város levéltárában helyezték el. A legkorábbi testamentum 1675-ből való az állag legkésőbbi darabja 1881-es. A lajstromot 1828-ig vezették, ezt követően az iratokon folytatták a számozást. A kutatónak a végrendelkező polgárok vagyoni állapotáról ad felvilágosítást.

A városi tisztségviselők iratai (Számadások) (VeML V. 101. k) a következő számadás típusokat tartalmazzák: adóvevői porciós könyvecskék (1737–1843), városgazdai, szabadvajdai számadások (1741–1846), a város külső gazdaságáról készített számadások (1813–1843). A város bírájának irataiban található a purgerpénzt fizetők lajstroma (1734–1847), borbírói számadások (1742–1849), vásárbírói iratok, benne piaci árjegyzékek (1755–1875), erdőinspektori és pásztorgazdai számadások (1798–1857), gyámatyai tudósítások és árvapénztári kimutatások (1791–1844). Itt kutathatók az iskolák kurátorainak elszámolásai (1784–1851), a tűzi-kassza inspektorának számadásai (1806–1833). Itt kerültek elhelyezésre, a város malmára vonatkozó iratok, haszonbérleti szerződések és leltárak (1844–1852), telek adás-vételiszerződések (1845–1846), építési iratok (tervrajzok, szerződések) és építési megbízottak iratai (1844–1848), a város temetőire vonatkozó dokumentumok (1842–1855).

A városi konvenciósok díjlevelei (VeML V. 101. l) állagban a város által fizetett tisztviselők (vásárbíró, nótárius, katona, hajdú, utcai bakter, harangozó, kvártélymester, kocsis, erdőkerülő, külső-gazda) járandóságait és a velük kötött (gyakran német nyelvű) szerződéseket tartalmazza az 1779–1856 közötti időszakból.

Az 1831. évi kolerajárvány iratai (VeML V. 101. o)az 1831. szeptember 3-án alakult „Koleraügyi Választmány” üléseinek piszkozati jegyzőkönyveit és választmány működésével kapcsolatos számadásokat tartalmazza. A választmány (amelynek elnöke Tripammer Mátyás volt) legfontosabb rendelkezései: kocsikat bocsátott a plébánosok, ferencesek, orvosok részére, 20 felvigyázót bocsátott ki a város három részére, akik további (3-4) ápolókat fogadtak maguk mellé. A kolera járvánnyal kapcsolatos utasítások, hirdetések, rendszabások viszont a tanácsülési jegyzőkönyvekben találhatók.

A veszprémi illetőségű céhlegények szabadulólevelei (VeML V. 101. q) állag 310 szabadulólevelet tartalmaz az 1779–1807 közötti évekből. A többségében német nyelvű nyomtatott okmányokba kézzel írták be a kibocsátott céhlegény nevét, adatait, személyleírását. Az okiratok tartalmazzák még a céhmesterek nevét, pecsétjét, gyakran a kibocsátó hely grafikus ábrázolását.

A bíráskodási iratok állaga (VeML V. 101. r) két nagyobb egységet tartalmaz: a városi tanács előtt befejezett 24 per iratanyagát (1760–1829) és a szóbeli bíróság jegyzőkönyveit valamint a hozzá tartozó iratokat (1840–1869). Mindkét egységhez betűsoros mutató készült.

A Veszprém városi német formaruhás polgárságra vonatkozó iratok (VeML V. 108) az 1816–1842 közötti időszakra vonatkozóan tartalmaznak adatokat. A városba érkező és ott letelepedő személyek kötelesek voltak az elöljáróság előtt megjelenni, és az idegenek (főként németek) meghatározott letelepedési díjat, purgerpénzt fizetni. A polgárság közé való bevételről a purgernek, civisnek bizonyságlevelet, polgárlevelet állított ki a város jegyzője. A polgárjog elnyerésével együtt járó kötelesség volt a városi polgárőrségbe való részvétel, szolgálat teljesítése. Veszprémben két purger szakasz teljesített szolgálatot, a formaruhás magyar és a formaruhás német polgárok csoportja, más-más egyenruhával. A veszprémi fegyveres magyar és német polgárság nagyobb egyházi ünnepeken zenekari kísérettel, egyenruhában és fegyverzettel meghatározott sorrendben felvonult az ünnep rangjának emelésére. Veszprém város közgyűlése 1831-ben döntött úgy, hogy a „magyarosodás előmozdítására” a német formaruhás polgárság csoportját beolvasztja a magyar polgárság csoportjába. Ennek köszönhetően a formaruhás német purgerek csoportja feloszlott, együttműködésük és írásbeli ügyeik intézése a közös javak (egyenruha, zászló, hangszerek, képek) eladására és az befolyó összeg hasznosítására szorítkozott.

A veszprémi formaruhás német polgárság közösségét az 1826–1842 közötti időszakot átívelő német nyelvű jegyzőkönyvük (Hauptprotocoll des Deutsen Bürger Corps) reprezentálja. A jegyzőkönyv tartalmazza a korszak veszprémi német polgárainak névsorát, a tisztviselők rangsorát, a polgárok hangszereit és azok beosztását, a hangszerek és felszerelések pontos leltárát. Itt követhető nyomon a német purgerek feloszlatásának dokumentumai, levelezések és az eladott javak elszámolása.

Veszprém város közgyámjának iratai (VeML V. 143) egy nagyobb számadást tartalmaz a Czekkel árvák javairól (1855–1862) és egyéb töredékes gyámpénztári és számadási okmányokat (1869–1870). Az árvasági ügyek és vagyon kezelése, a gyámi számadások elsőfokú átvizsgálása a városi tanács felügyelete alá tartozott. Veszprém városában szívesen választottak a precíz és megbízható német polgárok közül gyámatyákat. Többek között 1792–1796-ig Tripammer János, 1801–1812 között Treuer József volt a városi „Árvák Tutora”.

Veszprém város Tanácsának iratai (VeML V. 172) az 1872–1950 közötti időszak városi életébe nyújt bepillantást. A kiegyezést követően, 1875-ben nyerte el Veszprém az ún. rendezett tanácsú város rangját. Legfőbb szerve a városi tanács, első tisztviselője a polgármester volt. A városi elöljáróság a polgármesterből, a főjegyzőből, aljegyzőből, tiszti ügyészből, levéltárnokból stb. állt. Ekkor a 120 főből álló újjáválasztott tanács élén Dunst Ferenc polgármester és Véghelyi Dezső főjegyző állt. Munkájukat a pénzügyi, a jogügyi, az építészeti és szépítészeti, valamint az egészségügyi szakbizottság segítette. A városi tanács hatáskörébe tartoztak a „belügyek”, azonban a városi elöljáróság csak első fokú közigazgatási szervként járhatott el. Veszprém rendezett tanácsú városi címét és jogi kategóriáját az 1929. évi 30. tc. megyei városra változtatta. Itt kutatható az 1893-ban Veszprém városát elpusztító tűzvész által okozott károkról és károsultakról felvett jegyzőkönyvek, a tűzkárosultak segélyügyei, töredékes számlák és pénztári iratok.

Veszprém város polgármesterének iratai (VeML V. 173) 1872–1938-ig töredékesen, 1939-től viszonylag teljes sorozatban kutatható. A polgármesteri iratokban töredékesen, de tükröződik a város kiegyezést követő gazdasági életének fellendülése, amelyben jelentős arányban részt kért a német polgárság: a Reihardt-féle veszprémi vajgyárat 1900-ban alapították, termékeit elsősorban Bécsbe exportálták, Hirschfeld és Zollner cég tüzifatelepe, a Siemens-Schuckert Művek villamossági Rt telepe, Nay és Berger cég sertéshizlaldája, Steiner Jónás ecet és szeszgyára. Az ipari, kereskedelmi és közigazgatási területen foglalkoztatott szakemberek közül néhány meghatározó német identitású személyiség (a teljesség igénye nélkül), akik a város gazdasági életében jelentős szerepet játszottak és tevékenységük megjelenik a polgármesteri iratokban: Kesselbauer Ágoston városi mérnök a városi vízvezeték tervezője (1902.), Schölk Károly mérnök, építőmester (1907), Rainprecht Antal püspöki jószágkormányzó (1907), Ackermann Gyula gyógyszerész (1908), Winkler István tűzoltóparancsnok, Schmidt István és Kálmán építőmesterek, stb.

A veszprémi németség történetének kutatásakor külön figyelmet érdemel a Veszprémbe költözött vidéki lakosok Veszprém polgárai közé való felvételének kimutatása 1895–1903 (VII. 1678/1905.), a névváltoztatási kérelmek (1938), osztrák, német honos személyek lakhatási engedélyei (1937). Veszprém város 1900–1937 közötti polgármesteri irataihoz darabszintű elenchus készült.

Veszprém város szabályrendeletei (VeML V. 191) három sorozatban 1884–1949 időkörben kutathatók. Témánk szempontjából külön figyelmet érdemlő szabályrendeletek: idegenek kötelező bejelentésére és megadóztatására, külföldiek bejelentéséről és nyilvántartásáról alkotott szabályrendeletek, de érdekes lehet valamennyi a város működésével kapcsolatos szabályozás.

A községi alapszabályok és szabályrendeletek levéltári gyűjteményében (VeML XXI. 102.) található a Veszprémben működő Római Katolikus Rózsafüzér Temetkezési Egylet (1911) és a Veszprém és Vidéke Kiskereskedők Egyesületének alapszabályai (1949), a város utcáinak és köztereinek tisztítására valamint a piac és vásár rendjére megalkotott szabályrendeletek (1947, 1949).

Veszprém iskoláinak iratai a Veszprém Megyei Levéltárbankutathatók.

A Kegyes Tanítórend Veszprémi Gimnáziumát 1711-ben alapították. A veszprémi és környékbeli német iparosok ide íratták be fiúgyermekeiket. A piarista gimnázium iratainak nagyobb része az 1850–1948-ig hiánytalanul megőrzött, osztályanyakönyveket (főnévkönyveket), osztály- és osztályozónaplókat (1945–1948), valamint az érettségi vizsgák anyakönyveit tartalmazza (VeML VIII. 52). Töredékesen maradtak meg a tantestületi és iskolalátogatási, szakfelügyeleti jegyzőkönyvek (1944–1948); érettségi, különbözeti, osztályozó (magán) és javítóvizsgák jegyzőkönyvei, statisztikai jelentések és a 1944–1948 közötti időszak iktatott iratai. Az iskola 18. századi működésének dokumentumai a budapesti Piarista Levéltárban találhatók.

Az Angolkisasszonyok Veszprémi Leánynevelő Intézetét 1860-ban Ranolder János Veszprémi püspök alapította. Az intézet nyilvános volt, elsősorban a polgári középosztály (köztük számos német család) leánygyermekei kaptak felvételt. A nőnevelő intézetei iskolái közül az 1891-ben indított polgári iskola (VeML VIII. 112), az 1894-ben alapított tanítónőképző (VeML VIII. 74.) és annak elemi gyakorlóiskolája (VeML VIII. 226), az 1918/19-es tanévtől működő négyosztályú női felsőkereskedelmi iskola (VeML VIII. 62) és leánygimnázium (VeML VIII. 53) iratai kutathatók a Veszprém Megyei Levéltárban.

Az 1854-ben alapított Irgalmas Nővérek Intézetében tanultak a szegényebb veszprémi német családok leányai. Az irgalmas nővérek 4 elemi és 2 női kézimunkaosztályt, 1892-től polgárit és óvodát, 1933-től nőipariskolát és 1941-től gyors- és gépíróiskolát működtettek. Irataiban anyakönyvek, előmeneteli naplók találhatók (VeML VIII. 106).

A Veszprémi Kerkápoly Károly Kereskedelmi Fiú-Középiskola anyagából csak töredékesen kerültek levéltárba iratok (VeML VIII.61), így az érettségi jegyzőkönyvek (1920, 1933-34, 1943), osztálykönyvek (1944–1945) és a megsemmisült iratok iktatókönyvei (1895-1913).

Az 1838–1849 közötti időszak elemi iskoláiról, a tanulók létszámáról, a tanítókról, a nevelés állapotáról (a tanítás nyelvéről) készült kimutatások Veszprém vármegye nemesi közgyűlésének nevelésügyi irataiban (VeML IV. 1. r) található.

A veszprémi református elemi fiú- és leányiskola iratai 1830–1948-ig (VeML VIII. 223), a veszprémi római katolikus elemi népiskolk iratai (Szent László fiú- és Szent Anna leányiskola) 1859-1948-ig (VeML VIII. 224) kerültek levéltárba.

Veszprém katolikus lakosságát 1703-tól a Szent Mihály Plébánián anyakönyvezték. 1828-ig az anyakönyveket egy példányban vezették ezek a plébánián vannak. 1828 után két példányban anyakönyveztek. A felekezeti anyakönyvek másodpéldányai (1828–1895) a Veszprém Megyei Levéltárban kutathatók (VeML IV. 482). Az állami anyakönyvezés bevezetése után (1895) ugyancsak két példányban vezették az anyakönyveket. Az állami anyakönyvi másodpéldányok (1895-1980) szintén a Veszprém Megyei Levéltárban (VeML XXXI.1.) kutathatók.

A Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltárban (rövidítve VÉL) Veszprém birtokosainak, a püspöknek és a káptalannak a földesúri és egyház-igazgatási iratai találhatók.

A püspöki levéltár birtokigazgatási iratai őrzik a jószágkormányzóság gazdasági iratait: tizedlajstromokat, számadásokat, a veszprémi úriszék (1805–1844) jegyzőkönyveit.

Veszprém lakosságáról családonként, névszerinti összeírást készített Padányi Bíró Márton püspök 1757-ben, amely a veszprémi püspöki levéltár egyház-igazgatási iratai között a Conscriptiones animarum (VÉL A-14.) anyagában kutatható 8. kötet 460–716. oldal.

A veszprémi püspöki levéltár céhiratai között találjuk a különféle veszprémi céhek alapítóleveleinek másolatait (1763–1771).

Összeállította: Márkusné Vörös Hajnalka